A Magyar akác című színházi produkció kiindulópontja az akácfa valós történetében rejlő ellentmondás: hogyan lehet egy amerikai őshonos, ráadásul sokak szerint kártékony faj hungarikum, sőt, a bevándorlásellenes kormány „Üzenjünk Brüsszelnek!” kampányának része. A Trafóban bemutatott színdarab rendezőivel, a dramaturg és színházi rendező Kelemen Kristóffal, illetve a képzőművész Pálinkás Bence Györggyel beszélgettem.
Zsámboki Miklós: Miért fordul egy festő a színházhoz?
Pálinkás Bence György: Amikor kiállításokat csináltam, mindig az volt a tapasztalatom, hogy ez az egész helyzet csak akkor működik, ha valaki, leginkább a kiállítás készítői, ott vannak, és tartanak egy vezetést vagy valamilyen eseményt, és a jelenlétükkel tulajdonképpen performatív szituációt hoznak létre. Ez különösen igaz az én munkáimra, amelyek általában szövegközpontú művek.
ZsM: A darabotok vizuálisan igen gazdag – lehet a benne szereplő videókat és tárgyakat önálló munkáknak, műalkotásoknak tekinteni? Az ópusztaszeri jelenetnél például, amikor elültettek egy fát, a fa mellé kerül egy kis tábla is, amelyen egy pillanatra látni, hogy a „P. B.” szignó szerepel [a táblát lásd a nyitóképünkön – Zs. M.].
PBGy: Az a szignó a föld alatt van a valóságban. Azért került oda, mert próbálgattam a mészkövön a gravírozógépet: Feszty Árpád műtermében ülve dolgoztam, és úgy éreztem, hogy csomó olyan munka után, amely mind nem azt a hagyományt követi, amit az egyetemen tanultam, most végre valami manuális dolgot csinálok. És gondoltam, ezt a kőfaragói munkámat szignózom.
Kelemen Kristóf: Fontos volt, hogy bár sok a vetítés és a tárgy, a színházi részét is megtaláljuk; ez az újrajátszásokban és a monológokban van benne. Ha egy kiállítást készítünk, akkor automatikusan más formanyelvekben gondolkodunk.
ZsM: Változtatott a színházon a képzőművész jelenléte?
KK: Tematikusan egy csomó olyan dolgot behozott Bence, ami nekem kevésbé volt ismert, így magát az alaptémát, az idegenhonos inváziós fajokat. Úgy dolgoztunk, hogy a színház is valamilyen szempontból lehet konceptuális műfaj, és Bence is sok konceptuális dolgot csinált előtte. Ebben találkoztunk mi, ilyen szempontból közös gondolkodás eredménye az előadás. Persze, amikor arról van szó, hogyan kell ráhamisítani egy képre valamit, akkor technikailag azt Bence tudja, de nem volt szigorú felosztás abba, hogy ki mivel foglalkozik – alapvetően mindent együtt csináltunk.
PBGy: Fontos, hogy Kristóffal nagyon hasonló az elméleti hátterünk. Ami nálam a társadalmi fordulat, az Kristófnál a posztdramatikus színház elmélete; mindkét tendencia arról szól, hogyan fordul a képzőművészet, illetve a színház a társadalomhoz, és hogyan hagy el hagyományos esztétikai minőségeket.
ZsM: Nagyon karakteres formai döntések vannak a darab mögött – ezeknek mint eszközöknek az indokára szeretnék rákérdezni. Erős amatőr jellege van: nem hivatásos színészek is szerepelnek benne, az elején el is mondjátok, hogy kinek mi a szakmája.
PBGy: Fontos volt, hogy nem eljátszani szeretnénk a témát, hanem beszélni akarunk róla.
KK: A darabban együtt, közösen gondolkodunk a témáról. Ebben a csapatban mindenki azt csinálja, amihez ért. Mi Bencével koncepcionálisan beszélünk dolgokról, Kristóf Marci zenél, és úgy gondoltuk, hogy aki szakterületénél fogva színész, annak legyen megmutatkozási felülete: a két színésznő (Eke Angéla és Homonnai Katalin) bebújik itt-ott szerepekbe. Magyarországon egy színházi előadásnál még mindig az a bevett, hogy a színészek felmennek a színpadra, és eljátszanak egy történetet. A másik opció, hogy civilek adnak elő valamit, és akkor az a legtöbb esetben egy Anyák napi műsornak van tekintve. Az még nem egy általánosan ismert forma, hogy mindenki lehet a színpadon és az előadói minőségek lehetnek sokfélék.
ZsM: Egy másik hatásos eszközötök a humor; ez egyrészt burleszkszerű jelenetekben összefolyt az amatőr jelleggel, másrészt nagyon egyszerű hanghatásokban és poénokban jelent meg.
KK: Ez egy primer színházi hatásmechanizmus. A színházban mindig azt mondják, hogy az a jó, ha váltakozik a humor és a tragikum, ami bizonyos szempontból konzervatív gondolkodásmód, de elárul valamit arról, hogy a nézőknek mi a működőképes. Ezekre szükség van, főleg ha olyan a téma, ami alapvetően nem ismert, vagy olyan az alapforma, ami még nem annyira természetes. Esetünkben kevésbé egy klasszikus dramatikus színházi előadásra, inkább egy artistic lecture-re hasonlít a dolog, amit megtörnek színházi helyzetek, mondjuk a monológok.
PBGy: Az egyik előképe a darabnak a late-night talk show-k műfaja, és azon belül is olyan monológok, amelyekben politikai témáról beszél valaki, és közben humoros eszközöket használnak fel, hogy érzelmileg involválják az embereket. Egyik fő szála az előadásunknak, hogy végigvesszük, hogy a politikusok hogyan használnak alternatív tényeket, hogyan működik a post-truth, vagyis a „posztigazság” politizálás, vagy például – erre végképp nincs magyar szó – amikor egy politikus olyan tudományos tények közül „szemezget”, amelyek alátámasztják az ő üzenetét: ez a cherry picking. Ezeknek az a lényege, hogy az működik, ami érzelmileg involvál minket, nem pedig az, ami tudományosan bizonyítható. Mi a darabban tudatosan ugyanezt alkalmaztuk, alapvetően ez művészi eszköz volt mindig is. Kristóffal arra jutottunk, hogy amit csináltunk, az a végén leginkább egy post-truth dokumentumszínház lett.
ZsM: Én is összeírtam egy csomó hívószót, ami igaz a darabra, appropriation art, hacking, tactical media, re-enactment, research-based art; közben a magyar akác történetét előadtátok egy konferencián is mint kutatást; vannak a darabban videómunkák, dalbetétek .
PBGy: Musical! A mondanivalónk egy részét dalban mondjuk el, ami kimeríti a musical fogalmát!
ZsM: Szóval van egy kettősség a darabban, ki-be lépdeltek a színházi formából. A színdarabban elindítjátok az akácos mozgalmat, amelynek a faültető akcióit tényleg megvalósítjátok, tényleg elültettetek egy-egy fát az ópusztaszeri történeti emlékparkban és Hűvösvölgyben, ugyanakkor a darabban a fa mint színpadi elem van jelen. Az akciókról a háttérben megy a videodokumentáció, de eljátsszátok a színpadon is, újra elmondva az ott elhangzott beszédet, újra elszavalva az ott elhangzott verset.
PBGy: Sok mindent újrajátszottunk. Volt például a Széchenyi téri beszéd, a fideszes képviselő Glattfelder Béla beszéde; a valódi helyén újrajátszottuk, szóról szóra az hangzik el, amit ő mondott; utána pedig a színpadon tulajdonképpen a mi újrajátszásunkat játszottuk újra. Ópusztaszeren viszont megnéztük, hogy formailag hogy néz ki egy faavatás – ott tényleg tartanak emlékfa-avatásokat –, és kisajátítottuk a formát.
KK: Korábbi ópusztaszeri beszédek szövegeit használtunk, illetve átírtunk mondatokat, átforgattuk a saját nézeteink szerint – Kovács Ákos Egy kitalált hagyomány című könyvéből dolgoztam, amely leírja az ópusztaszeri emlékpark történetét, és megtalálható benne nagyon sok beszéd.
ZsM: A kisajátítás tényleg kulcsszó. Felidéztek, majd kisajátítotok és eltérítetek egy létező diskurzust, ezt az akácos történetet, amely egy a politika által már többszörösen kisajátított történet. A darabnak az ópusztaszeri jelenet mintha az egyik nagymonológja lenne, nagyon erős mondanivalóval.
Ma ezen a helyen elültetünk egy akácfát, a magyar emberek számára oly kedves idegenhonos növényt. Az akácfát 2014-ben hungarikummá nyilvánították, ami, úgy hisszük, szimbolikus üzenettel bír: e szerint bárki származástól, nemtől, nyelvtől, vagyontól, szexuális orientációtól, vallási és politikai hovatartozástól függetlenül a magyarság egyenlő részévé válhat, ha országunkban megtelepedvén gyökeret ver a magyar földbe.
[Idézet a darabból]
PBGy: Az akácot elég sok mindennek, egymással olykor ellentétben álló dolgok szimbólumaként, metaforájaként is használták. Mi következetesen olyan dolgokra akarjuk felhívni a figyelmet, mint hogy egy nemzeti diskurzus mennyire mesterséges, konstruált; vagy hogy a politikusok hogyan használnak fel bármit, ha épp az támasztja alá az ő nézeteiket inkább; vagy hogy hogyan lehetne másképp viszonyulni a bevándorlás vagy a nemzetiség kérdéséhez. Az akácfa történetét mi ennek a fabulájaként látjuk, próbáljuk láttatni.
KK: A kisajátítás helyett a felhasználás, hasznosítás szót jobban szeretem. Ezt mondjuk már a darab elején is: „Elindítottunk egy mozgalmat, hogy demonstráljuk, hogy az akácfát felhasználva hogyan tudjuk kifejezni saját nézeteinket.” Az „használatba vétel” többször előjön a darab során is, az akác is egyfajta hasznosság mentén vált a magyar kultúra részévé. Benne van nagyon pontosan az, amit mi is csinálunk: a politikához hasonló módon felhasználjuk ezt a jelképet, és rajta keresztül a saját gondolatainkat fejezzük ki.
ZsM: Visszaléptek tulajdonképpen egyet, és ez a használatba vétel tudatossá és kimondottá válik, megjelenik szövegileg is, ráadásul keretbe zárva a darabot: elhangzik már az elején, hogy „A kormány az akácfát, anélkül hogy ellenkezni tudott volna, zászlajára tűzte”, a végén pedig, a másik nagymonológban, amit az akác mond el, az áll, hogy „Csodáljatok hát, mint demonstratív növénymetaforát (…)”.
PBGy: „(…) hadd legyek a küzdelmetek lezárt szimbóluma, hadd legyek a zárt kertetek legszebb fabulája”. Ez a fabula-monológ.
ZsM: És közben vetkőzni kezd az akácot eljátszó Eke Angéla, tehát így is megjelenik az akác kihasználása, kiszolgáltatottsága.
KK: Abban a monológban folyamatosan arról beszél, hogy ő hogyan húz hasznot abból, hogy kihasználják; „használj ki, te baromarc, mert magasra jutok én teveled.” Neki ez hasznos, mert sztárrá vált, de közben elmondja, hogy a színdarab alkotói hogyan használják ki ugyanúgy, mint bárki más. Végig az akácfáról beszélünk, de egy fa nem tudja elmondani a saját sorsát – ennek egyfajta játékos, színházi feldolgozása, hogy írtunk neki egyet.
ZsM: Az a monológ azzal zárul, hogy „hadd legyek az ágencia győzelmének fája”.
PBGy: Az akácot úgy néztük, mint valami olyan dolognak a szimbóluma, ami képes a saját sorsát és a vele történő dolgokat irányítani. Antropocentrikus nézőpontból a fák ágencia nélkül csak sodródnak, az emberek irányítják ezeknek a haszonnövényeknek a dolgait. Miközben a darabból kiderül, hogy a történelem alakítói is tudnak lenni – ez az akác-narratíva, amit át szeretnénk adni.
ZsM: Akkor mondhatjuk politikus színháznak a darabotokat?
KK: Szerintem mondjuk!
PBGy: Részben politikus, részben politikai. Nem politizál, hanem politikáról és politikusokról beszél, és próbálja értelmező módon tenni ezt.
ZsM: Hogyan érhet el hatást ez a műfaj?
KK: Azt szokták mondani, hogy a színház úgy működött az előző rendszerben, mint egy szelep; az áthallásos történeteket nézve az emberek kiélhették a diktatúrával szembeni elégedetlenségüket, és ez felszabadító hatású volt. A kettős beszéd rendszere működött akkoriban, és még ma is ez a fajta kettős beszéd uralkodik a magyar színházi előadások többségében, ha a politika előkerül; az alkotók nem nevezik meg egy az egyben, hogy ő ezt és ezt csinálta, hanem inkább áthallásosan, a nézőkkel összekacsintva fogalmaznak, esetleg poénként behozzák egy ismert politikus hanghordozását vagy legutóbbi botrányát. Ez is lehet legitim, de szerintem jó lenne, ha több olyan előadás születne, amelyben az alkotók direkten fogalmaznak meg politikával kapcsolatos gondolatokat.
PBGY: De ha már korábban kisajátításról volt szó, mi egyenesen a politikusok száját sajátítottuk ki, amikor a nyilatkozataikat saját szövegeinkkel „szinkronizáltuk”.
ZsM: Sőt, ezen a ponton egy önreflexív, ars poetica jellegű üzenet is elhangzik, amikor a kamerának nyilatkozó Hoppál Péter, a kultúráért felelős államtitkár “azt mondja”, hogy a művészetnek az a feladata, hogy kritikát fogalmazzon meg a politikával szemben, és rámutasson, hogy mit lehetne másképp csinálni.
KK: A gondolat onnan jött, hogy volt az Enyedi Ildikó-botrány a Berlinale után, amikor ő kritikusan beszélt a mostani kormányról, és Deutsch Tamás beszólt ezért neki, hogy de hát Ildikó, tizenkét éve nem támogatta senki a filmjeidet, mi adtunk rá pénzt, tehát ne panaszkodj. És ez az, ami szerintem nagyon jól megmutatja azt a hozzáállást, hogy mi adjuk a pénzt, szóval legyél nekünk hálás. Miközben úgy kéne, hogy működjön a kultúrpolitika, hogy mi adunk pénzt, abból hozzál létre szuverén műalkotásokat, és nem kell cserébe istenítened a rendszert vagy elhallgatnod a hibáit – mert különben azt diktatúrának nevezzük. A közpénz elméletileg az adófizetők pénze, és azért van, hogy abból az adófizetőknek csináljunk valamit.
PBGy: Ebben a projektben is van állami pénz, van NKA-támogatás – nem lehet színházat csinálni állami pénz nélkül. Az a különbség a képzőművészet és a színház között, hogy a képzőművészetben most az a gyakorlat, hogy a költségvetés 100%-a az anyagköltség, és általában semmit nem kapnak a művészek, kurátorok. A mi projektünknél a teljes költségvetésnek körülbelül a 95%-át az emberek kapták, és kb. 5%-ot költöttünk anyagokra.
A Magyar akác legközelebb a 2017/2018-as évadban lesz újra műsoron a Trafóban.
