Új sorozatot indítunk a heti blogger bejegyzésekkel párhuzamosan Egy téma, három vélemény címmel. Három felkért szerző kéthetente publikál rövid véleményeket egy közösen kiválasztott témáról. Az első sorozatot Nagy Edina esztéta, egyetemi oktató; Pacsika Márton ELTE szociológia és MKE kurátor szakos hallgató; és Tulisz Hajnalka intermédia szakos képzőművész hallgató írják. Első választott témájuk a Kassák Múzeum új állandó kiállítása.
NAGY EDINA: Kassák reloaded
Április 19.-én nyílt a Kassák múzeum új állandó kiállítása. A múzeumot 2010 ősze óta vezető Sasvári Edit tartalmában és arculatában is újragondolta az életmű bemutatását. Van az irodalmi múzeumokhoz társított látványt némiképp „megbolondító“ pengefal, konstruktivista tipográfia ihlette dizájn-vitrinek, formatervezett monitorok; tartalmát tekintve az anyag az életmű igazán fontos és legtöbbek által jegyzett periódusaira fókuszál. A kiállítást nézve az járt a fejemben, vajon kinek is lett újrarendezve? Ki az, aki (újra) fel akarja fedezni Kassák enigmatikus, ellentmondásos figuráját? Az általa teremtett illetve preferált tipográfiai formanyelvet illetően nem lehetnek kétségeink annak aktualitása felől. A forradalom, ellenállás, ellenkultúra tematikájú kiállítások szívesen nyúlnak vissza mind az örökklasszikus vörös-fekete színkombinációhoz, mind hasonló betűtípusokhoz. (Illetékesség és provokáció, Műcsarnok kiadványok, 11th International Istanbul Biennale). A Kassákról készült portréfilmet (Zsigmondi Boris, 1967) nézve aztán szinte földbe döngölt az a szavaiból áradó tántoríthatatlan meggyőződés, hogy művészileg és eszmei síkon is mindvégig a helyes úton haladt, hogy mindig van „előre”, hogy a fejlődés folyamatos, és hogy kételynek nincs helye. Arra gondoltam, ez a belőle áradó és tőle távolodva egyre kérgesedő szigor, merevség, bizonyosság az, ami mára talán annyira megközelíthetetlenné teszi Kassák figuráját, aminek lehántásához legalább ilyen meggyőződésre van szükség.
***
TULISZ HAJNALKA: A Kassák Múzeumban a felújítás előtt egyszer jártam egy egyetemi kurzus keretében és mivel nem találtam semmilyen kapcsolódási pontot a kiállított képekhez, ha rajtam múlt volna, akkor nem nézem meg újra a múzeumot. Most viszont olyan szituáció állt elő, hogy meg kell magyaráznom, hogy miért nem érdekel, ami nem érdekel.
Általában az a gondom az absztrakt képekkel, hogy nehezen értem meg, hogy mik azok a szempontok, amik segítenek az egyes képek készítése során felmerülő döntéshelyzetekben továbbhaladni. Nem mindig látom a nem pusztán formai, nem pusztán esztétikai szándékokat.
Kassák számomra inkább politikus, mint képzőművész, ezért egy kicsit esetlennek érzem a művészeti kontextusban. Mintha csak arról lenne szó, hogy miután körülvette magát sok-sok képzőművész munkatárssal ő maga is kedvet kapott volna a képkészítéshez. Gátolja a befogadást, hogy munkáiban nincs olyan játékosság, felszabadultság, mint Moholy- Nagynál, túl komoly, szikár, célratörő.
***
Pacsika Márton: Manapság kevés dolognak lehet örülni, ha a hazai képzőművészeti intézmények ,,átalakulására” gondolunk, a Kassák Múzeum megújulása mégis ilyen. A Múzeum új arculata egyszerre autentikus és rímel a kortárs kritikai művészet vizualitására. A kiállítás maga nem egyszerűen nézhető, informatív és önreflexív (az időszaki tárlat által), hanem aktuális is tud lenni. Ugyanakkor a Kassák! az életműhöz képest némileg depolitizált. Ugyanis aligha a festő (főleg nem a II. Világháború utáni) vagy a képzőművész Kassák képes relevánsan hatni ma a magyar és a nemzetközi kontextusban, sokkal inkább a mozgalmár művész, annak minden hibájával és tévedésével együtt. Nem egyszerűen azért, mert hasonló színvonalú konstruktivista festőt találunk még a korban, hanem, mert radikális baloldali elkötelezettsége és mozgalmi tevékenysége legalább annyira lényegi eleme Kassák életművének, mint festészete és irodalmi munkássága. A Kassák Múzeum megújulásával kétségtelenül az egyik legjobb képzőművészeti múzeum lett Magyarországon, a kérdés csak az, hogy akar-e ennél több lenni.
“Általában az a gondom az absztrakt képekkel, hogy nehezen értem meg, hogy mik azok a szempontok, amik segítenek az egyes képek készítése során felmerülő döntéshelyzetekben továbbhaladni. Nem mindig látom a nem pusztán formai, nem pusztán esztétikai szándékokat.”
Ez egyszerűen csodálatos!
Milyen szándékokat kell még látni (!) a formai és esztétikai “szándékokon” túlmenően?
Pszichológiai, ideológiai, politikai, művészettörténeti vagy más külsődleges motívumok kellenek a mű létezéséhez és létrehozásához?
Az absztrakt pedig unalmas a játékosság nélkül.
Megnéz az ember egy Barnett Newman vagy Huszár Vilmos képet és elalszik.
Ma elmentem megnézni a kiállítást, írtam egy hosszabb kommentet, elszállt. Remélem, nem amiatt, amit benne leírtam.
Mindenesetre gratulálok a kiállítás létrehozóinak!
A berlini Kassák kiállítás is izgi volt, kár, hogy a családomon kívül, zavaróként, még egy helyi polgár is bemerészkedett a terembe.
A gyerekeim – de én is, mint nagyra nőtt gyerek, tehát mindannyian – nagyon élveztük a három multimédiás asztalka forgatását.
A prezentáció sem volt rossz, de a Jüdisches Museum-éval még nem ér föl. ( Szóval, van hová fejlődni. )
@iparterves: Ez a kiállítás a Berlinische Galerie-ben volt?
A Jüdisches prezentációjával persze nehéz versenyre kelni :-))
@timár.kati:
A kiállítás a kivűlről egyre piszkosabb, szomszédaitól szorongatott Magyar Intézetben volt.
( Meg kell jegyeznem, hogy az Intézet mellékhelyisége megfelelt a német standardoknak.)
@iparterves: Szomszédaitól szorongatott? Milyen értelemben?
@timár.kati:
Teljesen körbeépítik, folyamatos a munkavégzés arrafelé.
@iparterves: Ja, értem. De sajnos, a berlini magyar intézet jelenlegi lokációja csak a szokásos magyar nosztalgiának esett áldozatul — és akkor nagyon diplomatikusan fogalmaztam.
@timár.kati:
Nincs rossz helyen az intézet, de most rossz helyre került.
Építészetileg viszont teljesen illeszkedik a környezetéhez, s ez jó. Bár az épület jellegtelen, s ez rossz.
@iparterves: Hááát, ebben most nagyon nem értünk egyet. Illetve, az épület valóban illeszkedik a környezetéhez, de talán épp azért, mert olyan “jellegtelen”?
@timár.kati:
Örülnék – de ez relatív öröm -, ha ilyen épületek lennének a mi szép fővárosunkban is.
A CH egy átlagos mai német ház, amelynél sokkal jobbakat is találni, meg gyengébbeket is.
A használhatóságáról, rövid látogatásom miatt, nem tudok nyilatkozni, de a mellékhelyisége megfelelő színvonalú volt, és ez nagyon sokat számít.
@iparterves: Abban egyetértek, hogy ez a német átlag, nem a magyar. De nekem a legnagyobb problémám a környékkel van — nem esztétikailag, hanem “tartalmilag” (vagy nem tudom, hogy ezt hogy lehet jobban megfogalmazni).
@timár.kati:
A közvetlen környezet nem a legjobb, de a tágabb már igen.
@iparterves: Uszkve, sacc-per-kábé, approximatíve hány méter lenne ez a tágabb környezet?
@timár.kati:
500 méter megfelelő?
@iparterves: Rendben, legyen 500. Akkor erre én azt mondom, hogy Berlinben épp nem ez az 500 m-es körzet az, ahol a dolgok történnek. Ezért tartom elhibázottnak a lokációt.
@timár.kati:
Hol történnek Berlinben a dolgok?
Az 500 méterben még a Guggenheim is benne van.
@iparterves: Igen, ha jól számolom, a Guggenheim is benne van. De mondjuk az NGBK, a bbooksz, a proqm, a galériák, de már az egyébként teljesen kieső hkw, stb., stb. nincs. Abban azonban, amit implicit mond, igaza van, hogy nem mindenki egy “térképet” követ. A kérdés most inkább az, hogy a CH milyen közönséget szeretne megszólítani a magyar állam közpénzén.
@timár.kati:
Viszont ott van a közelben a König, a mőzeumsziget és HH.
Minden nem lehet!
Nézőkre, azt hiszem, a CH nem számít. A magyar intézeteknek nincsen is olyasmije, talán sehol sem. Pozsonyban is csak magnyian érdeklődnek a most is nyilván vonzó (?) programok iránt.
A nagy berlini kínálatban azonban a CH, feltételezem, sehol sincsen.
Remélem, tévedek.
@iparterves: A HH-t nem ismerem 🙂
És az maga szerint nem baj, hogy az állam pénzén működik és nincs benne közönség?
@timár.kati:
Már hogyne ismerné a Hackesche Höfe-t.
A kérdése megfog, majdnem padlóra is vitt.
Támogassa-e az állam azt, aminek nincsen közönsége vagy elényésző számú befogadóval bír?
Másként: azt támogassa-e az állam, aminek a támogatottsága minden egyéb irányból, például a közönség oldaláról is biztosított?
Avantgárdhoz húzó, kissé meghasonlott lelkem arrafelé vinne, hogy azt mondjam: csak támogassa azokat, akiknek még nincsen közönsége, befogadója.
De eszembe jut a “falfestés” harminc milliója, amely most összességében, minden PPP-vel együtt több százmilliárdra rúg, és arra gondolok: a fenébe, nehogy már egy fillért is adjon olyasmire, aminek semmi értéke, s már elkészülte után sem ér többet, mint a belefektetett anyag, vagy még annyit sem.
De leintem magam ( két macska vagyok, de kint nem fogok egeret ), s bolondságnak tartom, hogy egy Rolling Stones vagy egy Pink Floyd koncertet támogasson az állam, amikor lenne dolga azzal, hogy megerősítse a magyar múzeumi rendszert ( de nem mentse meg, neeeee ! )
Jó, mindketten tudjuk, másik is tudják, hogy a múzeumokba alapesetben a kutya sem megy be ( nem úgy, mint a Pergamonba, az Albertinába és maga még azért tud néhányat ), tehát a támogatás egy főre jutó értéke olyan kimagasló lenne, amit nem érdemel (?) meg múzeumi “ipar”.
Persze, a CH-hálózat más szereplő. Egyszerűen létével bizonyítja, hogy kulturálisan is vagyunk ( vagyunk? ). A megszűntetés, ami felmerült ésszerűsítés formájában, nem járható út, mert a “magyar” kiiktatását jelentené, s erre nemcsak az önmagát nemzetinek nevező kormány nem tehet intézkedéseket, de a nem-nemzetinek nevezett szocialista sem ( amely alatt az új CH épült Berlinben ).
A maga kérdésére tehát egyszerűen nem tudok választ adni. Talán a projektek finanszírozása és az alapellátás megfelelő szintű biztosítása lehet valamilyen módon megoldás. Azzal, hogy sajnálatos módon át kellene értékelni, mennyi múzeumra is van szükségünk.
Egy kortárs múzeumra például feltétlenül, s ott én szeretnék lenni az igazgató, hogy egyedül az én ízlésem érvényesülhessen a bemutatandó anyagban.
@iparterves: Ja, persze, csak nem HH-ként 🙂
De a kisördög ott bujkált bennem és megnéztem a google.maps-et — a CH és a HH közötti távolság gyalog 850 méter. A szimbolikus pedig — ez nem méterben mérhető és megsaccolására nem vállalkozom, márcsak azért sem, mert még valaki azt hihetné, hogy az egyik az én szívemnek kedvesebb, a másik kevésbé, pedig dehogy. (A kettő között be lehet térni a Königbe.)
A padlóról macsaként azért nekifutott és nagyot ugrott — egyenesen az igazgatói székig. Hol van már a tavalyi hó és a Műcsarnokos pályázata… Szerintem abban a múzeumban, ahol maga lenne az igazgató, sokan állnánk sorba 🙂
Viszont a dilemma-in-progress, amit megfogalmaz, régi, talán megoldhatatlan témánk. Az biztos, hogy se a Pink Floydot, se a Kiscsillagot nem kéne közpénzből támogatni. Ebben talán tényleg meg tudunk egyezni.
De szerintem nem az a kérdés, hogy létezik-e a magyar kultúra, noch dazu, létezik-e Berlinben, mert erre egyértelműen igen a válasz. Számomra inkább az a kérdés, hogy milyen ez a kultúra. Itt meg már elég bonyolult kérdéseknél vagyunk.
@timár.kati:
Hát, akkor kívül esik az 500 méteren, de nem sokkal.
A König bolt is olyan messze van, s talán a Dussmann kultúrház is.
Nem rossz a hely, bár ha a CH a bécsi Dorotheengasse-ban lenne, akkor értékesebbnek tűnne ( mondjuk éppen a Dorotheum mellett székelne ).
Igazgatónak azért lenne jó lenni, mert hatalom, pénz és …Szóval nagyon jó.
Az izgalmas az, hogy az az állam, amely a már jóban fürdőknek kedvez és saját marketingjét építi, szívesebben áldoz olyan nagyszabású dolgokra, mint a Pink Floyd, meg a fiatalok számára elérhetőkre, mint a Kiscsillag.
Nem támogatja a Tűzraktér létét, de a kommerciális galériák Dubai megjelenését finanszírozza.
Nem az a helyzet a mostani, mint amilyenben – már a tranziton is szó esett rőla – a csehek voltak, amikor létrejött az önálló államuk és nemzetközi kortárs-művészetet akartak gyűjteni.
Ébli Gábor Műértő-beli listája a nemzetközi művészetet gyűjtőkről azt illusztrálja, hogy a a magyar kultúrpolitika sohasem volt olyan állapotban, hogy gyors és megfelelő anyagiakkal rendelkező osztagait elküldje, szerezzenek be kurrens “termékeket”.
Ez szomorú, de nagyon jellemző.
Hogy Berlinben létezik-e magyar kultúra, azt nem tudom. A magyar kultúra képviselő ott már a nemzetközi kultúra részeivé válnak, s nem magyarok – legfeljebb származásuk okán kerülhet szóba, hogy magyarok.
A magyarok is, gondolom, igyekeznek megszabadulni magyarságuktól, mint megkülönböztető jegytől, amely elválaszthatja őket az áhított és vágyott nemzetköziségtől.
A magyar kultúra milyensége már rajtuk is, meg azokon múlik, akik a magyar kultúrát “menedzselik”, megjelenítik fogyaszthatóvá teszik. Ha akarják ezt egyáltalán.
@iparterves: Csak kibújt belőlem a Berlin-imádó kekec: a König útba esik a CH-tól a HH felé vezető gyalogos úton 🙂 A Dussmann — amennyire tudom, mert ott sose jártam — épp a másik irányban van.
A bécsi relativista megállapítása telitalálat! Ahogy a Tűzraktér és Dubai szembeállítása is. Mert a spektrum valóban itt húzódik (a Tűzraktérnél persze még az én víziómban van alternatívabb, de ez most legyen az én bajom).
A nemzetküzi kortárs művészet (mikor is lett ez “kortársművészet” és vajon miért???)gyűjtése állami szinten abszolút pénzkérdés. Azért is furcsa, mert ez megmarad a gyűjteményekben tárgyi mivoltában.
Az én olvasatomban viszont nemzetközinek lenni nem azt jelenti, hogy attól nem vagyok “magyar” (bármit is jelentsen ez a szó), hanem hogy egy másik perspektívába helyezem épp azt, hogy “magyar” és máshonnan nézem én magam is. Ez szerintem nem kellene, hogy elválasszon bármitől is.
Az biztos, hogy nagy kérdés, hogyan akarják azok, akiknek ez hatalmukban áll, megjeleníteni ezt a (“magyar”) kultúrát külföldön és az is, hogy ez valóban szándékukban áll-e (vagy inkább valami más a cél…).
@timár.kati:
A Dussmann tényleg más irányban van, de az 500-700 méteres sávon belül.
Nálunk az, hogy “nemzetközi”, annyit jelent nem-magyar.
Ami nem-magyar, az nem-magyaros.
Ami nem-magyaros – az tőlünk idegen.
Az idegen pedig ne bámuljon ránk és ne is minősítsen bennünket.
Az idegen és a magyar egymás mellett szerepeltetése óhatatlanul is minősítés – egyik a másikat hozza “helyzetbe” és értékeli.
Ez félelemmel tölti el az embert – tőle független viszonyba kerülhet egy másik alkotással, amely “legyőzheti” a másfél anyaghasználatával, szemléletmódjával, megvalósításával vagy méretével.
Ez – megfelelő és a hazait preferáló körítés nélkül – nem lehetséges, mert visszatetszést kelthet a nemzeti kultúrában érdekelteknél.
A nemzeti kultúra mint hazai számára való megjelenés fontos, külföldön is – de összehasonlítás nélkül, önmagában, elkülönülve másoktól ( akik veszélyesek lehetnek )
Pénzt áldozni erre az elkülönült bemutatásra – szabad és lehet, sőt: kell.
Anyagiakat áldozni arra, hogy itthon a veszélyes, összehasonlításra csábító “kortársművészetet” állandóan bemutassák és vetélytársat teremtsenek a hazai számára, teljesen lehetetlen – ellenkezik a nemzeti és állami célokkal.
Kis nemzet vagyunk, amelyben a nemzeti célokat a nemzeti ( hazai ) művészet fogalmazza meg vagy teszi vitathatóvá.
Ez az álláspontot opponálni külföldi-nem hazai művészettel a nemzeti célok felől nézve: öngól ( hogy a jelen sportnyelvére hangolódjak rá ).
Arra a kérdésére – ami egyben az enyém is -, hogy tehát van-e kilátás és érdemes-e kortársművészetet gyűjteni hazai kollekciókban, nemleges a válaszom ( még akkor is, ha maga elhúzza a mézesmadzagot az állam orra előtt és az anyagi javak megtérülését is előhozza ).
Idegen terepen bemutatni a nemzeti céloknak megfelelő magyar művészetet viszont támogatandó cél, s ezt a magyar kultúrát – amelynek a tartalmát maga zárójelbe teszi, mások nagy N-nel írott nemzetikét jelölik meg, s ezzel bezárják a fel nem dolgozott, de meglehetősen egyoldalúként kezelt hagyományba – finanszírozni is fogja az állam.
Visszafogottan, néhány szereplőre koncentráltan ugyan, de pénzeli.
Sokaknak ez nem tetszik, mert a nemzeti és hazai megjelenítése egyes érdekkörök és ideológiai táborok számára mást jelent.
Van, akinek Somogyi Győzőt, van akinek Mócsingot. Itt még “győzni” sem lehet, mert nincsen ki ellen.
@iparterves: Régi szokás szerint a végén kezdem és az egyet nem értésemmel. Szerintem igen is, hogy lehet győzni és veszíteni is, mégpedig épp Somogyinak Mócsinggal szemben/ellen, illetve fordítva “lehet”. Mégpedig több színtéren is. Egyrészt a helyi pénzekért, másrészt pedig a nemzetközi hírnévért.
Kommentje általam ironikusnak olvasott részével egyetértek.
De a mézesmadzagot nem én mézeztem be. Ha nem így lenne, akkor a sok gyűjtő itthon és a széles világban nem gyűjtene kortárs művészetet. Nekik miért éri meg?
A végére pedig egy felvetés: nem lehetne, hogy legalább mi megmaradjunk annál a formánál (kortárs művészet 2 szóban írva), aminek van értelme? 🙂
@timár.kati:
Nem lehet vesztenie egyiknek sem, mert ez nem verseny.
Pénzeső hullik vagy elmarad, de ez akkor sem verseny.
A nemzetközi hírnév – ezt ugye irónikusan említi? Magyar művész Magyarországról ebben sohasem részesült és attól tartok: nem is fog.
Olyan ez, mint anno, amikor Erdős Péter megigérte, hogy lesz magyar világsztár a pop világában.
Nem lett, persze, hogy nem lett.
Nem lesz magyar világsztár a képzőművészetben – bár nem ártana tudni, mit is jelöl az, hogy hírnév meg sztár.
Az gyönyörű, hogy Csörgő Attilának a Secession-ban lesz kiállítása. Ez hírnév? Vagy egy esemény?
Bécs hol található a nemzetközi művészeti élet palettáján? Innen nézve Nyugat, New Yorkból tekintve?
A gyűjtők és a múzeumok nem ugyanabban a mezben fociznak. A múzeumok nehézkesek és állami pénzből próbálnak “versenyezni”. Ez nem nagyon megy nekik.
Miért éri meg a gyűjtőknek? – kérdezi. Nem tudom, válaszolhatnám. És nem is tudom.
A kortárs művészet szót magam is kettőben szeretném írni, a csúfos egybeírással – az irónikus keretben – csak magát követtem.
@iparterves: Szerintem meg abban az értelemben verseny, hogy igenis vannak, akik “nyernek”, mert forrásokhoz jutnak, mások meg “vesztenek”, mert nem kapnak semmilyen pénz.
A kérdés, hogy Csörgő A. bécsi kiállítása hírnév, vagy esemény, azt hiszem, a dolog leglényeglére világít rá. Még akkor is, ha erre némelyek az egyik, mások meg a másik választ adnák.
@timár.kati:
Ha a nyerés pénzügyi értelmű, akkor van nyertes és vesztes is.
Mindazok számára mondanám, akiknek Orosz István egy ismeretlen, hogy egy nagyszabású elemző könyve jelent meg Holbein: Két követ című festményéről.
Kicsit drága a kötet, de jó!
@iparterves: Szerintem egyértelmű, hogy pénz, mert a forrásokról és a megjelenési lehetőségekről van szó.
A könyvajánlóba bújtatott reklámot nem értem.
@timár.kati:
A pénz, igen, az.
OI ügyében pedig a kínai kiállítás kapcsán jeleztem, hogy nem egy értelmetlen öreg hülyéről van szó.