A megérinthetőség politikája

Klímaképzelet Reader III.

Amikor a klímaválság egyre érzékelhetőbb jelenléte kapcsán az ember Föld bolygóhoz való viszonya fölött kritikát gyakorlunk, többek között két visszatérő (ön)vádat fogalmazunk meg. Egyrészt, hogy az ember kizsákmányolta a természetet, másrészt, hogy azt gondolta, ennek soha nem lesz olyan következménye, amit ne tudna a saját módszereivel orvosolni. A kritika első része arra irányul, hogy az ember az őt körülvevő világot birtokolni akarja és uralma alá hajtani. A második része arra az arroganciára hívja fel a figyelmet, amely a következmények kiszámíthatóságát és kontrollálhatóságát magától értetődőnek véli.

Mind az elmúlt évek radikális természeti változásai, mind az aktuális világjárvány a birtokolhatóság és a kontroll határaira mutatnak rá: arra, hogy az ember nem tudja a környezetét olyan mértékben uralma alá vetni, hogy az végérvényesen a bábjává váljon.

 
Ursula Biemann: Deep Weather, videó, 9′, 2013, / Forrás: www.geobodies.org

A kritikát kísérő megoldási javaslatok ugyanakkor elgondolkoztató hasonlóságot mutatnak magával a problémát okozó logikával. A kizsákmányolás mögött az a feltételezés áll, hogyha A-t teszem (pl. termőfölddé dózerolok le egy esőerdőt), akkor annak B lesz az eredménye (gazdasági haszon). „A” és „B” között van egy kauzális összefüggés, amelyben „A” eszköz „B” (a cél) elérése érdekében. Amikor a totális klímakatasztrófa elkerüléséről beszélünk, ugyanezt a logikát reprodukáljuk. Ahhoz, hogy az átlaghőmérséklet emelkedése ne haladja meg a 1,5 °C–ot, ennyivel kell csökkentenünk pl. a széndioxid-kibocsátást. A végső cél ebben az esetben is a haszon: ne dőljön össze a gazdaság, ne pusztuljon ki az emberiség. A természethez való viszony minden jó szándék ellenére nem változik meg az óvó, regeneráló intézkedések logikájában sem: a földgolyó és annak ökológiai rendszere egy objektum, amelynek állapotváltozása negatív hatással van az emberre, és ez a negatív hatás az, ami mindenképp elkerülendő.

A környezetet (mind a természetet, mind a társadalmat) eltárgyiasító viszony a kapitalista rendszer egyik alapvető vonása. Ebben a vonatkozásban nincs különbség aközött, hogyan viszonyul egyik ember a másikhoz, illetve az ember a természethez. A probléma, amely az elmúlt évek folyamatos, krízisként megnevezett történéseiben („gazdasági válság”, „menekültválság”, „klímaválság”, „globális válság”) megnyilvánul, egy kapcsolati defektusra mutat rá. Arra, hogy képtelenek vagyunk egy olyan világ elgondolására, amelyben egyrészt a viszonyulás nem eszköz és cél kapcsolata, másrészt amelyben nem ural le mindent a kiszámíthatóság kényszeressége.

Írásomban Hannah Arendt politikai filozófiájának segítségével két dologra szeretnék rámutatni. Egyrészt arra, hogy mi rejtőzik a leuraló viszony mögött és honnan eredeztethető ez a kizsákmányolást eredményező hatalomgyakorlat. Másrészt pedig arra, hogy a kiszámíthatatlanság1 conditio humana, és a kontingencia eliminálására való törekvések nem egy biztonságos, hanem egy elpusztított jövőbe vezetnek.

A tevékenység típusai

Hannah Arendt a 20. század egyik legizgalmasabb és legjelentősebb politikai gondolkodója is egyben.2 Arendt gondolkodásának elindítója soha nem egy absztrakt kérdésfelvetés („Mi a lét?” „Mi az igazságosság?”), hanem a megrökönyödés, ujjongás, döbbenet vagy kíváncsiság, amelyet a világ történései abban a személyben kiváltanak, aki valóban megéli őket, előzetes értelmezési struktúrák, kézhez álló válaszok nélkül. Arendt hangsúlyozza, hogy a filozófia és a politikai filozófia elindítója a thaumazein megtapasztalása kell legyen: az az esemény, amelyet a megérinthető ember elszenved és amelyen keresztül szembesül a világ sokféleségével, kontrollálhatatlanságával és a saját, a világ kérdéseire adott válaszai elégtelenségével. A thaumazeinban eredeztetett gondolkodás a cogito ergo sum abszolút ellentéte. Nem az én felől közelít a világhoz, hanem fordítva: az ember átmeneti időre része egy létező rendszernek, amelyben ki van téve tapasztalásoknak. Ezen tapasztalatokon keresztül nem tudást generál, hanem egy viszonyt az őt körülvevő világgal. Arendt nem politikafilozófiai rendszert hozott létre, hanem egy olyan életművet hagyott hátra, amely a megérintett, megrázkódtatásokat elszenvedett emberi gondolkodás lenyomata.

Arendt 1958-ban megjelent műve, a The Human Condition (németül Vita Activa oder vom tätigen Leben3), arra világít rá, hogy a nyugati gondolkodás az ember világban való jelenlétét kétfajta módra korlátozza: aktivitásra (vita activa) és passzivitásra (vita contemplativa). Ezek szembeállításában Arendt szerint egy egész hagyomány eltűnt, amely nem cselekvés és nyugalmi állapot között tett különbséget, hanem a cselekvés formái között. Mit teszünk valójában akkor, amikor azt mondjuk, hogy tevékenyek vagyunk? – teszi föl a kérdést Arendt. A válaszában az emberi tevékenységet három csoportra bontja: munka („labor” / „Arbeiten”), előállítás („work” / „Herstellen”) és cselekvés („action” / „Handeln”).4

A munka lényege Arendt szerint a biológiai élet fenntartása. A test szükségleteinek kielégítése, amely a ciklikus és repetitív pillanatnyiság móduszában történik: éhség és telítettség érzete váltják egymást újra és újra, amíg a test életben van. Ugyanez igaz a kimerültség és a pihenés viszonyára is. A munka logikája az (el)fogyasztás. Az emberi test kiszívja a természet erőforrásait, elfogyasztja és elhasználja őket saját biológiai működése fenntartásának érdekében. A test ebben a kontextusban a természet része: az állat- és növényvilág számára a környezet szintén táplálékforrás, amelyet a születés pillanatától a halál beálltáig használ, amelyre rá van utalva ahhoz, hogy életben maradjon.

Az előállítás ezzel a repetitív, ciklikus és pillanatnyi idősíkkal szemben a maradandóságot képviseli az emberi világban. Olyan végtermékeket hoz létre, amelyek túlélik az egyes embert, generációk között teremt koherenciát, illetve egy olyan kulturális és materiális teret hoz létre, amely az egyén biológiai életén túlmutat. Előállítás Arendt szerint egy szék elkészítése, egy lakóház felépítése, de egy olyan regény megírása is, amely az irodalmi kánon része lesz. Az előállítás révén maradandóvá válik az a világ, amely a munka logikájában csupán mint elfogyasztandó, felemészthető, pillanatnyi forrás van jelen. Az előállítás mint tevékenységi forma, nem repetitív és ciklikus, hanem célorientált, és a célját ok-okozati láncok felépítésével éri el. A kalapács a szög fagerendába verésének eszköze, a fagerendába vert szög a tetőszerkezet létrehozásának eszköze, a tetőszerkezet a ház védelmének eszköze. Az előállító tevékenység tehát a célra irányuló, kauzális logikában eszközöket hoz létre, amelyeket egy rajtuk túl mutató cél érdekébe állít. A célok természetesen lehetnek hasznosak, ugyanakkor Arendt hangsúlyozza, hogy az előállítás megkerülhetetlen része az erőszak. Egy asztal elkészítésének feltétele egy fa kivágása. Michelangelo Dávid szobra a márvány erőszakos szétverése nélkül nem jött volna létre. Még a filozófus, illetve az író is erőszakot követnek el akkor, amikor a gondolatok korlátlan, rendezetlen folyását mondatokba idomítják. A kauzalitás alapvetően erőszak egy olyan világban, amely nem az eszköz-cél-logika, hanem a biológiai ciklikusság (élet-halál körforgása) szerint működik. Maradandó objektumok létrehozása szintén erőszakos felülírása a pillanatnyi, minden esetben elmúlásban végződő biológiai létnek.

Anish Kapoor: My Red Homeland, 2013 / Forrás: www.anishkapoor.com

Mind a munka, mind az előállítás kötött tevékenységi formák. A munkát a szükség irányítja, hiszen a biológiai élet fönntartásához el kell látni a szervezet létszükségleteit. Enni a biológiai élet perspektívájából kényszer. Az előállítás az ok-okozat, illetve eszköz-cél logikájába szorított tevékenység. Ez ugyanúgy érvényes az asztalos munkájára, mint a zeneszerzőére. A munka során a világ felemésztődik és elhasználódik, az előállítás révén stabilizálódik és kiszámíthatóvá válik.

A harmadik tevékenységi forma, amelyet Arendt megnevez, a cselekvés. A cselekvés radikálisan különbözik mind a munkától, mind az előállítástól. Nincs benne a munkára jellemző kényszer és szükségszerűség, illetve az előállítást meghatározó konkrét célra való irányultság. A cselekvés az ember ontológiai szabadságának, a natalitásnak („natality” / „Natalität”) a kifejeződése. A natalitás demográfiai mutatóként a születések számát jelenti. Arendt ontológiai fogalomként használja ezt a szót: az ember újszülöttként érkezik a világba, önmaga egy új kezdet. Ezt a kezdetet nem ő idézte elő, az élet létrejövetele kiszámíthatatlan, előre megjósolhatatlan történés. Az ember a születése által megtestesíti ezt az új kezdetet, úgymond benne inkarnálódik az új, ezért magában hordozza azt mint saját tulajdonságot, és képes arra, hogy a világban kezdeményezze, elindítsa az újat. Az új a cselekvés által valósul meg. Nem vezethető le se a szükségszerűség, se a kauzalitás logikájából: váratlan, nem előre jelezhető, és kiszámíthatatlanok a következményei, ezért destabilizálja a fennálló rendet.5

Erdély Miklós: Őrizetlen pénz, 1956 / Forrás: Fortepan

A cselekvés mint a szabadságot kifejező tevékenységi forma bevezetésével Arendt egy kiemelten fontos dologra mutat rá: a kontingencia nem a természet, hanem az ember alapvető tulajdonsága.6 Az ökológiai háztartásnak megvan a belső rendje: a biológiai élet ciklikus, egyensúlyi állapotra törekvő mozgás élet és halál között. Az ember mint az új lehetőségének hordozója kiszámíthatatlan lény. A cselekvés által szabaddá tudja magát tenni a körülmények kényszerétől, ugyanakkor épp a cselekvés lehetősége bizonyítja, hogy a jövő nem megjósolható. A kontingencia mint emberi alaptulajdonság, tehát mint conditio humana, eredményezi a kiszámíthatatlanságot. Arendt az atombomba „felfedezése” és a világűr „meghódítása” kapcsán világít rá egy alapvető tévedésre. Miközben az ember azt gondolja, hogy a technikai fejlődés révén önmagát teljesen függetlenné tette a Föld bolygóhoz kötött biológiai létezés szabályszerűségeitől, valójában nem ura lett a természetnek, hanem a saját kiszámíthatatlanságával elkezdte szétzilálni azt a működő rendszert, amely az emberi (és nem emberi) élet előfeltétele és otthona.

Kontingencia mint a szabadság záloga

A cselekvésben a kiszámíthatatlanság kétarcúsága jelenik meg. Egyrészt mint destabilizáló tényező, amely bizonytalanságot, sebezhetőséget és a környezeti hatásoknak való kitettséget jelenti. Másrészt viszont mint a mindenkori status quo kihívója, az a felszabadító és fölforgató erő, amely az elnyomás megszakítója és az automatizmusok alternatívája. A cselekvésben az ember szabadsága nyilvánul meg. Ez a szabadság kiszámíthatatlanság nélkül nem létezik.

Arendt elemzése szerint a fentebb bemutatott három tevékenységi formából csak az előállítás viszonyrendszere (eszköz-cél, kauzalitás) és a munka célja (individuális élet fenntartása) öröklődtek át a jelenkorba. Minden, ami az embert körülveszi, az egyén biológiai életének érdekét szolgáló eszközzé vált, jóllakottságot és kényelmet eredményező alapanyaggá, amelyet az ember elfogyaszt, felemészt és fölöslegként felhalmoz. A természet immár nem az a közeg, amelyben az ember biológiai lényként otthon van, hanem amelyet bekebelez, miközben ignorálja a bioszféra önnön létfenntartására vonatkozó szükségleteit.

A kapitalista fogyasztói társadalomnak nincs olyan szeglete, amely ne a munka célját szolgálná, az előállítás eszközeivel. A munka és az előállítás tevékenységi formáinak kizárólagos uralmát bizonyítja az is, ahogy a vita contemplativa, a tevékenység ellentéte, ma megjelenik: egy olyan mindfulness-kultúra részeként, amely a stressz csökkentése és a fizikai és mentális jóllét elérése érdekében egy eredendően spirituális praxis elemeit a teljesítmény növelés eszközévé teszi. Nincs helye annak a fajta szemlélődésnek, amely nem csupán a tevékenység szüneteltetése, vagyis passzivitás, hanem a munka és az előállítás logikáját meghaladó világban való jelenlét: nem a produktivitás pillanatnyi felfüggesztése, hanem a környezethez való másfajta viszonyulás, olyan kapcsolódás, amelyben nem az ember irányít, hanem hagyja magát megérinteni és vezetni azokon az impulzusokon keresztül, amelyek őt érik.

Kétféle következménye van annak, hogy a tevékenység egyedüli formái a munka célja (vagyis az egyén biológiai életének fenntartása) és az előállítás logikája (vagyis az eszközzé tétel egy konkrét cél érdekében) maradtak. Egyrészt az individuális biológiai jóllét mint abszolút cél azt eredményezi, hogy az embert körülvevő világ kizárólagosan az elfogyaszthatóság szempontjából érdekes az egyén számára. Az válik értékké, ami megszerezhető és felemészthető. Egy ilyen, a kielégülést szolgáló eszközzé degradált környezet nem élő, kommunikatív partner, hanem gazdatest, amely – mindaddig, amíg ki nem merülnek a forrásai –, kiszipolyozható. Igaz ez mind interperszonális szinten, mind az ember természethez való kapcsolatára. Azt, hogy egy erőforrás az egyéni érdekek számára korlátlanul rendelkezésre álljon, kizárólag a birtoklás garantálja. Az válik haszonélvezővé, aki az erőforrás birtokosa. Vagyis amennyiben a munka célja (individuális jóllét) egyedülivé válik, abból az következik, hogy ez a cél logikusan a birtokbavételen, a kisajátításon és az erőforrások felhalmozásán keresztül érhető el.

Richard Long, Dusty Boots Line, Szahara, 1988 / Forrás: richardlong.org

Másrészt pedig minden olyan tényező, amely nem hasznos eszközként működik, és a testi-lelki kényelem gyors és eredményes elérését akadályozhatná, kizárandó. Vagyis a haszonmaximalizáló tevékenység alapvető törekvése a kiszámíthatatlan tényezők kiküszöbölése. A kontingencia kiiktatása ugyanakkor a szabadság megszűnését is jelenti, mivel az ember a potenciálisan kiszámíthatatlan tényezőket (mint amilyen az őt körülvevő világ, vagy éppen a másik ember) az akarata alá próbálja vetni, le akarja uralni, hogy azok a kielégülését ne akadályozzák. Szuverenitás és szabadság, figyelmeztet Arendt, nem létezhetnek egyszerre. Ahol egy individuum akarata korlátlanul érvényre juttatható, ott a másik ember, illetve a természet szükségszerűen ennek az akaratnak az elszenvedői lesznek. A kevesek korlátlan szabadságának a sokak alávetettsége az ára. Szabadság csak ott lehetséges, ahol a felek akaratérvényesítésének a másik szabadsága határt tud szabni. Szabadság folyamatos egyeztetés, önkorlátozás és az olajozottan működő automatizmusok felülírása nélkül nem létezhet. Szabadság nélkül viszont elképzelhetetlen egy olyan világ, amelyben a létezés sokfélesége meg tudna nyilvánulni és amelyben a másik ember, illetve a természet nem eszköz, hanem egyenrangú társ lehetnek. Mind a körülmények változása, mind pedig a másik kiszámíthatatlansága a szabadság szükséges velejárói. A kontingencia kiiktatására való törekvés soha nem eredményez biztonságot, kollektív gazdasági jólétet vagy stabilitást, csak átmeneti kizsákmányolást és alávetettséget. Mivel az ember a kontingencia hordozója, a cselekvés előbb vagy utóbb meg fog jelenni és fel fogja rúgni a mozdíthatatlannak vélt rendet – ezt a meggyőződését Arendt annak ellenére sem adta fel, hogy a 20. század világháborúinak és haláltáborainak tragédiája mélyen áthatotta a gondolkodását.

A viszonyulás módja

Az arendti kategóriákat és elemzést a klímaválság kontextusába átültetve amellett érvelek, hogy a környezettel szemben tanúsított leuraló és kizsákmányoló magatartásunk oka a tevékenységi spektrumunk beszűkülése. Csak olyan aktivitást tudunk elképzelni, amely egy konkrét célra irányul (még ha a cél a pihenés vagy a jótett is). Ez a cél elválaszthatatlan az egyéni jólléttől, és csak az eszköz-cél logika által elgondolható, illetve elérhető.

Miközben a haszonmaximalizálás érdekében a természetet teljesen kiszámítható, engedelmes és hasznos eszközzé alacsonyítjuk, szétverjük a létező rendszert és megfertőzzük a saját természetünkre jellemző kiszámíthatatlansággal. A gyors ingadozás, a váratlan fordulat nem az ökoszisztémát, hanem az embert jellemző tulajdonság, amely a szabadsága kifejeződése. Azé a szabadságé, amely félelmetes, mert az embert újra és újra az ismeretlen elé állítja. Miközben a természettel való együttélést újabb és újabb kizsákmányoló tevékenység által igyekszünk kiszámíthatóvá, tehát biztonságossá tenni, valójában a saját kontingenciánknak való kitettség elől menekülünk. A szabadság ahelyett, hogy a társadalmi rendet felforgató, az elnyomást lerázó közösségi cselekvésben nyilvánulna meg, egyéni vagy csoportos kicsapongássá halványul, ami a status quot valójában csak tovább szilárdítja. Miközben az emberi létet a megfogantatás pillanatától kezdve alapvetően meghatározó esetlegességtől és kiszámíthatatlan eshetőségeitől nem tudunk megszabadulni, a környezet leuralásán és kizsákmányolásán keresztül próbálunk előállítani egy olyan biztonságot, amely illúziónál, vagy legjobb esetben átmeneti állapotnál sosem lesz több.

A leuraló logikában nemcsak a szabadság vész el, hanem a kapcsolódás lehetősége is. A tulajdonhoz való viszony az úr és szolga kapcsolata, amely mindkét felet izolálja. A munka és az előállítás logikájában az ember nem kapcsolódik a természethez, hanem használja azt. Mindkét tevékenységi formának megvan a létjogosultsága és szükségessége, de ha átveszik a cselekvés helyét, pusztítóvá válnak. A cselekvés ugyanis, melyben megnyilvánul a szabadság, valódi kapcsolódást eredményez. A cselekvésben a kiszámíthatatlanság nem elkerülendő tényező, hanem az elnyomó viszonyrendszerek felszámolásának előfeltétele. A kontingenciát a társadalmi képzeletünkbe integrálni azt jelenti, hogy az esetlegesség nem az, amit minden áron ki kell küszöbölni a biztonság érdekében. A kiszámíthatatlan sokkal inkább az a kommunikációs csatorna, amelyen keresztül az ember és a környezete között a kapcsolat aktualizálódik. Az ember nem irányítóként, hanem befogadóként van jelen a világban, olyan aktorként, aki a környezetében történő változások által megérinthető. Nem a hatalmi pozícióját biztosító, hosszú távú terveket sző, hanem szituatív válaszokat ad azokra az impulzusokra, amelyek a környezetéből érik. Az utasítás, a birtokbavétel, a használat olyan egyirányú viszonyokat fejeznek ki, amelyek elzárják az embert attól az örömtől, amely a környezettel való kapcsolatban élhető meg. A kontingencia elfogadása által az ember nemcsak a közösségi szabadságot élheti meg, hanem azt is, hogy egy olyan ökoszisztéma része, amelynek megszámlálhatatlan tagjai sokféle kapcsolódáson keresztül szövik azt a vásznat, amelyet az emberi érzékelés valóságnak nevez.


Hecker Héla (*1987), a berlini Humboldt-Universität és az oldenburgi Carl von Ossietzky Universität kutatója, korábban a “Selbst-Bildungen. Praktiken der Subjektivierung in historischer und interdisziplinärer Perspektive” elevezésű kutatócsoport tagja volt. Vendégkutató volt a New york-i New School for Social Research politika tanszékén és tudományos munkatárs az Institute for Critical Social Inquiry keretein belül. Disszertációjában Hannah Arendt politikai filozófiájában vizsgálta az érzelmek és a politika viszonyát.


A Klímaképzelet Reader című ökológiai témájú cikksorozatot az xtro realm művészcsoport tagjai, Süveges Rita és Zilahi Anna szerkesztik, a blokk képanyagának szerkesztője Horváth Gideon.

A sorozat további részei:
I. Zilahi Anna: Klímaképzelet és a világ mint meglepetéstér
II. Fordulat: Koronavírus és kapitalizmus: profit vagy szolidaritás?
III. Hecker Héla: A megérinthetőség politikája
IV. Szabó John: Két óriás között: materializmus és társadalmi képzelőerő a magyar energia(átmenet)ben
V. Kiss Kata Dóra: Vissza a természethez? Az ökológiai válság feminista olvasata
VI. Süveges Rita: Túl a képeslapon – természetkép a táj ökokritikai vizsgálatában
VII. Gál Réka Patrícia: Klímaváltozás, COVID-19 és az űrkabin: a gondoskodás politikája az űrgyarmatosítás árnyékában
VIII. Erdősi Eszter: Túl az antropocén díszletén: petrokapitalizmus-kritika és képzőművészet a klímaválság árnyékában
IX. Őze Eszter: A kiszámíthatóság biopolitikai ígérete
X. Losoncz Márk: Hosszú menetelés a társadalmi képzeletben


Jegyzetek:

1 Ebben az írásomban a kontingencia, kiszámíthatatlanság és esetlegesség szavakat szinonimaként használom. Ezáltal a kontingencia sokféle vonatkozására szeretnék rávilágítani. Arra, hogy tartalmazza az eseményszerűséget (mi az, ami megtörténhet), a valószerűtlen valósággá válását és azt is, amit az ember előzetesen el sem tud képzelni. A kontingencia ebben a formában végtelen sok valószínűtlenséget jelent – Arendt szóhasználatában „infinite improbability” ill. „unendliche Unwahrscheinlichkeit”. A kontingencia tartalmazza a veszélyt is mint lehetőséget, de nem egyenlő vele. Amikor a természet fölött való uralkodás kontextusában beszélünk kiszámíthatatlanságról, sokszor csak a veszély kiküszöbölésére gondolunk és innen nézve érvelünk a kontroll mellett.

2 Életrajzának néhány jelentős mozzanata: A marburgi egyetem hallgatójaként Martin Heidegger tanítványa volt, majd a heidelbergi egyetemen 1929-ben nyújtotta be a disszertációját, témavezetője Karl Jaspers volt. 1933-ban a hitleri Németországból Párizsba, onnan 1941-ben New Yorkba menekült. Walter Benjamin öngyilkossága előtt Arendtre bízta legendás téziseit „A történelem fogalmáról” (Benjamin Arendt első férjének unokatestvére volt), ezeket Amerikába érve Arendt juttatta el Theodor W. Adornonak. Arendt tudósított a The New York Timesnak Adolf Eichmann jeruzsálemi peréről, tanított a Berkeley-n, Chicagoban és New Yorkban. Kijelentéseivel vitákat, sőt botrányokat okozott, ugyanakkor azok aktualitása (pl. a hazugság és politika kapcsolatáról írt szövegei) és elemzéseinek éleslátása Arendtet a mai napig megkerülhetetlen politikai filozófussá teszik nem csak a tudományos körökben, hanem egyre inkább a populáris kultúrában is. Donald Trump elnökké választása után nem csak George Orwell 1984 című regénye lett ismét bestseller, hanem Hannah Arendt 1951-ben megjelent The Origins of Totalitarianism (németül Elemente und Ursprünge totaler Herrschaft, magyarul A totalitarianizmus gyökerei) címet viselő elemzése is, amelyben a náci Németország terrorját a Szovjetunió kommunista elnyomásával veti össze és amelyben az elsők között dolgozta ki a totalitariánus állam működésének struktúráját és mechanizmusát.

Arendt nem alapított saját filozófiai iskolát, nem volt szisztematikusan kidolgozott politikai elmélete. Minden rendszer ellenzője volt, mert azokban a tényszerű ismeret rugalmatlanságát és erőszakosságát látta. Nem támogatta azt a fajta tudást, amely nem a világ, az események és a viszonyok megértését célozza, hanem elméleti tételeken keresztül akarja meghatározni, hogy mi az igaz és mi a hamis állítás, és azt, hogy mi a valóság. Ezzel szemben Arendt elemzései olyan szövegek, amelyek kiindulópontját mindig aktuális társadalmi események képezték: a Holocaust, az 1956-os magyar forradalom, a vietnámi háború kilátástalanságát leleplező „Pentagon Papers” vagy az első holdraszállás.

3 A műből magyarul 2017-ben Pályi Márk fordításában jelentek meg részletek Hannah Arendt – Az emberi állapot címmel a 2000. Irodalmi és Társadalmi havi lap-ban. (2017/6, online :  http://ketezer.hu/2018/04/hannah-arendt-az-emberi-allapot/)

4 Arendt 1941-től elméleti szövegeket kizárólag angolul írt. Ez alól olyan írásai képeznek csak kivételt, amelyek német nyelvű megkereséshez (előadások, rádiós beszédek stb.) köthetőek. Fő műveit Arendt több esetben saját maga fordította az angol eredeti alapján németre, ezért politikai gondolkodásának központi fogalmai mind angolul, mind németül Arendt szóválasztását tükrözik vissza. A magyar megfelelők ebben a szövegben saját fordítások.

5 A cselekvés, a munka és az előállítás individualitásával szemben közösségi tevékenység és eredendően politikai jelenség. A politika Arendtnél az egyenlőség, de nem az egyformaság vagy egyszólamúság tere. Arendt a body politic (az az elképzelés, mely szerint az állam úgy működik, mint egy test, amelyben egy akarattá és egy mozgássá olvad az állampolgárok különbözősége) ellenzője. A cselekvés nem mozgalmiság, nem kollektív ideológia, hanem egy olyan, szabadságot eredményező közös tett, amelyben megmarad az egyes résztvevők nézőpontjainak és véleményének különbözősége és többszólamúsága („plurality” / „Pluralität”). Arendt ezt leginkább a forradalomban látja megvalósulni, amikor emberek egy csoportja átmenetileg együtt cselekszik és ezáltal megjeleníti a szabadságot mint a fennálló rend alternatíváját. A forradalom ugyanakkor illékony. Alkotmányossá tétele a forradalmi erő kioltása, hiszen rendszerré és ezáltal rugalmatlanná tesz valamit, ami alapvetően a szabadság előre nem jelezhető és nem leuralható megnyilvánulása volt. A cselekvés pillanata után az előállító tevékenység felelőssége az, hogy a cselekvés emlékezete ne tűnjön el a kulturális térből, pl. szobrok, elbeszélés révén élő része maradjon a közösségnek és bármikor újra bekövetkezhessen a jövőben.

A cselekvés Arendt terminológiájában az a kizárólagos tere az emberi létnek, ami minden alávetettségtől mentes. Nem létezhet a munka és az előállítás nélkül, de mégis teljesen különbözik tőlük, mert semmilyen kényszer és semmiféle hierarchia nem határozza meg.

A cselekvés mindig a szabadság megjelenése, kifejeződése. Ugyanakkor az ember alapvető kontingenciája, a természetének a kiszámíthatatlansága nem csak pozitív fejleményeket eredményez. Az új lehet negatív és pusztító is – ahogy a totalitariánus rendszerek minden újszerűségük ellenére is azok voltak. A cselekvés még a szabadsággal összekapcsolódva is hordozza a pusztítás veszélyét, hiszen beláthatatlanok a következményei: ami ma felszabadulásként indul, holnap terrorba fulladhat (ezt fejti ki Arendt az On Revolution című 1963-ban megjelent könyvében a Francia Forradalmat elemezve). Mivel Arendt a rendszerek adta védelmet mind a filozófia, mind a politika részéről elutasítja (hiszen ezekben a leuralás formáit látja), ugyanakkor a pusztítás elkerülhetetlenségével tisztában van, a megbocsátást („forgive” / „Verzeihen”) és az ígérettételt („promise” / „Versprechen”) nevezi meg olyan másodlagos cselekvésnek, amely az elsődleges cselekvés következményeinek visszafordíthatatlanságát és megjósolhatatlanságát kompenzálja.

6 Ez a kijelentés a Föld bolygó ökológiai rendszerén belül értelmezendő. Arendt az univerzum keletkezésével és az élet létrejöttével kapcsolatban a valószerűtlen eshetőség megtörténéséről, nem kiszámíthatóságról beszél. A Föld belső rendszerének viszonylatában viszont úgy érvel, ahogy manapság hálózatkutató biológusok is: az ökoszisztéma egyensúlyi állapotra törekszik és saját szabályozási mechanizmusok mentén képes ennek a fenntartására. Az emberi tevékenység ezzel szemben olyan mértékben rombolja ezt a rendszert, hogy abban ma radikális ingadozások és változások figyelhetőek meg. Az ember a Földre gyakorolt ilyen mértékű hatását fejezi ki az is, hogy az antropocén lett az új földtörténeti korszak (fél)hivatalos neve.

© 2020 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány