Hosszú menetelés a társadalmi képzeletben

xtro realm / Klímaképzelet Reader X.

A társadalmi képzelet gyanús, a vele való foglalatoskodás legalábbis megkérdőjelezhető. Mintha azt sugallná naivan, hogy az emberek társadalmi létét a benyomásaik nyomán létrejövő eszmék önkényes társítása, tetszőleges össze- és szétkapcsolása nagyban meghatározhatná. Mintha azt feltételezné egy hamis idealizmus jegyében, hogy van olyan mentális szféra, amely az anyagi folyamatoktól elrugaszkodottan fejthetné ki hatását. És mintha egyúttal arra utalna, hogy van olyan fantázia, amely az individuális tudat esetlegességein túl kollektív, teljességgel nem koordinálható, de mégis hatékony egésszé állhatna össze. Márpedig úgy tűnik, az ideológia, a diskurzus rendje, az eszmék rendszere nem alapulhat a puszta képzeleten.

Többletszerű erőfeszítésre van szükség, ha el kívánjuk gondolni a társadalmi képzeletet. Ebben segítségünkre lehetnek azok, aki a társadalmi valóságot kifejezetten az imaginatív dimenziót szem előtt tartva igyekeztek elgondolni. Cornelius Castoriadis például nem csupán a képzelet általános vonatkozásairól beszélt, hanem kifejezetten az ökológia, a környezethez való viszony imaginatív aspektusairól is. Mindeközben ne felejtsük el: Castoriadis számára a képzelet (és vele a kreativitás) önmagában még értéksemleges kategória. „Az ember mint kreatív erő akkor ember igazán, amikor felépíti a Parthenont vagy a párizsi Notre-Dame katedrálist, de akkor is, ha Auschwitzet vagy a Gulágot állítja fel”1 – írja. Hasonlóképpen lehetségesek káros vagy félrevezető eszmék az ökológia terén is. A kapitalista imagináció a maga technotudományos és indusztrialista szerkezeti elemeivel, a természet áruvá tételével addig folytatja a környezet expanzióját, míg el nem lehetetleníti a saját feltételeit is, súlyos önellentmondásokba keveredve. Ez a fajta képzelet azt sugallja, hogy a változás csakis úgy lehetséges, ha zöld technotudományt és zöld indusztrializmust hozunk létre – vagyis nem képes túllépni önnön keretein, állandósítja, sőt, megerősíti a nehézségeket. Ám ugyanígy lehetséges a torz – látszólag felszabadító – ökológiai képzelet is, amely lényegi módon vezet félre, mert például olyan anyatermészetet, jóságos Gaiát feltételez, amely ilyen értelemben sohasem létezett.2 Az a kérdés, képesek vagyunk-e olyan képzeletre, amely figyelembe veszi, hogy mi az ember tényleges helye a világban, szem előtt tartja, hogy a természet nem választható el a társadalomtól, és kész a legnehezebbre: a produktivista, végtelenítetten invazív paradigmával való szakításra, a társadalom önkorlátozásának a kikényszerítésére.

Valerij Podoroga és Elena Petrovszkaja nyomán Susan Buck-Morss nem azért beszélt az imaginációról, hogy merő politikai logikára utaljon, hanem hogy megragadjon egy topografikus fogalmat, politikai „tájat”, konkrét vizuális mezőt, amelyben a politikai szereplők elfoglalják pozícióikat.3 C. Wright Mills Szociológiai imagináció4 című könyve szerint a képzelet segít összekapcsolni a személyest a strukturálissal, a mindennapok monotóniája és apátiája fölé emelkedhet, továbbá a virtuozitásával olyan perspektívaváltásokat tehet lehetővé, amelyek révén a szükségszerűnek és természetesnek tűnő esetlegesként lepleződhet le. Benedict Anderson közismerten elképzelt közösségekről beszélt, és ekképpen gondolta el például a nacionalizmus imaginatív dimenzióit (jussanak itt rögtön eszünkbe a kitalált hagyományok és a nemzettel kapcsolatos mitologikus fikciók). Az orientalizmus(ok) kritikai elemzései nyomán Maria Todorova az Imaginárius Balkánról írt könyvet,5 s ugyanebben a szellemben születtek könyvek a balkáni mitopolitikáról (Ivan Čolović)6 vagy a szerbek imaginárius albánjáról (Aleksandar Pavlović).7 Ernesto Laclau és Chantal Mouffe a jakobinus imagináriusról beszéltek, amely meghatározza a marxizmus-leninizmus válsághorizontját, és amelytől meg kell szabadulni egy radikális demokrata projekt javára.8 Mark Neocleous Elképzelni az államot című műve a képzeletet szükségszerűnek tekinti – az államot mint láthatatlan, absztrakt entitást csakis úgy gondolhatjuk el, ha elképzeljük, konkrét vizuális forma gyanánt vetítjük magunk elé (perszonifikálva, esetleg mint testet vagy szellemet, mint Leviathánt vagy Behemótot…).9 Neocleous egy helyen feleleveníti, hogy egykoron árulásnak és halállal büntetendőnek tekintették, ha valaki „elképzelte” a király halálát (when a man doth compass or imagine the death of our lord the king).10 Az imagináció nem merő képzelgésnek vagy önkényes fantáziálgatásnak számított, hanem a szándékossággal és a tervszerűséggel függött össze.

* * *

Anish Kapoor: Leviathan, 2011, Grand Palais. Fotó: anishkapoor.com

Szöges ellentétben a német filozófiával, amely az égből száll le a földre, itt a földről szállunk fel az égbe. Vagyis nem abból indulunk ki, amit az emberek mondanak, elképzelnek, beképzelnek, nem is a mondott, gondolt, elképzelt, beképzelt emberekből, hogy innen eljussunk a hús-vér emberekhez; a valóságosan tevékeny emberekből indulunk ki és az ő valóságos életfolyamatukból ábrázoljuk ez életfolyamat ideológiai tükröződéseinek és visszhangjainak fejlődését is.

(Karl Marx – Friedrich Engels: Német ideológia)

[…] a [szereplőt mozgató] igazi motívumok ismeretlenek maradnak számára, másként a folyamat egyáltalán nem lenne ideológiai. Így aztán elképzeli a hamis vagy a látszólagos motívumait.

(Friedrich Engels levele Franz Mehring számára)

A társadalmi képzelet gondolata gyanús, a vele való foglalatoskodás legalábbis megkérdőjelezhető, és ugyanez érvényes a képzeletként értett ideológiára. Elmondhatjuk, hogy az ideológia fogalma számos módosuláson ment keresztül. Elvileg felvázolható egy olyan eszmetörténeti ív (Hegeltől Lukácsig, ha nem is mindig „ideológia” néven), amellyel a későbbi gondolkodók vehemensen szembeszálltak. Azt a meglátást utasították el, amely szerint az ideológia puszta tévedés lenne, misztifikáció, torzítás, látszat, merő illúzió, egy szemfényvesztés eredménye. Eszerint az ideológia nem úgy működik, mint Platón barlanghasonlatában a megtévesztés: nincsen egy világosan azonosítható klikk vagy titkos csoport, amely manipulációval, a keze puszta mozgatásával csapná be a kiszolgáltatottak tudatát. Ez a naiv modell, mondják, „a »hamis tudat« esete elkötelez azon nézet mellett, amely szerint az ideológia egyszerűen valótlan, a társadalmi valóságtól teljesen elszakított fantázia”.11 Mi azonban máris felvethetjük a kérdést, hogy vajon a „hamis” csakugyan azonos-e a „valótlan”-nal, s nem indokolt-e számos ideologikus esettel kapcsolatban megtartani az igaz/hamis ellentétét.

A történelmi materializmus művelői és a szociológusok egy meghatározó korszakban úgy látták jónak, ha az ideológiafogalmat megszabadítják az eltévelyedésektől. Többek között azt sugallták, hogy az ideológia nem az igaz/hamis ellentéttel operál, nincs veritatív státusza – sokkal inkább önmagában értéksemleges. Nem véletlen hát, hogy úgy spekuláltak, még a kommunista társadalomnak is lesz ideológiája. A képzeletről legfeljebb mint a társadalmi viszonyok által közvetített objektív fantáziáról beszéltek, vagy még ekként sem: így vetették el többen még az árufetisizmus fogalmát is mint idealisztikus maradványt. Igyekeztek hangsúlyozni az ideológiának a társadalmi praxisba való beágyazottságát és elvitatni a repressziós hipotézist, amely szerint az ideológia csupán negatív hatású: elnyom és megakadályoz, büntet és korlátoz. Ehelyett az ideológia számottevő, produktív erejét emelték ki, azaz funkcionalista szellemben a társadalmisághoz való pozitív hozzájárulását. A tudat idealizmusát igyekeztek leküzdeni azzal is, hogy lefaragták a tudat és a praxis közötti távolságot, például a cinikus ész kortárs uralmát hangsúlyozva: az, hogy „tudják, de mégis teszik”, végképp kiiktatja a hamis tudat motívumát – hiszen a tudat immár nem is hamis, de nem is tér el a cselekvéstől, vagyis nem sui generis jelenség, hanem merő adalék. „Logikus végkifejlet” volt, hogy az ideológia fogalmát némelyek igyekeztek teljesen lecserélni, mint a bourdieu-i doxa vagy a foucault-i diskurzus mutatja, s mindez – meglehetősen aggasztóan – szinte ugyanakkor zajlott, amikor mások bejelentették az ideológiák végét. A hamis és az igaz, a tudatos és a tudattalan, a mélység és a felszín ellentéte végképp eltűnt, minden egyazon immanenciaplánra került. Mint Fredric Jameson írja a posztmodern kulturális logikájával kapcsolatban, „többé nem volt semmilyen »mélyebb logika«, amelyet a felszín megjelentethetne, és a szimptóma önnön kórja lett”.12 Amiként mindent egyetlen felszínen gondoltak el, úgy vált egyre gyanúsabbá a képzelet is: hiszen tudati többletet feltételezhet, a praxis felszíni síkjától való szubsztantív eltávolodást, sőt, talán még a hamis/igaz ellentétet is magával vonhatja. A képzelet gondolatában megvan az a veszély, hogy nem csupán úgy véljük, „nem tudják, de teszik”, hanem még azt is, hogy „tudnak, sőt, valamivel többet is elgondolnak”. Hiszen miként is rugaszkodhatánk el a földtől? A képzelet eszerint csupán epifenomenális törmelék, teszem azt a nagyon is valós ellentmondások ködös, túlvilágias kibékítése – nyilvánvalóan nem ez a sík, amelyben a felszabadulásunk, a forradalmunk megtörténhet. Nem képzelegnünk kell, hanem cselekednünk. A valóság talaján kell állnunk, zárja eszmefuttatását a filiszter.

Azonban nem csupán azokat vehetjük számba, akik e tendenciával szembeszegülve újra elővették az ideológia fogalmát, hanem azokat is, akik kifejezetten a képzeletnek szántak jelentős szerepet. Jusson eszünkbe az ideológia ambivalenciákkal terhelt althusseri fogalma, amely az egyének közti imaginárius-megélt viszonyokat jelenti, a valós létfeltételeik reprezentációs módját. „Az ideológiában a valós viszony szükségképpen az imaginárius relációba invesztálódik”.13 Lacaniánus mintára az althusseriánusan felfogott ideológia szubjektuma egységesnek képzeli magát (azaz eredendően félreérti magát, önnön töredezettségét) és minden tevékenységét háborítatlanul uraló alanynak, úgy, hogy mindez beleágyazódik a vágyak dimamikájába. Az imaginárius eszerint nem egyszerűen „valótlan”, hanem egy képhez kötődik (akár a lacani tükörstádium-elméletben), nem merő illúzió, hanem a társadalmi valóság hatékony eleme. Ám eszünkbe juthat az Althusser nyomdaikban járó Nicos Poulantzas is, akinek eszmefuttatása szintén kétértelműségekkel van tele. Egyrészt szembeszáll azzal a felfogással, amely az ideológiát puszta szemfényvesztésnek tekinti és voltaképpen félrevezetően szubjektivizálja (ami például azt jelentené, hogy a fasizmus egyszerűen becsapta a tömegeket), mindazonáltal leszögezi, hogy a dolgok kifordítása és elrejtése az állam által forszírozott ideológia szerves része, s mindig figyelembe kell vennünk. Poulantzas szerint nagyon is létezik a hatalom és a bürokrácia titka, amely a diskurzus szervezőjeként szolgál, s olyannyira számottevő, hogy az állam olykor még a burzsoázia számára sem fedi fel a stratégiáját (nehogy az alsóbb néposztályok is így megérthessék). Az állam persze sosem rejt el, maszkíroz mindent: bonyolult feltételek szabják meg, mi az, ami nem juthat a néptömegek tudomására. Poulantzas gondolatmenete az autoritatív etatizmus elemzésében éri el csúcsát: „az állami politikát mint a permanens államérdekként szolgáló titkot dolgozzák ki, (…) amely szökik a közgondolkodás, a nyilvánosság kontrollja elől”.14 Az ideológiát, a képzeletet lényegi módon befolyásolja a titokkal való manipulálás az autoritatív állam részéről, ami voltaképpen az amúgy is létező bürokratikus titok maximális szintre emelése. Azaz a hamis, félrevezetett tudat és az ekként determinált képzelet nagyon is léteznek.

Cosmic Voyage (1936). Kép: Moving Patterns

Az ideológia, a képzelet történelmi materialista felszabadítása és átgondolása természetesen más eszközökkel is lehetséges. Elég ha felevenítjük azt, ahogyan a marxista esztétika a science-fictiont olvasta. Darko Suvin értelmezésében például a tudományos fantasztikum pontosan arra jó, hogy kizökkentsen bennünket az ideológiai szendergésünkből, hogy az elidegenítési effektusa révén, vagyis egy alternatív valóságot teremtve – és a sajátunktól eltávolítva bennünket – megnyissa az utat egy forradalmi gyakorlat számára.15 Eszünkbe juthat akár az is, ahogyan Ernst Bloch elgondolta Aladdin csodalámpáját vagy Karl May indiánregényeinek a jelentőségét: olyan fantáziateli szökésvonalak, utópikus projekciók, beteljesíthetetlen remények, megvalósítatlan álmok jelennek meg bennük, amelyek a kapitalista társadalmon túlra invitálnak bennünket. Akárcsak az orientalizmus, a divat vagy az újszerű építészet (vagy, horribile dictu, a Ku Klux Klan), az eljövendő más iránti vágyat fejezik ki. Az ideológia és a képzelet tehát nem csupán leleplezendőek, hanem tartalmazhatnak egy előremutató, emancipatorikus többlelet is. „Egy hirtelen sóhaj, egy különleges álom vagy egy szokatlan környezetbe vezető utazás is más színben tűnhet fel így. A blochi tekintet mindenütt apró forradalmakat lát kitörőben, amelyek aztán átcsaphatnak valami még nagyobb vállalkozásba is talán. A fennállóval szembeni elégedetlenség és a radikálisan új felé való haladás összefonódik”.16 A képzelet szubracionális vágyakat fejez ki, és mégis tudati mozgás eredménye, utópikus terekbe hív, de mégis az immanenciánkból bontakozik ki, és úgy tagadja a fennállót, hogy közben affirmálni kíván valami mást. Egyáltalában véve: az utópikus antikapitalista szerzők valamilyen értelemben mind a képzeletre mondanak igent.

A képzelet a társadalmi valóságunk konstitutív része. Mint a kollektív létünk leegyszerűsítő kognitív térképezése és naturalizálása, a társadalmaink szükségszerű alkotóeleme. „Az imaginárius ebben az értelemben egyértelműen hamis: elleplezi a szemünk elől, ahogyan a szubjektumok és a társadalmak valójában működnek. Ám nem hamis, amennyiben hamis alatt mesterkélt megtévesztést értünk, hiszen a társadalmi létünk kiiktathatatlan dimenziója, olyan lényegi, mint a politika vagy a gazdaság”.17 Ám, tegyük hozzá, annyiban is a társadalmiságunk alkotója a képzelet, amennyiben utópikus-emancipatorikus tartalmakat hordoz. Vajon lehetséges, hogy egy napon még az ideológiát mint megtévesztést is újra el kell gondolnunk? Ha majd lesz végre kielégítő elemzése a társadalmi képzeletnek, megannyi történelmi példát átfog majd: a platóni nemes hazugságot, a tacitusi és az abszolutista államérdek elmélészei által engondolt simulacra imperiit, a hatalom keltette illúziókat (no meg a qui nescit fingere nescit vivere elvét, amely szerint aki nem tud becsapni, nem tud élni), vagy William Warburton fejtegetéseit a kettős vallásról, az egyikről, amely az elit kiváltsága, és a másikról, amely a nép megtévesztését és illúziókba ringatását szolgálja. Vagy William Bagehot fejtegetéseit a brit duális rendszerről, amely a felszíni „méltóságteljes” intézményekből és a mélyben levő hatékony intézményekből áll, úgy, hogy az előbbiek „kapcsolatot teremtenek a múlthoz és fel tudják ajzani a nyilvános képzeletet”.18 És magába foglalja majd persze az utópiák, a kollektív álmok gyűjteményét is…

* * *

[A hazugságok] jóval plauzibilisebbek, vonzóbbak az értelem számára, mint a valóság, hiszen a hazudó nagy előnye, hogy tudja előre, mit kíván vagy remél hallani a közönség.

(Hannah Arendt: A köztársaság válsága)

A titokkal kapcsolatos fikció társadalmainkban betöltött központi szerepe a modernitás dinamikájából fakad. Miután a titok már nem az abszolutista állam működésmódja, az arcana imperii elve szerint szerveződött, hanem a(z immár létező) nyilvánosság, az elrejtett államiság és az (immár létező) intimitás privát szférája komplex hármasában bontakozott ki, a fikció nélkülözhetetlen eszköz lett – legyen szó akár a hálószoba titkairól, akár a zárt ajtók mögött zajló ülésekről. Az a titok, amely nem tisztán sötét és ismeretlen, hanem amelynek a léte közismert a honpolgárok számára (hiszen tudják jól, hogy léteznek a – törvényileg szabályozott – titkosszolgálatok és államtitkok), szükségszerűen találgatásoknak enged teret. Mivel a forma ismert, ám a tartalom ismeretlen, lehetőség nyílik a széleskörű spekulációra, az effet de secret (Jacques Derrida) a fikció tömegtermelését idézi elő. Abban a társadalomban, amelyben elvárják, hogy minden közügy a nyilvános ész által végiggondolható és megvitatható legyen, átlátható, ellenőrizhető és elszámoltatható, az állami titok mint bizarr kivétel mozgásba hozza a honpolgárok fantáziáját. A csak létében, de tartalmában nem ismert titok általában véve is rendelkezik egy „reflexiós térrel”,19 amelynek révén működésbe léphet a széleskörű gyanú(sítgatás), a rendszerszintű bizalomhiány, a paranoid stílus, a csapnivaló összeesküvés-elméletek és az alternatív narratívaváltozatok. Mivel a honpolgár nem ismeri az államtitkot, nem marad más számára, mint a képzelet munkája – így aztán a modernitás egy pillanatában hirtelen mindent elöntöttek a titkok és a velük kapcsolatos spekulációk. A kémregény csak a fikció általános jelenlétének puszta alesete, a titkosszolgálatok konstruktivista elemzői csupán az intézményesített titokban eleve meglevő konstrukció nyomában kullognak. Ian Flemingtől Graham Greenig, Kenneth Bentontól David Cornwellig húzódik azok hosszú sora, akiknek egyszerre voltak titkosszolgálati tapsztalataik és kémregényírói ambícióik. „A brit titkosszolgálat, amiként a brit kémregény, ugyanabba a fikcióba fektetett be” – írja David Trotter,20 Ezekben a társadalmakban a fikciónak konstitutív szerepe van. Jusson csak eszünkbe Oliver Stone-nak a mélyállammal kapcsolatban spekulálgató JFK-filmje, amelynek nyomán hivatalos vizsgálat indult. A kriptofília egyúttal a képzelet iránti szeretet. Persze lehet varázstalanítani is a fikciót, de csak annak árán, hogy később hatványozottan újramisztifikáljuk. A titok misztikája némely esetekben szélsőséges méreteket ölthet. Hannah Arendt, aki a totalitárius mozgalmak és a titkos társaságok analógiáiról beszélt, így írt: „a nácik egy összeesküvés fikciójával kezdték, és – többé-kevésbé tudatosan – Cion bölcsei titkos társaságának mintájára szervezték meg magukat”.21 Tegyük hozzá, a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei maga is egy – az orosz Ohrana által összeállított – fikció.

Oliver Stone: JFK (1991). Fotó: moma.org

Elegendő csak felületesen átgondolnunk a két folyamategyüttest, amelyet a számottevő titkosszolgálati tanulmányok (intelligence studies) többsége szem előtt tart: a hidegháborút és szeptember 11-ét. George Kennan 1956-ban tünetértékűen azt vallotta, hogy „a lebegő és a Nyugat megtámadására sóvárgó sztálinista Oroszország képe (…) nagyban a nyugati képzelet teremtménye volt”22. A fikciók, a blöffök és duplablöffök működtetése persze kölcsönös és sokrétű volt. Oleg Tumanov titkosszolgálati disszidens még az önéletrajzában is konfabulációkat fabrikált össze23, Aldrich Ames, a CIA-ban dolgozó, de a szovjetekhez hű kettős ügynök azt hazudta, hogy a felesége révén tett szert óriási pénzösszegekre (és közben kétszer is megtévesztette a poligráfot)24, és egyáltalán, se szeri, sem száma azoknak az áldisszidenseknek és kettős ügynököknek, akik fiktív jelentéseket állítottak össze25. Természetesen minden kettős ügynök csak úgy tarthatta fenn magát, ha szisztematikusan fikciót épített maga köré. Amint John le Carré írta: „a kémnek méltónak kell lennie a legendához, amelyet maga köré teremt” (a „legenda” a titkosszolgálati szókincs fontos szava). Az alaptalan gyanúsítgatások, a fiktív-koholt vádak szintén a korszak nélkülözhetetlen alkotóelemei. Ezen évtizedek mélyállamai is fikciókat teremtettek a pszichológiai műveleteik révén, hogy alkalomadtán lelepleződjenek, súlyos botrányok közepette. Voltaképpen a kormányok keltettek hisztériát (mondjuk a Palmer-féle támadások vagy a McCarthy-korszak idején) vagy gyártottak hamis összeesküvés-elméleteket (lásd a Tonkini-incidenst, a Watergate-botrányt, az Irán-Contra ügyet, vagy az October Surprise esetét). A mélyállami elemzők, mint Peter Dale Scott, azért beszélnek strukturális mélyeseményekről (deep structural events), mert a jelentős történések esetében szakadékot vélnek felfedezni a fikció és a valóság között26. A fikció különösen meghökkentő változatai voltak azok a bombatámadások, amelyeket baloldali terrorizmusként kívántak bemutatni, holott szélsőjobboldaliak vagy a CIA álltak mögöttük, mint Európa-szerte megtörtént (mindenekelőtt Olaszországban), vagy mint az Egyesült Államokban tervezték (lásd a Operation Northwoods esetét, amelynek során a kubaiakat vádolták volna elsősorban a bombamerényletekért)27. A hamis zászlós műveletek a kor kedvelt eszközei voltak. Feltétlenül meg kell említeni, hogy a fake news nem mai jelenség: már a szovjetek is gondoskodtak arról, hogy az amerikai nyilvánosságban terjesszék a dezinformaciját, például hogy az amerikai mélyállam felelős a jelentős gyilkosságokért (John F. Kennedy, Martin Luther King, Robert F. Kennedy), de ne hagyjuk ki a Neptunusz Operációt (amely a nácik transzatlanti támogatottságáról szóló információkat terjesztette volna el, nem megalapozatlanul mellesleg), vagy az Infektion műveletet sem (amely azt sugallta, hogy az AIDS-et az amerikai állam teremtette és terjesztette el).28 Talán az sem véletlen, hogy több szolgálatist a fikció túlburjánzása az őrületbe kergette – úgy, hogy a maguk szakállára is fantáziadús fikciókat kezdtek el gyártani. Frank Wisner, a CIA magasrangú hivatalnoka mániás depresszióban szenvedett és sokkterápiával kezelték – Hitlerről dadogott, hangokat hallott és vizuális hallucinációi voltak.29 A jugoszláviai titkosszolgálatban egy ember a „CIA-szindróma” okán pisztolyt ragadott a szolgálat központjában, ekként akart védekezni az amerikaiak támadásától – üldözési mániával gyógykezelték ezt követően.30

Hasonló kérdések merülhetnek fel szeptember 11-ével kapcsolatban is. Számos fikciógyanús aspektussal szolgál, kiváló táptalajt adva azoknak, akik nem fogadják el az esemény hivatalos értelmezését. Másrészt azonban jellegzetes módon az amerikai titkosszolgálatokkal kapcsolatban a képzelet mulasztásáról (failure of imagination) szokás beszélni, hiszen az amerikaiak képtelen voltak a Másik helyébe képzelni magukat, és azt hitték az ellenségről (a tükörképzés téves gyakorlata okán), hogy éppen annyira racionális, az életét féltő és körültekintő, mint ő maga.31 Egyfajta titkosszolgálati kulturalizmus jegyében a Másik jobb megismerésére serkentenek azóta is – hogy a képzeletbeli ellenség helyett végre a valós ellenséggel álljanak szemben. Külön figyelmet érdemel az anthrax-levelek esete, amelyekről kiderült, hogy egy amerikai – biológiai fegyverekkel foglalkozó – laboratóriumhoz köthető, vagyis nem Szaddám Husszeinhez, de nem is a terroristákhoz (az esetet egyébként is számos izgalmas fiktív adalék gazdagítja, mint a hoax letters). Ugyanazon ember, David Shoham állította egykoron, hogy az anthrax-levelek Irakhoz kapcsolódnak, mint aki idén, 2020 januárjában azzal állt elő, hogy a COVID-19-et a kínai kormány fejlesztette ki mint biofegyvert – a képzeletnek immár külön szakértői is vannak. Ezeknél is fontosabb az a jól ismert fikció, amely szeptember 11-ének következményeivel kapcsolatos: az iraki tömegpusztító – biológiai és nukleáris – fegyverek koholmányának ügye, és a vele kapcsolatos szisztematikus, hosszan tartó hazudozás. A valóság narratív megkonstruálásának görcsös igyekezete azon is tetten érhető, hogy a háborús övezetekből (mindenekelőtt Irakból és Afganisztánból) „hazatérő” halott katonák koporsóit nem volt szabad filmezni. A képzelet és a fikció szerepét nem csak a korra vonatkozóan, hanem örökérvényűen illusztrálja Lindsay Moran, aki a CIA balkáni exügynökeként írt önéletrajzi könyvet, miután a szeptember 11-e utáni mulasztások miatti felháborodása okán kilépett az ügynökségből. „Naivnak tarthattok, de amikor kislány voltam – aki James Bondot nézte és a Harriet, az ügynököt falta –, az egyetlen dolog, amit akartam, az volt, hogy kém legyek. (…) A belépésem önmagában is egy sztori. Több csészébe vizeltem, mint amennyit el tudtam volna képzelni, és csaknem elbuktatott egy belsős pszichológus mint szexuális deviánst. (…) Miként túlélni a kihallgatást, miként utazni álnéven, miként megszabadulni egy követőtől. Egy dolgot nem tanítottak meg: hogyan randevúzni egy pasival, miközben hazudunk arról, hogy miből élünk. Ezt magamnak kellett kitalálnom”.32 Nos, nincs egyetlen gondolat sem Moran soraiban, amely ne a fikcióról és a valóság narratív elképzelésére, konstrukciójára vonatkozna.

Ivar Veermäe: Predictability (2014). Fotó: artward.de

Végül nem lehet kihagyni néhány szempontot, amelyek némi áttétellel kötődnek a koronavírus-válsághoz is. A Johns Hopkins Központ, valamint a Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok munkatársai által vezérelt, 2001-es Dark Winter művelet során azt szimulálták, miként festene, ha az Egyesült Államok ellen bioterrorista támadás indulna a himlő egy fajtájának elterjesztése révén.33 Néhány hónappal azelőtt, hogy az anthrax-levelek kapcsán (is) az Irakkal szembeni tényleges vádaskodás megkezdődött volna, e szimuláció keretében fiktív híreket is létrehoztak, amelyek – többek között – arról tudósítottak, hogy Irak lehet az afganisztáni bázissal rendelkező terroristák mögött. Mi több, azt is szimulálták, hogy mainstream médiakiadványok (mint a New York Times) anthraxtámadásoknak vannak kitéve, feltéve, hogy az Egyesült Államok nem vonja vissza seregeit a Közel-Keletről. Jellegzetes módon Judith Miller később, a tényleges anthraxtámadások idején olyan levelet kapott, amelyről kiderült, hogy voltaképpen ártalmatlan – vagyis fiktív volt. Maga a Dark Winter ráadásul olyan fikció volt, amely magába foglalta a fikción belüli fikciót is: szimulálták azt is, hogy a néptömegeket némelyek veszélyesen félretájékoztatják, azok, akik hamis híreket terjesztenek online, kuruzslást hirdetnek és ellenőrizhetetlen állításokkal élnek. Egyébiránt, e projekttől függetlenül, noha az amerikai titkosszolgálatisok úgy írták le a szeptember 11-i támadásokat, mint meglepőeket és elképzelhetetleneket (unimaginable), valójában már egy évvel a történtek elől szimulálták azt is, hogy repülőgépek szállnak bele a Pentagonba – fikcióval megelőzve a majdani eseményeket. Tegyük hozzá, hogy ezek a bioterrorizmussal kapcsolatos fikciók hosszú múltra néznek vissza: Ken Alibek, a moszkvai Biopreparat nyugatra disszidáló tagja már jóval korábban, a hidegháború során konfabulációkat gyártott az amerikaiak számára. „Alibek számos szenzációs állítása és szörnyűséges figyelmeztetése a szovjetek biofegyveres programjáról az 1990-es évek során imaginatív csalásnak bizonyult. Ennek ellenére Alibek megtartotta befolyását a biotechnológiai iparban és Washingtonban, ahol a félelem eladásának képességére nagyon is van kereslet”.34

* * *

Amiként a szegénység és gazdagság közötti olló növekszik, úgy nő az igazság és a hazugság közötti távolság is, mondják. Néhány éve velünk van az a diagnózis, amely szerint az igazság utáni (post-truth) korban élünk. Eszerint létrejött egy olyan diskurzus, amely közömbös az egyes kijelentések veritatív státusza iránt, vagyis nem érdekli, hogy igazak-e vagy sem – ehelyett inkább az érzelmekre vagy a „saját igazságok” (csoport)nárcizmusára épít. Az elmúlt években a demokrácia látszata mögött valójában egy szűk réteg újszerű ideológiája áll, szól az elemzés. Több okunk is van, hogy kifejezzük kételyeinket ezzel a kordiagnózissal kapcsolatban. Először is, az igazság relativizálása korántsem újkeletű, a propaganda évezredes története mintha arra utalna, hogy e tekintetben nincsen új a nap alatt. Emellett pedig kifejezetten zavaró, hogy a diagnózis azt sugallja, az igazság zárójelezésének gyakorlata egy trumpista kivétel, holott – ha már az Egyesült Államoknál tartunk – a hazugság a huszadik századi politikatörténet szerves része. Elvégre mivel is foglalatoskodott I. F. Stone? Másodszor, ha az igazság utáni koron azt értjük, hogy az igaz/hamis ellentét eltűnt, ez egyszerűen nem igaz. Természetesen az igazság utáni korral kapcsolatos felháborodott diagnózisok maguk is eleve azt mutatják, hogy a kijelentések veritatív dimenziójával kapcsolatos érzékenységünk nem tűnt el. Ám ennél többről van szó: ha csupán Trump retorikájára figyelünk, azt láthatjuk, hogy az igaz/hamis ellentét nem veszett ki belőle. Különösen perverz, amikor maga Trump az, aki a fake news-t bírálja, vagy amikor a mélyállamot (deep state).35 (A két problémakör izgalmasan keveredik deepfake témájában.) Ezekben az esetekben nem egyszerűen egy kettős hazugságról, az igazsághoz való hűséget hazug módon beállító metahazugságáról van szó – ugyanis Trump valami igazat igyekszik állítani (nem pedig zárójelezni a hamis/igaz ellentétet), legfeljebb téved. Harmadszor, az igazság utáni kor diagnosztái leginkább megelégszenek az episztemológiai felszín és az új ideológia technikai körülményeinek (közösségi média, a virtuális részvétel demokratizálódása stb.) leírásával, ahelyett, hogy felmérnék, milyen társadalmi okok lehetnek e folyamatok mögött (a középosztály deklasszálódása? a munkások kései kapitalizmusbeli talajvesztése? a multipoláris világ „saját igazságainak” vetélkedése?). Negyedszer, a pragmatista igazságfelfogás szerint az igaz, ami jól működik a megfelelő keretek között. Ha az ideológia funkcionalitását akarjuk megérteni, nem elégedhetünk meg sem az igaz/hamis ellentéttel, sem az igazság utáni korra vonatkozó diagnózissal. Természetesen megtörténhet, hogy egy menekült csakugyan elkövette a neki tulajdonított bűntényt. A dolog nem pusztán az információ igazságán múlik, hanem azon a fogalmi kereten, amellyel értelmezzük. Végül pedig, különösen zavaró az a leeegyszerűsítés, amellyel élve az igazság utáni kor diagnosztái az alternatív tényeken gúnyolódnak. Hogy ismét amerikai példákkal éljünk: vajon a Pentagon-papírok nyilvánosságra hozatala nem azt mutatta meg, hogy éppenséggel az „alternatív tények” a helytállóak? Vajon a Church-bizottság nem derítetett fényt arra, hogy törvénytelenül hallgatták le az amerikai honpolgárokat a Cointelpro keretében? Vajon amikor Gary Webbet azzal üldözték, hogy lapos összeesküvés-elméleteket terjeszt, a valóság nem az volt, hogy a CIA tudott a Contrák drog- és fegyverkereskedelméről (és John Kerry szenátor nem állapította meg már 1989-ben, hogy számottevő evidencia van erre vonatkozóan)?36 Vajon amikor a fontos amerikai újságok, mint a New York Times és a Los Angeles Times a CIA-ról szóló cikkeikből a vizeskínzásokkal kapcsolatban elkezdték módszeresen kihagyni a „kínzás” szót, hogy eltávolítsák a negatív mellékzöngéket, nem az volt-e a feladat, hogy a governing media ellenében kiálljunk a tények valósághű leírása mellett? Ahelyett, hogy Trumppal egyszerűen szembeállítanánk a nemes hivatalos-adminisztratív igazságot, vagy hogy – ellenkező irányban haladva – pusztán a szólásszabadság veszélyeztetését rónánk fel, érdemes kitartanunk a megalapozott, ellenőrizhető, jól dokumentált alternatív értelmezések mellett.

Jonas Staal: Steve Bannon: A Propaganda Retrospective, 2018. Het Nieuwe Instituut, Rotterdam. Photo: jonasstaal.nl

A kor ideológiájában kétségtelenül kitüntetett helyet foglal el a menekült (és az Európában született, de a kontinenst mintegy belülről romboló muszlim) alakja. Ez az ideológia természetesen jelentős részben a képzelet szférájában fejti ki hatását. Tudjuk jól, amint az antiszemitizmushoz sem szükségesek hús-vér zsidók (mondjuk Lengyelországban vagy másutt Kelet-Európában), úgy az iszlamofóbiához vagy a migránsellenséghez sem szükséges, hogy a szomszéd háztömbben idegenek éljenek. Az antiszemitizmus és ezek a jelenségek között számottevő rokonság van. Mint Balázs Gábor írja:

[…] pontosan ugyanazok a barbár babonák, keresztény hiedelmek, népi mítoszok kelnek életre az »iszlámmal« szemben, melyet mi jól ismerünk a XIX.-XX. századi antiszemitizmusból. Túl sok gyerek (»túlnépesednek minket« – a XIX. századi zsidó családokban jóval több gyerek született, mint a magyarokban, a németekben, a lengyelekben stb.), elveszik a helyet a őshonosok elől, miattuk nagy a munkanéküliség (Le Pen: „ötmillió bevándorló–öt millió munkanélküli”, vö. numerus clausus), elnyomják a nőket (a korabeli zsidó családoknál patriarchálisabb közösséget nehéz elképzelni), meg egyáltalán keletiek, büdösek, hülyén imádkoznak, mindenhova a saját templomukat akarják emelni (mecsetet, vagy zsinagógát – az idők változnak), egyszóval: idegenek, akik idetelepültek és szemmel láthatóan – a saját ostoba szokásaikkal együtt – itt is akarnak maradni. A mindenkori idegengyűlölet nyelve: melyet – akár a XIX-XX. századi antiszemitizmusét – az uralkodó osztály és szolgáló értelmisége egésze beszél.37

Az ideológia csúcsteljesítménye, hogy képes a kettőt akár egybefűzni is: azt mondják, zsidó összeesküvés van a menekültek mozgása mögött, mondanunk sem kell, maga Soros György. Egyes források szerint a magyarországi honpolgárok 49 százaléka hiszi úgy, hogy titokban a zsidók kormányozzák a világot.38

A climate denial, az ökológiai változások katasztrofális voltának tagadói arra késztetnek bennünket, hogy a természet fenyegetettségét illetően is végiggondoljuk az ideológia és a képzelet jelentőségét. Először is, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a hazugságnak e téren is számottevő szerepe van. Az, hogy az olyan olajvállalatok, mint a Shell vagy az Exxon az 1980-as években tudtak a tevékenységük katasztrofális ökológiai hatásáról, de elhallgatták,39 vagy, mint a Heartland Intézet botrány mutatja, hogy a klímakatasztrófát tagadó tudósok mögött politikai és tőkefrakciók, lobbicsoportok vannak,40 egyértelműen mutatja, hogy a képzeletünket nem csupán a természet expanziójának kapitalizmusbeli absztrakt kényszere határozza meg, hanem konkrét erőviszonyok is tesznek róla. Másodszor, amiként az igazság utáni kor diagnózisával kapcsolatban elmondtuk, az ökológiával kapcsolatos folyamatok letagadása nem most kezdődött, hanem már azokban a civilizációkban, amelyek eltűntek a „klímaváltozás” miatt, mai válságunk pedig már valójában évtizedek óta tart (az első figyelmeztető jelentések az 1950-es években születtek). Ez azt is jelenti, hogy a múltból le kell szűrnünk a tanulságokat, amiként tanulnunk kell a múlt előremutató küzdelmeiből is. Harmadszor, az ökológia válság esetében hatványozottan fontos, hogy ne elégedjünk meg a puszta információk igazságának/hazuságának kérdésével – mindenkor értelmeznünk és kontextualizálnunk kell. Negyedszer, nem elég pusztán vitatkozni a klímakatasztrófát tagadókkal, hanem feltétlenül meg kell értenünk az álláspontjuk társadalmi okait. Ne lenne érthető, ha egy Wyoming állambeli szénmunkás nem fogadja felhőtlenül a gyára bezárásának tervét? Ötödször, Castoriadis helyesen mondta, hogy a képzelet önmagában értéksemleges. A mai ökológiai képzeletünket is több irányból befolyásolják, így azok a hivatalos szervek és vállalatok, akik látványos lelkesedéssel öltik fel a zöld színt, zöld ipart és zöld technológiákat kezdeményeznek. De a képzeletünket az ökofasizmus is veszélyezteti, amely úgy véli, feltétlenül autoritatív államra van szükség, hogy visszatérhessünk az anyatermészethez. A képzelet egy konfliktusmező, erőviszonyok küzdelmi terepe, és nem kellene eleve elfogadnunk, hogy csakis egyetlen, hivatalos értelmezése lehetséges – az alternatív-kontesztáló interpretáció olykor nagyon is igaz lehet.

* * *

Sajátos helyzettel állunk szemben. Az ideológia, mint mindig, naturalizálni igyekszik a fennállót, és nekünk úgy kell ragaszkodnunk a természetre vonatkozó állításainkhoz, hogy közben denaturalizáljuk a mostani társadalmi állapotunkat. Nemrég egy beszélgetésben vettem részt, amelyben egy, az MIT-nak is bedolgozó beszélgetőtárs váltig állította, hogy Mianmarban csak a 21. század végén nő meg a vízmagasság. Márpedig ez nem a mi dolgunk, mondta, hanem a következő nemzedékeké (az én adataim azt mutatták, 2050-től várható a katasztrófa eszkalálódása, de nem az a lényeg). Ekkor eszembe jutott valami. Blaise Pascal azt mondta, hogy ha fogadásra kerül sor, érdemes Isten léte mellett letenni a voksot, hiszen ha nyersz, akkor mindent megnyersz; ha veszítesz, akkor semmit sem vesztesz. Az jutott eszembe, hogy – megváltoztatva a megváltoztatandót – valami hasonlót kellene mondanom az ökológiai válsággal kapcsolatban. Ha csakugyan zöldre váltunk és visszafogjuk a növekedést, legfeljebb lesz egy barátságosabb, ember- és természetközelibb társadalmunk. Ha azonban még meg is mentjük az emberiséget, az sem egy megvetendő fejlemény. Pascal fogadása a hit ugrása volt. Nekünk a képzelet ugrására van szükségünk.


Losoncz Márk (1987) a doktori értekezését az Újvidéki Egyetemen védte meg. Doktori kutatásainak egy részét a párizsi École des hautes études en sciences sociales (EHESS) keretében végezte, majd posztdoktori kutatásokat folytatott a müncheni Ludwig-Maximilians-Universität filozófia szakán. A Filozófiai és Társadalomelméleti Intézet (Belgrádi Egyetem) munkatársa. Nyolc könyv (társ)szerzője, illetve (társ)szerkesztője. Az írásai angolul, franciául, németül, szerbül/horvátul, szlovénül és magyarul jelentek meg.


A Klímaképzelet Reader című ökológiai témájú cikksorozatot az xtro realm művészcsoport tagjai, Süveges Rita és Zilahi Anna szerkesztik, a blokk képanyagának szerkesztője Horváth Gideon.

A sorozat további részei:
I. Zilahi Anna: Klímaképzelet és a világ mint meglepetéstér
II. Fordulat: Koronavírus és kapitalizmus: profit vagy szolidaritás?
III. Hecker Héla: A megérinthetőség politikája
IV. Szabó John: Két óriás között: materializmus és társadalmi képzelőerő a magyar energia(átmenet)ben
V. Kiss Kata Dóra: Vissza a természethez? Az ökológiai válság feminista olvasata
VI. Süveges Rita: Túl a képeslapon – természetkép a táj ökokritikai vizsgálatában
VII. Gál Réka Patrícia: Klímaváltozás, COVID-19 és az űrkabin: a gondoskodás politikája az űrgyarmatosítás árnyékában
VIII. Erdősi Eszter: Túl az antropocén díszletén: petrokapitalizmus-kritika és képzőművészet a klímaválság árnyékában
IX. Őze Eszter: A kiszámíthatóság biopolitikai ígérete
X. Losoncz Márk: Hosszú menetelés a társadalmi képzeletben


A tanulmány megjelenését a Risk Change (2016–2020) projekt keretében, az Európai Unió Kreatív Európa programja és a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

The publication of the text was supported as part of the Risk Change (2016–2020) project by the Creative Europe program of the European Union and National Cultural Fund of Hungary.


Irodalom:

Scott Aatran, A Failure of Imagination (Intelligence, WMDs, and “Virtual Jihad”), Studies in Conflict & Terrorism Volume 29 (2006): 285–300.

Louis Althusser, For Marx, London: Allen Lan, 1969.

András Csaba, Felvetések az „ökológiai ideológia” térnyerésével kapcsolatban,  https://ujegyenloseg.hu/miert-legyen-voros-ami-zold/.

Hannah Arendt, A totalitarizmus gyökerei, Budapest: Európa K., 1992.

Balázs Gábor, Mekka bölcseinek jegyzőkönyvei, http://rednews.hu/index.php/az-elmelet-gyakorlata/617-mekka-boelcseinek-jegyzkoenyvei.

Susan Buck-Morss, Dreamworld and Catastrophe. The Passing of Mass Utopia in East and West Dreamworld, (Cambridge (MA): MIT Press).

Ivan Čolović, Politika simbola. Ogledi o političkoj antropologiji, Beograd: XX vek, 2000.

Ryan Devereux, HOW THE CIA WATCHED OVER THE DESTRUCTION OF GARY WEBB, https://theintercept.com/2014/09/25/managing-nightmare-cia-media-destruction-gary-webb/.

Terry Eeagleton, Ideology: An Introduction, London: Verso, 1991.

Benjamin Franta, Shell and Exxon’s secret 1980s climate change warnings, https://www.theguardian.com/environment/climate-consensus-97-per-cent/2018/sep/19/shell-and-exxons-secret-1980s-climate-change-warnings

David Robert Grimes, Russian fake news is not new: Soviet Aids propaganda cost countless lives, https://www.theguardian.com/science/blog/2017/jun/14/russian-fake-news-is-not-new-soviet-aids-propaganda-cost-countless-lives

Eva Horn, Der geheime Krieg. Verrat, Spionage und moderne Fiktion, Frankfurt am Main: Fischer Taschenbuch, 2007.

Fredric Jameson, Postmodernism, or, the Cultural Logic of Late Capitalism, Durham, NC: Duke University Press, 1991.

Douglas Kellner, Ernst Bloch, Utopia and Ideology Critique, https://pages.gseis.ucla.edu/faculty/kellner/Illumina%20Folder/kell1.htm

Ernesto Laclau – Chantal Mouffe, Hegemony and Socialist Strategy, London: Verso, 1985.

Marko Lopušina, CIA u Srbiji 1947–2010, Beograd: Knjiga Komerc, 2010.

Losoncz Márk, A lájkoló ész kritikája, http://rifdt.instifdt.bg.ac.rs/bitstream/id/2823/Losoncz-Mark-A-lajkolo-esz-kritikaja.pdf.  

Neil MacFarhquhar,  A Powerful Russian Weapon: The Spread of False Stories, https://www.nytimes.com/2016/08/29/world/europe/russia-sweden-disinformation.html

C. W. Mills, The Sociological Imagination, London: Oxford University Press, 1959.

Lindsay Moran, Blowing my Cover. My Life as a CIA spy, New York: Berkeley Books, 2005.

Mark Neocleous, Critique of Security, Edinburgh: Edinburgh University Press, 2008.

Mark Neocleous, Imagining the State, Maidenhead: Open University Press, 2013.

Aleksandar Pavlović, Imaginarni Balkanac: simbolika Kosova i figura Albanca u srpskoj kulturi, Beograd: IFDT, 2019.

Nicos Poulantzas, State, Power, Socialism, London: NLB, 1978.

David Rohde, In Deep: The FBI, the CIA, and the Truth about America’s “Deep State”, New York: W. W. Norton & Company, 2020.

Peter Dale Scott, DONALD J. TRUMP AND THE DEEP STATE, PART 1, https://whowhatwhy.org/2017/02/06/donald-j-trump-deep-state-part-1/.

Peter Dale Scott, DONALD J. TRUMP AND THE DEEP STATE, PART 2, https://whowhatwhy.org/2017/02/07/donald-j-trump-deep-state-part-2/.

Peter Dale Scott, https://whowhatwhy.org/2017/03/06/trump-vs-deep-state-thats-light-gets/

Peter Dale Scott, The American Deep State, Deep Events, and Off-the-Books Financing, https://apjjf.org/-Peter-Dale-Scott/4104/article.pdf.

Miroslava German Sirotnikova, Trust in Democracy Fragile in Central Europe, Balkans – Reporthttps://balkaninsight.com/2020/06/23/trust-in-democracy-fragile-in-central-europe-balkans-report/#.

Darko Suvin, Metamorphoses of Science Fiction: On the Poetics and History of a Literary Genre, New Haven – London: Yale University Press, 1979.

Stan A. Taylor, Counterintelligence failures in the United States, in Handbook of intelligence studies, ed. Loch K. Johnson (New York: Routledge), 2007.

Maria Todorova, Imagining the Balkans, New York: Oxford University Press.

Ola Tunander, Democratic State v Deep State, https://wikispooks.com/wiki/Document:Democratic_State_v_Deep_State.

Bob Ward, Leaked files expose Heartland Institute’s secrets, https://www.newscientist.com/article/dn21486-leaked-files-expose-heartland-institutes-secrets/?fbclid=IwAR13o0oYgBsb16E49m6cQZop-ihG6EYOtTPc_XdpC-FO76WUHKfzm9MuZZk

Whitney Webb – Raoul Diego, A Killer Enterprise: How One Of Big Pharma’s Most Corrupt Companies Plans To Corner The Covid-19 Cure Market, https://www.thelastamericanvagabond.com/killer-enterprise-how-big-pharmas-most-corrupt-companies-plans-corner-covid-19-cure-market/. Whitney Webb – Raoul Diego, All Roads Lead To Dark Winter, https://www.thelastamericanvagabond.com/all-roads-lead-dark-winter/.

Tim Weiner, Nasleđe pepela. Povijest CIA-e, Zagreb: Faktura, 2011.

Night WEST, Cold War intelligence defectors, in Handbook of intelligence studies, ed. Loch K. Johnson (New York: Routledge, 2007).

David Willman, Selling the threat of bioterrorism, https://www.latimes.com/archives/la-xpm-2007-jul-01-na-alibek1-story.html.


Jegyzetek:

1Cornelius Castoriadis, The Rising Tide of Insignificancy (the big sleep), http://www.notbored.org/RTI.pdf.

2Vö. András Csaba, Felvetések az „ökológiai ideológia” térnyerésével kapcsolatban, https://ujegyenloseg.hu/miert-legyen-voros-ami-zold/.

3 Susan Buck-Morss, Dreamworld and Catastrophe The Passing of Mass Utopia in East and West Dreamworld, (Cambridge (MA): MIT Press), 12–13.

4C. W. Mills, The Sociological Imagination, London: Oxford University Press, 1959.

5Maria Todorova, Imagining the Balkans, New York: Oxford University Press.

6Ivan Čolović, Politika simbola. Ogledi o političkoj antropologiji, Beograd: XX vek, 2000.

7Aleksandar Pavlović, Imaginarni Balkanac: simbolika Kosova i figura Albanca u srpskoj kulturi, Beograd: IFDT, 2019.

8Ernesto Laclau – Chantal Mouffe, Hegemony and Socialist Strategy, London: Verso, 1985, 2, 5, 69–70 stb.

9Mark Neocleous, Imagining the State, Maidenhead: Open University Press, 2013.

10Statue of Treasons of 1351, 25 Edward III. Idézi Neocleous, “Imagining the State”, 3.

11Terry Eeagleton, Ideology: An Introduction, London: Verso, 1991, 15.

12Fredric Jameson, Postmodernism, or, the Cultural Logic of Late Capitalism, Durham, NC: Duke University Press, 1991, XI.

13Louis Althusser, For Marx, London: Allen Lan, 1969, 234.

14Nicos Poulantzas, State, Power, Socialism, London: NLB, 1978, 225.

15Darko Suvin, Metamorphoses of Science Fiction: On the Poetics and History of a Literary Genre, New Haven – London: Yale University Press, 1979.

16 Losoncz Márk, A lájkoló ész kritikája, http://rifdt.instifdt.bg.ac.rs/bitstream/id/2823/Losoncz-Mark-A-lajkolo-esz-kritikaja.pdf.  Vö. Douglas Kellner, Ernst Bloch, Utopia and Ideology Critique, https://pages.gseis.ucla.edu/faculty/kellner/Illumina%20Folder/kell1.htm

17Eagleton, “Ideology”, 143.

18Michael Glennon, National Security and Double Government, Oxford: Oxford University Press, 2015, 5–6.

19Eva Horn, Der geheime Krieg. Verrat, Spionage und moderne Fiktion, Frankfurt am Main: Fischer Taschenbuch, 2007, 124.

20Idézi: Horn, “Der geheime Krieg…”, 169.

21Hannah Arendt, A totalitarizmus gyökerei, Budapest: Európa K., 1992, 458.

22Idézi: Mark Neocleous, Critique of Security, Edinburgh: Edinburgh University Press, 2008, 97.

23 Night West, Cold War intelligence defectors, in Handbook of intelligence studies, ed. Loch K. Johnson (New York: Routledge, 2007), 230.

24Stan A. Taylor, Counterintelligence failures in the United States, in Handbook of intelligence studies, ed. Loch K. Johnson (New York: Routledge), 2007, 241.

25Taylor, “Counterintelligence”, 237–252.

26Lásd például: Peter Dale Scott, The American Deep State, Deep Events, and Off-the-Books

Financing, https://apjjf.org/-Peter-Dale-Scott/4104/article.pdf.

27Lásd például: Ola Tunander, Democratic State v Deep State, https://wikispooks.com/wiki/Document:Democratic_State_v_Deep_State.

28David Robert Grimes, Russian fake news is not new: Soviet Aids propaganda cost countless lives, https://www.theguardian.com/science/blog/2017/jun/14/russian-fake-news-is-not-new-soviet-aids-propaganda-cost-countless-lives. Illetve: Neil MacFarhquhar, A Powerful Russian Weapon: The Spread of False Stories, https://www.nytimes.com/2016/08/29/world/europe/russia-sweden-disinformation.html

29Tim Weiner, Nasleđe pepela. Povijest CIA-e, Zagreb: Faktura, 2011.

30Marko Lopušina, CIA u Srbiji 1947–2010, Beograd: Knjiga Komerc, 2010, 116.

31 Lásd pl.: Scott Aatran, A Failure of Imagination (Intelligence, WMDs, and “Virtual Jihad”), Studies in Conflict & Terrorism Volume 29 (2006): 285–300.

32 Lindsay Moran, Blowing my Cover. My Life as a CIA spy, New York: Berkeley Books, 2005, hátsó borító.

33 Whitney Webb – Raoul Diego, All Roads Lead To Dark Winter, https://www.thelastamericanvagabond.com/all-roads-lead-dark-winter/.

34 Whitney Webb – Raoul Diego, A Killer Enterprise: How One Of Big Pharma’s Most Corrupt Companies Plans To Corner The Covid-19 Cure Market, https://www.thelastamericanvagabond.com/killer-enterprise-how-big-pharmas-most-corrupt-companies-plans-corner-covid-19-cure-market/. Lásd még: David Willman, Selling the threat of bioterrorism, https://www.latimes.com/archives/la-xpm-2007-jul-01-na-alibek1-story.html

35 A széleskörű szakirodalomból lásd: Peter Dale Scott, DONALD J. TRUMP AND THE DEEP STATE, PART 1, https://whowhatwhy.org/2017/02/06/donald-j-trump-deep-state-part-1/. Peter Dale Scott, DONALD J. TRUMP AND THE DEEP STATE, PART 2, https://whowhatwhy.org/2017/02/07/donald-j-trump-deep-state-part-2/. Peter Dale Scott, https://whowhatwhy.org/2017/03/06/trump-vs-deep-state-thats-light-gets/. Lásd még: David Rohde, In Deep: The FBI, the CIA, and the Truth about America’s “Deep State”, New York: W. W. Norton & Company, 2020.

36 Ryan Devereux, HOW THE CIA WATCHED OVER THE DESTRUCTION OF GARY WEBB, https://theintercept.com/2014/09/25/managing-nightmare-cia-media-destruction-gary-webb/.

37 Balázs Gábor, Mekka bölcseinek jegyzőkönyvei, http://rednews.hu/index.php/az-elmelet-gyakorlata/617-mekka-boelcseinek-jegyzkoenyvei.

38 Miroslava German Sirotnikova, Trust in Democracy Fragile in Central Europe, Balkans – Report, https://balkaninsight.com/2020/06/23/trust-in-democracy-fragile-in-central-europe-balkans-report/#.

39 Benjamin Franta, Shell and Exxon’s secret 1980s climate change warnings, https://www.theguardian.com/environment/climate-consensus-97-per-cent/2018/sep/19/shell-and-exxons-secret-1980s-climate-change-warnings

40 Bob Ward, Leaked files expose Heartland Institute’s secrets, https://www.newscientist.com/article/dn21486-leaked-files-expose-heartland-institutes-secrets/?fbclid=IwAR13o0oYgBsb16E49m6cQZop-ihG6EYOtTPc_XdpC-FO76WUHKfzm9MuZZk

© 2020 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány