Túl a képeslapon – természetkép a táj ökokritikai vizsgálatában

xtro realm / Klímaképzelet Reader VI.

A természetről való gondolkodást a mai napig a nyugati modernitás-eszme valóságszervező ereje határozza meg, más szóval a tudományosság, a végtelen fejlődés és a kapitalizmus növekedési kényszere. Ahogy a természet a felvilágosodás új világképében tárgyiasul, és az emberi tevékenység kulturálisan passzív alárendeltjévé válik, úgy legfeljebb adattal szolgálhat az emberi tudásnak, erőforrással a gazdaságnak, és esztétikai szolgáltatással a fogyasztónak. A társadalmi képzelet a természet, valamint a klímaképzelet az éghajlati és ökológiai válság vonatkozásában is ezekből a történetekből fejthető fel. A táj fogalma szimptomatikus felülete ennek a viszonynak, hiszen az európai ember természettel való kapcsolata érhető tetten a táj, valmint a tájkép megkonstruálásában.

A kortárs ökológiai gondolkodás az ökoszisztéma szereplőinek kölcsönös összefonódását hangsúlyozza, amelyben a természet kapcsolatban van a kultúrával, és mindezek kölcsönösen alakítják a bolygó életét. Az ökokritika1 pont e szférák közötti átjárhatóságot és kölcsönhatást vizsgálja transzdiszciplináris módon: azt, hogy mit gondolunk a természetről, milyen cselekvési formákkal kapcsolódunk hozzá, és ez hogyan jelenik meg a róla szóló beszédmódokban. Ha megfordítjuk a kérdést, az ökokritikai elemzés azzal kapcsolatban is tanulságos, hogy mit mond el a természetről alkotott képünk a társadalmi berendezkedéseinkről. Az ökológiai és klímaválsággal való szembenézés kiindulópontjaként újra kell gondolnunk a természet modernizmus által meghatározott fogalmát, ehhez adhat támpontokat, ha ökokritikai szempontok szerint elemezzük a körülöttünk lévő tájat.

A kopernikuszi világegyetem rendszere. Atlas Coelestis. Harmonia Macrocosmica seu Atlas Universalis et novus totius universi creati Cosmographiam generalem et novam exhibens Originally published in Amstelodami : Apud J. Janssonium 1660. BRITISH LIBRARY / SCIENCE PHOTO LIBRARY Forrás: https://www.sciencephoto.com/media/552155/view

„A világ van az emberért, nem az ember a világért”2

A 16. századig uralkodó organikus világkép a test részeit, az ént, a közösséget, az államot és a kozmoszt egy kooperatív, kölcsönösségen alapuló, szorosan szőtt organizmusként képzelte el,3 innen ered a mai ökológia központi gondolata, a hálózatosság is. Az (anya)természet egyrészt gondoskodik a világról, s benne az emberről, hiszen élelmet és otthont ad neki, másrészt megtestesíti azt a fenyegető hatalmat, amely mindenek felett áll, és ha kell, kimutatja haragját (például természeti csapásokon keresztül). A zsidó-keresztény gondolkodásban a természeti törvény,4 vagyis az isteni akarat mindent átszövő irányítása állt a középpontban. A társadalom számára az isteni akarat természeti manifesztációja mutatott példát és normatív értékrendet.em véletlen, hogy szélsőjobboldali ideológiák ma is előszeretettel hivatkoznak a természet determinisztikus törvényeire mint megkérdőjelezhetetlen igazságra, ha mások kirekesztéséről van szó.5 A felvilágosodás tudományos felfedezései, a geocentrikus világkép kibillenése,6 a mechanikus világkép,7 majd a karteziánus filozófia8 kialakulásának hatására egy teljesen új természetkép vált uralkodóvá 17-18. század során. A tudományos forradalom hatására a természet korábbi, az organikus világképből örökölt gondoskodói szerepkörére épült egyrészt az erőforrások kizsákmányolásának lehetősége, azaz a természet fölött gyakorolt uralom, a fékezhetetlen vad természet képe pedig szimbolikus legitimációt adott az emberi környezet-átalakításnak,9 amely ma a technológiai innováció ártatlanságára hivatkozó ökomodernisták geomérnöki projektjeiben csúcsosodik ki. A modern ember olyan saját világot képzelt maga köré, amelynek mindenható ura, istene lehetett. A végtelen fejlődés és felhalmozás nevében éli fel az alárendeltként elgondolt természetet, valamint az élet és az ember újratermelésének szereplőit10 (köztük a nőket, etnikai csoportokat, kisebbségeket, őslakosokat, akiket Ariel Salleh metaindusztriális osztályként11 jelöl). E növekedéssel párosított kizsákmányolás azonban teljességel figyelmen kívül hagyja a természet regeneratív ciklusait, valamint materiális végességét.12

A természet organikus elképzelését, a premodern analogikus (hálózatos) gondolkodásmódot felváltotta a mechanikusság, a dedukció módszere, amely a komplex megfigyeléseket egymástól független elemeire (folyamatokra és diszciplínákra) bontva, az (objektív) ész segítségével oksági viszonyaiban elemzi. Eszerint a külső világ, de az emberi test működése is az óraműéhez hasonló gép, lásd pl. az orvostudomány máig érvényes elveit és gyakorlatait. A világ eszerint dualizmusok segítségével érthető meg, a test és a szellem, az egyén és társadalom, az ember és a természet elkülönülése váltotta fel a kapcsolatok összefüggéseit hangsúlyozó analogikus érvelést. Az efféle tudományos ismeret bizonyosságába vetett hit a kartéziánus filozófia és az ebből eredő világnézet alapja, amely máig érvényes paradigmává vált. A természetfilozófia helyét a felvilágosodásban tulajdonképpen a ma természettudománynak hívott diszciplína történetírása vette át. A természetről megszerzett tudás adott hatalmat a világegyetem feletti uralom modern projektjéhez.

A felvilágosodás mechanikus világképe kezdetben csupán elvont filozófiai spekulációk tárgya volt, amely később tudományos programokban öltött testet, majd végül az ipari forradalom és a polgári forradalmak következtében kialakult modern ipari társadalom viszonyaiban teljesedett ki. Az új társadalmi és gazdasági berendezkedés a természet, az olcsó munkaerő és a nők kizsákmányolására építette a szabadság ideáját.

A természet elkülönítése (másikká tétele13) előfeltétele a kizsákmányolásnak, éppen ezért az ember szabadságának is: „[a]z emberi szabadság egzisztenciálisan [összekötődik] a várossal, a társadalommal, a tudománnyal és a munkával, hiszen az ember e szabadság által végérvényesen megszabadul a természet hatalmától, és mint tárgyat használatba veszi és uralma alá hajtja”14 Az új, az élet minden területét átszínező modernitás világképének lényege a hatalmi viszonyulás kialakításának elkerülhetetlensége: e logika mentén az embernek választania kell, hogy ő uralja-e a természetet, vagy aláveti magát annak.15

A táj mint instant természet

A táj konstrukciójában indirekten tetten érhető a nem emberi világról alkotott elképzeléseink összessége. Ha felfejtjük, ezek a látásmódok miként konstruálódnak, úgy az aktuális társadalmi viszonyok tükörképére is rálelhetünk bennük. A táj ugyanis több annál, mint egy darab természet: a külső világ megtapasztalásának történetileg meghatározott és modernista ideológián átszűrt módja. A tájban tükröződik, hogy bizonyos társadalmi osztályok hogyan jelölik ki önmagukat a természettel ápolt kapcsolatukon keresztül, és kommunikálják ezáltal a külső világban – természetben, társadalomban – betöltött szerepüket.16 Egyszerre reprezentálja és prezentálja is a természeti és társadalmi-kulturális tényezőket, amelyek az adott helyet megformálták.17 A táj tehát társadalmi termék, amelynek történetisége felfedhető, nem pedig érintetlen, emberi beavatkozásoktól mentes természet, amivel gyakran felcserélik a fogalmat.

A Claude-tükör a 18. század Instagram-filtere. A kis fekete zsebtükörben – a tájnak háttal állva – komponálódott meg a táj tükröződő képe, amely a Claude Lorrain-féle, az angol szem számára oly kellemes sötét színtónusokat vette fel.
1. Claude Lorrain tükör halbőr tokban, ismeretlen készítő, Európa, 1801-1820. Science Museum Group Collection. London © The Board of Trustees of the Science Museum.
2. William Gilpin: Tintern Abbey. Reprodukció az Observations on the River Wye, and Several Parts of South Wales, &c, relative chiefly to picturesque beauty kiadványból, amely 1770 nyarán készült. London: R. Blamire-nek nyomtatva, 1792. Forrás: https://deepblue.lib.umich.edu/bitstream/handle/2027.42/144575/mirror.html

A tájkép mint vizuális reprezentáció, amely kezdetektől fogva a szubjektív-objektív, külső-belső, társadalom-egyén stb. dualizmusokon keresztül definiálódott, még ennél is szűkösebb jelentésfelhalmozásra képes, elég ha a tájfestészet 18. századi historikus esztétikai kategóriáira gondolunk, mint a szép, a fenséges és a picturesque (festői). A tájkép ugyanakkor nem kizárólag festett kép, a fogalom magába foglalja azt a látásmódot, mentális keretezést is, miként a tekintet egy bizonyos földdarabot egységbe formálva, tájként jelenít meg az individuum tudata számára (lásd.: Szép kilátás!)18. Az egyén megfigyelései egy külső pozíciót feltételeznek – gondoljunk csak a kép elé helyezett középpontos perspektíva egyetlen szemére19, amelyből minden végtelenbe tartó egyenes kiindul –, majd az egységbe foglalás biztosítja azt a hangulati-esztétikai távolságot és kontrollt, amely lehetővé teszi, hogy se morális, se gyakorlati szempontok ne merüljenek föl a szemlélődés során. Alanyként a tájképet néző művész vagy befogadó tűnik fel, övé a teljes kontroll a tárgya felett, amelybe sem a hely kollektív társadalmi-történeti tapasztalata, sem a tájban belül lévőké, sem a természet saját ágenciája nem tolakodhat be. Az individuum ezáltal saját, a tárgyiasított természetről alkotott ideológia-vezérelt képét helyezi ki és teszi meg a táj uralkodó valóságának20.

A modern szem a tájon begyakorolta a természetről való totális leválást, majd a külső világ vizsgálatának tudományos objektív-racionális-mechanikus-klasszifikáló módszerei minden területen kizárólagossá váltak21. Az egyén leválasztódik a tájról, az ember elkülönül a természettől. A tájban – gyakran munkavégzéssel – részt vevők, a belül lévők számára ugyanakkor a természet nem tárgyiasul, se nem választódik le, tehát nem mutatkozhat táj(kép)ként, hiszen életüknek nem csupán háttere, hanem létezésük közvetlen alakítója és résztvevője a környezet. A tájban benne lévők számára a tájkép nem a küzdelmeik és sikereik, azaz életük helyszíne, hanem maga a paraván, amely mindezeket elfedi az azt nézők elől.22

A feudalizmus parasztjának együttműködő, önfenntartást célzó földhasználata a kapitalizmusban a profit céljából történő termeléssel cserélődik fel, amely nagyobb környezet-átalakításoknak (kezdetben még csak a szerves trágyázás, és más technológiai fejlesztések) és pusztításnak (pl bányászat, erdőirtások, energiahasználat stb.) ágyaz meg, amely később magára a természetképre is visszahat. A mezőgazdaság természetpusztító indusztrializációja az 1960-70-es évektől a centrumból a periféria-országokba importált zöld forradalom23 (műtrágyák, gyomirtók, intenzív földhasználat stb.) révén tökéletesedik. A föld értékét mindazonáltal a kapitalizmusban nem a rajta végzett termelés minősége, hanem a tulajdonként értelmezett csereértéke adja24 (lásd például a normatív területalapú EU-s földtámogatások igazságtalan és a környezetpusztítást fokozó rendszerét).

A tájkép mint birtokba vehető áru a fotográfiának köszönhetően terjedt el igazán. A tájkép-fotográfia kezdetben a tájfestészet által lefektetett alapokat kívánta megvalósítani: mindenekelőtt kiküszöbölni azokat a torzításokat, amelyek a lineáris, középpontos perspektívába a lencse leképezési művelete során bezavartak. A tájfotográfia technológiája ezáltal a tájfestészet eredeti célkitűzéseit erősítette meg: a technológia neutralitása révén a kívülre helyezett, objektívan vizsgált külső világ immár empirikus és tudományos látható képét mutatta fel. A 21. századi turizmus elhatalmasodott képtermelése hasonlóképpen idegeníti el az összefüggések keresését. Erről Susan Sontag már 1977-ben, a digitális képözön megjelenése előtt írt, szerinte a fotózás az, ami hitelesíti a tapasztalatot, annak árán, hogy magát a tapasztalást is egy képpé, szuvenírré degradálja. A fotózás szerinte enyhíti az utazást megkeserítő elveszettség érzését, és ezáltal otthonossá teszi azt25, hiszen az ismeretlennel való találkozást egy külső nézőpont bekeretezett tárgyává teszi. A tájkép gyakran megerősíti sztereotípiáinkat, gondoljunk csak az Afrika kontinenst a mainstream kultúrában legtöbbet illusztráló, a lemenő nap izzásában megjelenő zsiráf vagy baobab képére.
Vajon milyen hagyományok és szándékok állnak ezen ábrázolási módok hátterében, és hogyan lehetne komplexebb és igazabb történeteket elmondani a tájakról és a természetről?

Az ökokritikai szemüveg magyar példákon keresztül

Az ökokritika gyakorlatba ültetésének lehetőségeit vizsgálandó az xtro realm26 művészcsoport eseménysorozataként 2018 tavaszán három nyilvános terepgyakorlatot szerveztem. A kirándulásra jelentkezőkkel különféle tájakat látogattunk meg, amelyek mind máshogy tanúskodnak az emberi átalakítás erőteljes formáiról, így képesek arra, hogy az uralkodó természetképet a segítségükkel vitassuk meg. A látottak értelmezéséhez segítségül hívtam az ökokritika módszertanát, amely a kulturálisan beégett toposzok jelenlétét vizsgálja a természet többnyire kulturális termékekben manifesztálódó, ám a mélyebb struktúrákból eredő reprezentációiban27.

Gánt – az apokaliptikus marsi táj

A gánti bauxitbánya egykor világviszonylatban is jelentős kitermelést folytatott, bár majd 30 éve befejezte tevékenységét. Területén az egyik külszíni fejtést meghagyták, ahol az őskarsztok tanulmányozására geodéziai tanösvény működik, valamint egy föld alatti bányamúzeum várja a látogatókat. A múzeummal szemközt, a Bányatelep út másik oldalán elhelyezkedő meddőhányó egyike a Magyarországon fellelhető 15000 tájsebnek, amelyek mind bányászati vagy egyéb antropogén beavatkozás hagyatékai a tájban. A bánya rekultiválásának köszönhetően a külfejtést betemették, így a durva szemcsés kőzetőrlemény sajátos, gravitáló dombokból álló hullámzó felszínt alakított ki, amelyet több-kevesebb sikerrel hódít vissza magának a növényzet (és a cross-motorosok). A sajtó nagyotmondása rendszeresen a marsi tájhoz hasonlítja a külfejtést, az abszurd hasonlatot erősíti az is, hogy a Marsra tervezett Hunveyor-4 űrszonda teszteléséhez a gánti külszíni fejtés bányagödrét választották a fejlesztők esztétikus díszletnek.

„Hudoba György a gánti bauxitbányában a Hunveyor-4 gyakorló űrszondával. Marsiak lesznek a körülmények (Fotó: Balaton József)” Forrás: https://www.feol.hu/hirek/magyar-ureszkozok-a-mars-expedicio-modellezeseben-1515922/

A legerősebb óriásmetafora, ami a környezetről való gondolkodást és a védelmében történő cselekvést fertőzi, a szennyezéshez, pusztításhoz kötődő apokaliptikus toposz.28 Az ember mindig is fantáziált a világ végéről és a faj kihalásáról, ez a zsidó-keresztény hagyomány fontos öröksége. Az apokaliptikus narratíva azonban a környezetvédelem óriásmetaforájává is vált, hiszen annak fókuszában gyakran túlhangsúlyozva szerepelnek a szennyezés toxikus hatásainak totális víziói. Rachel Carson Néma tavaszában például a karcinogén DDT-szennyezést illusztrálja azzal a tavaszi képpel, amelyben egyetlen madár sem csiripel többé.29 Tehát az apokaliptikus disztópia a végzetes szenvedésről, visszafordíthatatlan átalakulásról szól, a pusztulásnak ez a fajta esztétizált képe a művészetek témájává is vált.30 A gánti vörös dombok között bolyongva nyilvánvalóan a természet kizsákmányolásának legerőteljesebb példáját láthattuk, mégis egyfajta bűnös fenségesség-élményt tapasztaltunk. A posztapokaliptikus táj kirándulásunk résztvevőit is megszámlálhatatlan Instagram-poszt generálására késztette, amelyekkel – Sontagot idézve – önkéntelenül is védekezni próbáltak a természet felett elvesztett kontroll ellentmondásos érzései ellen.

A fenséges Edmund Burke leírásában a váratlan, szokatlan, végtelen, borzongató természet felfoghatatlan, ijesztő és gyönyörű totalitását jelenti.31 A romantika fenségessége tehát az isteni erők továbbélése az (érintetlen) természetben, amely elsősorban a metafizika révén a befogadó érzelmeire hat. Ahogy a természeti törvény helyére a kapitalizmusban a gazdaság lépett, úgy találták fel a romantikusok az érintetlen vad természetet, mint az elidegenítetlen munkából fakadó moralitás utolsó menedékét (lásd pl. Thoreau kimenekülési kísérletét a Waldenben). Az érintetlen természet ideája eredendően az ipari forradalom következményeinek kritikájaként lépett fel, de a “vissza a természetbe” felhívással, és a moralitás ilyetén kihelyezésével csupán az okok feltárásából és a társadalmi relevanciából való kivonulást érte el.

Különös csavar, hogy a gánti táj grandiozitása épp a totális természetpusztítás, az élet kiirtásának következményeképp jött létre. Később például Turner az ipari forradalom új városait is tudta fenségesnek látni és láttatni, ahogy Claude Monet-t is olyannyira lenyűgözte a szmog Temze feletti fénytörése Londonban, hogy 3 évre visszatért, és több mint 100 képet festett a viktoriánus Londoni “ködről”. A pusztítás grandiózussága újfajta áruként lép fel a 21. századi greenwashing korában is (lásd pl. Stella McCartney divattervező kollekciójának kampányát). A toxikus fenséges arra utal, ahogyan a fotográfia, film, és egyéb művészeti médiumok nagyon erős esztétikai pozícióból mutatják be a környezeti problémákat, s így elfogy a tér a morális, politikai, fogyasztói, és a személyes identitásokra való ráhatás elől, vagyis épp az aktus mozgósító ereje tűnik el.32

Xtro realm kirándulás a gánti bauxitbányában 2018 március 25-én. Fotó: Hoóz Anna

Az ökológiai és klímaválság fenyegetését a média érzelmileg átitatott apokaliptikus katasztrófaként mutatja be, ezáltal polarizálja a hírek recepcióját, és erőteljes tagadást válthat ki a szkeptikusokból. A képzőművészet is rendszeresen esztétizáló módon, a fenségesség toxikus filterén át appropriálja a környezeti problémákat. A leegyszerűsítő retorika éppen a cselekvés szempontjából kontraproduktív, hiszen azokat a struktúrákat fedi el, amelyek a pusztítás hátterében állnak. Emiatt is lenne fontos, hogy mind a sajtó, mind a művészetek tudatosan éljenek a reprezentáció hatásaival, és felvegyék eszköztárukba a hirtelen érzelmi-figyelmi sokkhatásokat háttérbe szorító, ám a cselekvést jobban előremozdító dokumentarista bemutatási módokat.33

Fülöpháza – a bukolikus nosztalgia rezervátuma

Második célpontunk a Fülöpházi buckavidék volt. A 2018-as országgyűlési választást megelőző napon jártunk a magyar nemzeti identitást meghatározó pusztai tájon. A Duna–Tisza közének homokos talaja a történelem során változatos tájhasználatra késztette az itt élő embert: rideg állattartás jellemezte a mezőgazdasági működést, kialakult a tanyavilág.
Kirándulásunk a Garmada tanösvényen indult, amely a Nemzeti Park Bioszféra Rezervátum területén halad. Nyílt homokpusztagyep, borókák és fehér nyárasok tarkítják a buckás tájat. A futóhomok megállítására sok kísérlet történt, többek között ezt mutatták be a tanösvény állomásai. A belvizek elvezetésére csatornahálózatot hoztak létre, amely a talaj elszikesedését eredményezte. Tehát a kiskunsági puszta részben az emberi környezetmenedzsment, a vízrendezés hatására jött létre, amelyet az előzött meg, hogy az eredeti növényzet, a homoki erdőssztyepp a török kor erdőirtásainak áldozatává vált. A homok vándorlását később idegenhonos fák telepítésével állították meg, így nem meglepő, hogy tájidegen akác- és fekete fenyőerdők szakítják meg a természetes növényzeti takarót. A ma természetinek tekintett, és ökológiailag is viszonylag egészséges táj tehát sorozatos emberi átalakítás hatására jött létre.

1. Az xtro realm terepgyakorlatának résztevői megtekintik a fülöpházi vándorló homokbuckát 2018. április 7-én. Fotó: Zilahi Anna
2. Daróczi Csaba természetfotós képe a homokbuckáról. Forrás: https://www.turistamagazin.hu/blog-bejegyzes-1/a-kiskunsag-futohomokkal-fedett-kies-videke

A környéken már az első világháború után élénk turizmus indult be, amely nem a természeti tájat, hanem kifejezetten a puszta paraszti kultúráját fedezte fel magának. Ennek hátterében az állt, hogy a romantika a népi kultúrát különös figyelemmel kísérte, ugyanis ez segítette azt a vágyát is, hogy a nemzet saját mítoszait ki tudja bontani. „Végtelen táj, sivatag, fátlan síkság, futóhomok és kis nádasok, néhol pásztor terelgeti a nyájat, rablók, cigányok vándorolnak rajta: ez a nyugati ember romantikusan hagyományos elképzelése a magyar pusztáról.”34 A pusztára nézve külön érdekesség, hogy a magyarokról kialakult nyugat-európai értékképzet paradox módon időben és ideológiai tartalmát tekintve találkozott az éppen körvonalazódó magyar nemzettudat önképével. A földdel együtt élő és lélegző pusztai parasztok a modernizáció árán elvesztett természettel való egység romanticizált képét idézték fel. A puszta, a vidéki paraszti élet bukolikus toposza színezte tehát homokháti terepgyakorlatunkat. Ez a pasztorál motívuma, amely a városiasodás, a civilizáció elidegenített életmódjával szemben nosztalgiával fordul a vidék és az elképzelt múltbeli élet idillje felé.35

A szocializmus hiátusát követően a rendszerváltás után következett be valódi felélénkülés a pusztai turizmusban a külföldi csoportoknak köszönhetően, akik a csárda-gulyás-pálinka esszencialista hármasság szellemében fogyasztották a magyar puszta kultúráját. A szerző is részt vett ilyen kirándulásokon a kilencvenes évek végén, valamely külföldről érkező iskolai cserediákcsoportnak szervezett reprezentatív kulturális kirándulás keretében. Mára ez az iparág hanyatlásnak indult, és a figyelem újból a természeti kincsek felé terelődött, így a Fülöpháza határában megmaradt két vándorló homokbucka vonzza ide a látogatókat. Ma már a tanyák is nagyrészt elnéptelenedtek, az általunk bejárt Kiskunsági Nemzeti Park területe 1945-től katonai gyakorlótérként funkcionált, majd 1975-ben nyilvánították védetté. Ekkor helyezték végleg át a hangsúlyt a paraszti kultúráról a természeti adottságokra.
A tápláló föld mítosza kirándulásunk során a spontán kucsmagombaszedésben nyilvánult meg, s míg a sorozatos humán átalakítások során létrejövő természeti rezervátumban meglehetősen ellentmondásosan az érintetlen természet toposzát, a pusztában az ember és környezete, kultúra és természet szimbolikus egységét találtuk meg.

Kékesi Erdőrezervátum – a távoli vadon

Az ökokritikai terepgyakorlat-sorozat befejező helyszíne az egyetlen magyarországi őserdő, az Észak-Kékesi Erdőrezervátum volt. Európában a természetes tájak többnyire magasabb hegységekben maradtak fenn, s mivel Magyarország területén ilyenből kevés van, ez a pár hektárnyi terület azon kevés hazai tájak egyike, amelyeket az ökológia a természetes kategóriájába sorol. Mivel az erdei ökoszféra regenerációs képessége nagyon lassú (például a homokháti társulásokhoz képest), így bármely, a 20. század során elkövetett fakitermelés vagy más bolygatás gyakorlatilag örökre megbontotta az eredeti természetességi viszonyokat az erdőkben.
A MÉTA (Magyarország Élőhelyeinek Térképi Adatbázisa) kutatásai megdöbbentő számadatokkal illusztrálják, milyen kicsiny területre szorult vissza a fent leírt érintetetlen táj, amelyet az ökológiában a természetes kategóriájával illetnek: „[…] az ország területének csupán 0,6%-át fedi természetesnek tekinthető növényzet, további 5,6%-án természetközeli a növényzet, 8,1%-án leromlott és további 3,0%-án nagyon leromlott.”36 A fenti adatok az ország teljes területét vizsgálják, de mi a helyzet az erdőkkel? A természetességhez szükséges feltételek, a termőhelyi viszonyoknak megfelelő őshonos fő- és elegyfafajok jelenléte; vertikális és horizontális differenciálódás, változatos lombkoronazáródás, napsüttötte lékek jelenléte, idős faállományok, dőlt és álló holtfák, újulatok megléte, az egyes élőhelyi elemek mozaikos elhelyezkedése stb. mind arra mutatnak rá, hogy mennyire különbözik a természetvédelem érintetlen tája az erdőgazdálkodás homogén szerkezetű erdőitől.37

Az Észak-Kékesi Erdőrezervátumban az xtro realm kirándulásán 2018. Április 22-én, a Föld napján. Fotó: Pettendi-Szabó Péter

A Kékesi Erdőrezervátum, mivel hercegi vadászterület volt, illetve meredek lejtőin különösen nehéz lett volna a faanyag kitermelése, teljesen megőrizte eredeti, emberi beavatkozásoktól mentes képét. A rezervátumot felkereső turisták megtapasztalhatják a vadon, az érintetlenség élményét, pontosan azt a civilizációtól mentes státuszban konzervált tájat, amelyet 18. századi természetleírásokból ismerünk. A differenciált képet mutató természetes élőhelyek azonban nem elsősorban az esztétikai szolgáltatásaik miatt értékesek, sokkal inkább a biodiverzitás magas fokának fenntartása miatt, amelyre az erdőgazdálkodások nem alkalmasak. A természetvédelem funkciója kiemelt a biodiverzitás megőrzésében, szemben a környezetvédelemmel, amely az ember általi átalakítások és szennyezések mértékének csökkentésében érdekelt, hogy ezáltal az ember életminőségét javítsa.
A vadon toposza szimbolizálja a civilizált emberi elme szembenállását és alulmaradását az eredendő, tiszta elmével szemben. Az érintetlenség az autenticitás hamis ígéretét hordozza: csak akkor lehet valami természetes, ha kívül esik az emberi befolyáson. Eközben érdemes megjegyezni, hogy az érintetlenség mennyire látszólagos, hiszen a rezervátumok fenntartása és fennmaradása is az embertől függ, nem is beszélve arról, hogy az emberi hatás magasabb szervezeti szinten már mindent átitat: a teljes atmoszférát, a klimatikus viszonyokat is befolyásolja az emberi tevékenység, még a kőzetekben is fellelhetők a nyomok. Innen indult el az egész antropocén diskurzus. Az érintetlen természet lehetetlensége az ökológiai és klímaválság maga.

A kirándulás résztvevői reflektáltak arra is, hogy a vadon tapasztalata, amellyel turistaként szembesültünk, azon a kivételezett szabadidős fogyasztási tevékenységen alapul, amelyet a klíma és ökológiai válságért felelős iparosodott termelési és fogyasztási struktúra tett lehetővé. A városi életmód, a természet intenzív gazdasági hasznosítása tovább idegeníti a modernitásban külsővé tett nem emberi világot, azonban a társadalom számára a jólét ígéretét hordozza. Ebben az ígéretben a szabadidő,amit fogyasztással töltünk, a termelő munkavégzés ellenpontjaként értelmeződik. A kirándulás ezáltal a természet esztétikai-pszichikai elfogyasztása, amely az emberi individuális jólléthez járul hozzá, és kettős hatást válthat ki. A rezervátum meglétének tudata ugyanis megadja azt a téves illúziót, hogy igenis létezik még autentikus természet, valahol távol, tehát mi a városi civilizációban nyugodtan folytathatjuk a természetet kizsákmányoló hétköznapi életünket.

Ahhoz, hogy cselekvőerővel vértezzük fel magunkat a klíma és ökológiai válság elleni harcban, meg kell vizsgálnunk a természetfogalom eredetét, amelyet a modernitás hatalmi kényszere, a tudományos-technológiai fejlődés és a kapitalizmus növekedési struktúrái alakítottak. A fenti szövegben tehát annak a bemutatására tettem kísérletet, hogy honnan ered a természet ma is érvényes fogalma, és miként lehet egy ökokritikai tájelemzés segítségével a természettel kapcsolatos ideológiai meghatározottságokat feltárni. A táj konstrukciója nemcsak hogy pajzsként szolgál a valóság ellen, nemcsak a közvetlen tapasztalatot helyettesíti, de a domináns valóságértelmezések igazolásaként is működik. Ahogy a 18. századi polgári közönségnek készült angol tájképekről rendre kiretusálódtak a földet művelő parasztok,38 úgy takarjuk ma ki természetképünkből a petrokapitalizmus társadalmi, gazdasági, ökológiai szférák között létrejövő sajátságos hatalmi összefonódásait.39 A kirándulásokon azokat a helyi sajátosságokat kerestük, amelyek a természetet reprezentáló óriásmetaforák mögött bújnak meg. Azzal a céllal tettük mindezt, hogy bemutassuk, a természet nem a külső világ, amely csupán az emberi élet háttere. Nem is kizárólag erőforrás, amely matériát szolgáltat a gazdaság és a civilizáció végtelen fejlődéséhez. Nem, nem is a szép kilátás, amely esztétikai szolgáltatásokat nyújt az emberi jólléthez. Egy táj képét mindig komplex emberi és nem emberi átalakítások formálják, autentikus, érintetlen természet nem létezik. A természet minden pontjára hatással van az emberi tevékenység, ahogy az emberi létezés minden szférája függ a természettől. A modernitás grandiózus ígérete, hogy az ember a természet leuralásával a végtelen növekedés pályájára állhat, csupán egy fenséges illúzió. Hogy is gondolhatnánk másképp, éppen egy világjárvány kellős közepén?


A Klímaképzelet Reader című ökológiai témájú cikksorozatot az xtro realm művészcsoport tagjai, Süveges Rita és Zilahi Anna szerkesztik, a blokk képanyagának szerkesztője Horváth Gideon.

A sorozat további részei:
I. Zilahi Anna: Klímaképzelet és a világ mint meglepetéstér
II. Fordulat: Koronavírus és kapitalizmus: profit vagy szolidaritás?
III. Hecker Héla: A megérinthetőség politikája
IV. Szabó John: Két óriás között: materializmus és társadalmi képzelőerő a magyar energia(átmenet)ben
V. Kiss Kata Dóra: Vissza a természethez? Az ökológiai válság feminista olvasata
VI. Süveges Rita: Túl a képeslapon – természetkép a táj ökokritikai vizsgálatában
VII. Gál Réka Patrícia: Klímaváltozás, COVID-19 és az űrkabin: a gondoskodás politikája az űrgyarmatosítás árnyékában


Jegyzetek:

1 Az ökokritika általában a természet reprezentációit vizsgálja. Az 1990-es évek elejére datálják megjelenését, gyökerei azonban az 1960-70-es évek nemzetközi zöld mozgalmaihoz köthetők. A kultúra és a művészeti ágak különböző területeit kutatja, pl. az irodalmat, festészetet, filmművészetet, de például reklámokat, tévé- és rádióadásokat, állatkertek és parkok megjelenési formáit is kritikai analízis alá vehet. Főbb kérdései közé tartozik, hogy a természet hogyan jelenik meg a különböző szövegekben és hogy ezek a reprezentációk milyen képzeteket sugallnak és alkotnak a természetről, a természet reprezentációi hogyan befolyásolják a konkrét, fizikai környezetet, továbbá milyen viszonyban áll az emberi nyelv és a nem emberi környezet, az emberi és nem emberi világ általában. Olyan általánosabb ontológiai kérdéseket is felvet, mint hogy mi az ember és mi a természet. Greg Garrard Ecocriticism (Ökokritika) című munkájában a következő definíciót adja: az ökokritika az a tudomány, amely az emberi (humán) és nem emberi (non-humán) kapcsolatát vizsgálja az emberi művelődéstörténet egészében, maga után vonva az ember fogalmának kritikai analízisét is. Forrás: https://aszem.info/2017/05/oko-fogalomtar/ Letöltve: 2018.05.30

2Francis Bacon: „The world is made for man, not man for the world”, Idézve: Donald Worster, Nature’s Economy (Cambridge U. Press, 1977), 30. (szerzői fordítás)

3Carolyne Merchant, The Death of Nature – Women, Ecology and the Scientific Revolution (Harper & Row. 1983), 69.

4A természeti törvény szerint az isteni akarat egységesen irányítja a létszférákat, minden létező dolognak a kötelessége, hogy alávessék magukat ennek a hatalomnak. Forrás: http://www.eltereader.hu/kiadvanyok/eloadasok-a-termeszetfilozofia-tortenetebol/ Letöltve: 2018.04.12.

5Lásd pl. Vér és föld mozgalom, amely a 1920-as évek közepén alakult ki a már a 19. század közepe óta formálódó völkisch-nacionalista elképzelésekből. A nemzeti közösség organikus egységét fenntartó naturalista víziók álltak a középpontjában, egyfajta természeti és biológiai determinizmus, a természeti világtól való függés és egzisztenciális integráció. Eszerint a nép legfőbb impulzusait és fenntartó erőit az ökológiai cserekapcsolataiból szerzi, ezáltal a nemzet egészségét is ezek egészségi állapotához köti. A „gyökerezettség” spirituális és egyben materiális értelemben is azt az intrinzikus egységet fejezi ki, amely a nép-organicizmus és a természet között áll fenn. Egy nép alapvető természeti jellemzői ezáltal válnak faji jellemzőivé. M. Bassin, “Blood or Soil? The volkisch movement, the Nazis, and the legacy of Geopolitik,” In: How Green were the Nazis? Nature, Environment, and Nation in the Third Reich (Ohio University Press, 2005) 204-242.

6Az újkor tudományos felfedezései fokozatosan alakították át a geocentrikus világképet, amelyben a kozmosz középpontja a Föld. Kopernikusz elméleteiben a Nap lett a világ új középpontja. Majd Giordano Bruno bizonyította be, hogy a világ végtelen, csupán apró eleme az emberi civilizáció. Az új tudás szakított a középpont kijelölésének kényszerével, a világ tehát független lett az embertől, éppen ezért kívülállóként, objektíven kell vizsgálni azt. Forrás: http://www.eltereader.hu/kiadvanyok/eloadasok-a-termeszetfilozofia-tortenetebol/ Letöltve: 2018.04.12.

7A mechanikus világkép a világot egyszerű elemek kiszámítható kölcsönhatásából képzeli el, mely összetevők egy maradéktalanul átlátható, összefüggő rendszert építenek fel. A mechanikus világkép ontológiai rendszere az aktív objektum, és passzív, elszenvedő környezete közti hatalmi viszony. A mechanikus világkép forradalmisága abban rejlik, hogy a megelőző korokkal szemben az objektum-környezet viszonyában az objektumot tette meg az aktív szereplőnek, a környezetet pedig a passzív elszenvedőnek Forrás: http://www.eltereader.hu/kiadvanyok/eloadasok-a-termeszetfilozofia-tortenetebol/ Letöltve: 2018.04.12.

8A karteziánus filozófia a felvilágosodás másik tudományos módszertanát párhuzamosan kidolgozó Descartes-hoz köthető. A karteziánus felfogás minden tapasztalatot kétségbe von: nemcsak saját érzékeinkben, de a külső tekintélyben is kételkednünk kell. A tudományos megismerés abszolút érvényét hirdeti, komplex rendszereket elemeire (folyamatokra és diszciplínákra) bontva, az (objektív) ész segítségével oksági viszonyaikban kell elemezni. Az individuumhoz kötődő szubjektív evidencia minden belátás alapja, ennek kifejtése során jut el híres ‘cogito ergo sum’ tételéhez, mely szerint csakis az elme tudja elgondolni saját magát, ezáltal talál kizárólagos bizonyságot létezése felől. Vagyis a „mások gondolkodnak helyettem” elvét felváltja a központi és túlhangsúlyozott szubjektum, mint a bizonyosság forrása. Forrás: http://www.eltereader.hu/kiadvanyok/eloadasok-a-termeszetfilozofia-tortenetebol/ Letöltve: 2018.04.12.

9Carolyne Merchant, The Death of Nature – Women, Ecology and the Scientific Revolution (Harper & Row. 1983), 2.

10Lásd az xtro realm / Klímaképzelet Reader V. cikkét: Kiss Kata Dóra: Vissza a természethez? Az ökológiai válság feminista olvasata. http://tranzitblog.hu/vissza-a-termeszethez-az-okologiai-valsag-feminista-olvasata/ Letöltve:2020.05.22.

11Ariel Salleh, “Ökofeminizmus,” In.: Fordulat 25., Klímaváltozás és kapitalizmus (2019), 145-158.

12Ariel Salleh, “Ökofeminizmus,” In.: Fordulat 25., Klímaváltozás és kapitalizmus (2019), 145-158.

13„Hagyományosan a patriarchális „másikká tétel” („othering”) hierarchiája a nőktől lefelé haladva kiterjedt a gyerekekre és az állatokra, növényekre, levegőre, vízre, kövekre és az őslakosokra, erőforrásként tárgyiasítva mindegyiküket. Az eurocentrikus maszkulin tudat által erőteljesen energizált nemi uralom politikai elnyomások egész komplexumának alapja” Ariel Salleh, “Ökofeminizmus,” In.: Fordulat 25., Klímaváltozás és kapitalizmus (2019), 145-158.

14Joachim Ritter, A táj: az esztétikum funkciója a modern társadalomban, In: Pompeji 3 (1995), 132-148.

15dr. Kampis, György és dr. Rédei, Miklós és dr. Ropolyi, László és dr. Szegedi, Péter és dr. Székely, László és dr. Szigeti, András és dr. Szilágyi. László és dr. Vinkovics, Márta és dr. Zágoni, Miklós, Előadások a természetfilozófia történetéből, Forrás: http://www.eltereader.hu/kiadvanyok/eloadasok-a-termeszetfilozofia-tortenetebol/. 95-137. Letöltve: 2018.04.12.

16Denis E. Cosgrove, Social Formation and Symbolic Landscape (The University of Wisconsin Press, 1998), 15.

17W.J.T. Mitchell (szerk.), Landscape and Power (The University of Chicago Press, 2002), 2.

18Georg Simmel, “A táj filozófiája,” In: Velence, Firenze, Róma. Művészetelméleti írások (Budapest:Atlantisz, 1990), 99.

19„[A] centrális perspektíva […] Panofsky szerint kellőképpen felruházódott szimbolikus erővel és jelentéssel. Ennek két oka lehetett. Az egyik az, hogy a teret egy absztrakt és univerzális rendszerbe foglalta, mely egyúttal tükrözi a karteziánus mathesis universalist, a világ egységes szemléletét. A másik ok az, hogy elhozta a rögzített pozíciójú tekintet uralmát, mely az ember uralmi törekvéseinek kifejezőjévé vált. E szubjektív nézőpont megválasztásának szabadsága szembehelyezhető a világ rendszerezésének, s távolságból való szemlélésének objektivitásával. A kettő közti feszültség abból fakad, hogy a centrális perspektíva nemcsak megnyitja az (ábrázolt) világot az ember előtt, hanem be is vonja abba, e világ nézőjéből annak szereplőjévé avanzsálja.” Forrás: http://janus.ttk.pte.hu/tamop/tananyagok/esztetika_tap_alap/68_a_kzppontos_perspektva_szubjektvjellege.html Letöltve:2020:05.10.

20Denis E. Cosgrove, Social Formation and Symbolic Landscape (The University of Wisconsin Press, 1998), 19.

21D. Meinig (szerk.), The Interpretation of Ordinary Landscapes (Oxford: Oxford University Press, 1979)

22John Berger, A Fortunate Man (London: Writers and Readers 1976), 13-15.

23A modern és magas hozamú gabonafajták fejlesztése a fejlődő országok számára kitűzött célként az 1950-es években kezdődött meg az USA-ban. Az 1960-as évek közepén kifejlesztett modern rizs- és gabonafajtákat folyamatosan juttaták el Latin-Amerika és Ázsia mezőgazdaságába. Ezen fajták sikerét szokták Zöld Forradalom néven jelölni. Forrás: https://science.sciencemag.org/content/300/5620/758?ijkey=c879366bc3bd3f61057ee0cb1825214f33a776e9&keytype2=tf_ipsecsha Letöltve: 2020.05.20.

24David Harvey, Social Justice and the City (London: Edward Arnold, 1974)

25Susan Sontag, On Photography (New York: Farrar, Straus and Giroux, 1977), 177.
magyar nyelven: Susan Sontag, A fényképezésről (Budapest: Európa Kiadó, 2010)

26Az xtro realm 2017 óta szervez a tudásmegosztás és a transzdiszciplinaritás jegyében olyan programokat (olvasókörök, kiállítások, terepgyakorlatok), amelyek a kortárs gondolkodás antropocentrizmusát kritizáló újrealista és ökológiai elméletekre alapozva engednek hozzáférést a jelenünket meghatározó klímaváltozáshoz és az antropocénhez. Tagjai: Horváth Gideon, Zilahi Anna, Süveges Rita. www.xtrorealm.hu

27Greg Garrard, Ecocriticism (London and New York: Routledge, 2004), 4.

28Greg Garrard, Ecocriticism (London and New York: Routledge, 2004) 93.

29Frederick Buell, “A Short History of Environmental Apocalypse,” In: , Future Ethics – Climate Change and Apocalyptic Imagination szerk.: Stefan Skrimshire (Continuum International Publishing Group, 2010), 13-25.

30Lásd: Hódosy Annamária, Biomozi. Ökokritika és populáris film (Szeged: Tiszatáj Alapítvány, 2018)

31„Az a szenvedély, amelyet a természetben megnyilvánuló és elemi erővel ható hatalmas és fenséges kelt, ez a döbbenet. A döbbenet az a lelkiállapot, amelyben gátlás alá kerül lelkünk minden rendülete és amely bizonyos fokú rettegést jelent. Ebben az esetben a tárgy olyannyira betölti elménket, hogy az nem is képes mással foglalkozni, sőt ennek következtében még az őt foglalkoztató dolgot sem képes ésszerű megfontolás tárgyává tenni.” Edmund Burke, Filozófiai vizsgálódás a fenségesről és a szépről való ideáink eredetét illetően (Budapest: Magvető, 2008), 87.

32Meghan Bissonnette, “Toxic Sublime and the Dilemma of the Documentary,” In: Seismopolite, 2016.06.01.

http://www.seismopolite.com/toxic-sublime-the-dilemma-of-the-documentary Letöltve: 2018.03.22

33Lásd: T.J. Demos,”The Agency of Fire: Burning Aesthetics,” In: E-flux Journal #98. (February 2019) https://www.e-flux.com/journal/98/256882/the-agency-of-fire-burning-aesthetics/ Letöltve: 2020.04.20

34Peterdi Vera, “Hogyan is állunk ma a pusztával?: Kunpuszta régió (Felső-Kiskunság) pusztai turizmusának etnográfiai megközelítése.” In.: Turizmus és kommunikáció, szerk: Fejős Zoltán, Szijártó Zsolt (Budapest: Néprajzi Múz., Pécs: Pte Kommunikációs Tanszék, 2000), 129-152.

35Greg Garrard, Ecocriticism (London and New York: Routledge, 2004), 33-59.

36Krasser Dóra, Horváth Ferenc, Illyés Eszter, Molnár Zsolt, Biró Mariann, Botta-Dukát Zoltán, Bölöni János és Oláh Krisztina, MÉTA Program (Magyarország Élőhelyeinek Térképi Adatbázisa). (MTA Ökológiai Kutatóközpont), https://www.novenyzetiterkep.hu/node/53 Letöltve:2020.05.05.

37Frank Tamás és Szmorad Ferenc.Védett erdők természetességi állapotának fenntartása és fejlesztése. Hogyan csináljunk faállományból erdőt? (Budapest: Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság, 2014), 25-30.

39 Heather Davis and Etienne Turpin, “Art & Death: Lives Between the Fifth Assessment & the Sixth Extinction,” In: Art in the Anthropocene, Encounters Among Aesthetics, Politics, Environments and Epistemologies, szerk.: Heather Davis and Etienne Turpin (Open Humanities Press, 2015) 7.

© 2020 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány