A Kassák Múzeum Elmozdulás: munkáskultúra és életmódreform a Madzsar-iskolában című időszaki kiállítása valódi „kísérlet”, amennyiben megpróbálja komolyan venni ezt a sajnos közhellyé laposodott kifejezést. A tárlat nem arra kíváncsi, hogy a mozdulatban testet öltő önkifejezési forma művészet-e a szó polgári esztétikai vonatkozásában, hanem arra, hogy ez a mozdulat képes-e kultúrát teremteni, mégpedig a szó komplex értelmében. Nem a művészet és az avantgárd bevett standardjaihoz óhajtja igazítani a kiállított dokumentumokat, hanem azt a konceptuális kérdést állítja a kiállítás centrumába, hogy a test kultúrája utat tud-e nyitni egy új, a munkáskultúrában testet öltő művelődésfogalomhoz. Kimondva, kimondatlanul a Kassák Múzeum megkezdte a magyar baloldal gazdag és sokrétű hagyományának újraértelmező, feltárását és bemutatását. Úgy hiszem, hogy az Elmozdulás egy újrakanonizálási folyamat része, amennyiben több kérdést tesz fel, mint amennyit megold; ez minden kísérlet lényege.
Részlet a Kassák Múzeum kiállításából ι fotó: K. Horváth Zsolt
Bárhogyan is van, a magyar baloldal szinte ismeretlen történetének feltárása nem lehet pusztán személyes érdeklődés kérdése, így valahogyan rezonálnia kell a kiállító Kassák Múzeumnak arra a kérdésre, hogy a Madzsar-iskola bemutatása mennyiben aktuális (kurátor: Csatlós Judit; kurátor-asszisztens: Juhász Anna). Nem a napi aktualitás vékony hártyájára ráhajló semmiségek mellett optálunk ezzel, hanem a múltfeltárás etikai, politikai, pedagógiai imperatívuszára utalunk, mely számára a történeti anyag nemcsak an sich tudományos tárgy, érdekes vagy szép történeti dokumentum, hanem intellektuális közvetítő múlt és jelen között. S éppen a közvetítés mikéntjében rejlik valódi elhivatottsága, amennyiben nem óhajt visszatérni naiv módon egy elmúlt, sok tekintetben meghaladott időpillanathoz, hanem annak – szó legnemesebb értelmében vett – idegenségét állítja a jelenkor elé tanulságul. Az utóbbi két-három évtizedben sokat hallottunk, olvastunk a klasszikus ideológiák végéről, a posztmodern szkepszisről, a teleologikusnak értelmezett modernizmus válságáról stb., ám a neoliberális kapitalizmus jelenlegi komplex (gazdasági, politikai, etikai, eszmei) krízise egy sor korábbi kijelentés újragondolására ösztönzi az ifjabb kutatókat.
Érthető okokból, a Fal leomlása utáni időszak különösen (bár nem kizárólag) a kelet-európai baloldal eszmevilágát erodálta leginkább, még akkor is, ha század eleji vagy a két háború közötti – sokszor nem kommunista – baloldalnak vajmi kevés köze volt a Magyarországon 1948 és 1989 között történtekhez. Sőt, ha éppenséggel a múzeum névadójának, Kassák Lajosnak a sorsát, életpályáját nézzük, láthatjuk, hogy a szellemi függetlenség akarása óhatatlan peremhelyzethez vezet a demokratikus nyilvánosságot nem, vagy alig ismerő 20. századi Magyarországon.
Az a felismerés, hogy a kapitalizmus nemcsak gazdasági, pénzügyi rendszer, de a szellemre és a testre nehezedő ideológiai, életvezetési kényszer is, mely mindennapjainkban rutinizálódik, nem új keletű. A két háború közötti baloldal eszmei, közösségi, művészeti, társadalomkritikai tevékenysége talán épp azért bírhat aktualitással, mert az elsők között volt abban, hogy a fenti diagnózist felállította, kimondta, s ezzel egyidejűleg alternatívát is megfogalmazott. Sokáig, igaz jó okkal, hajlamosak voltunk ezt az alternatívát a marxi történetfilozófia utópikus posztulátumával egyneműnek tekinteni, vagy taktika és etika dilemmáit a Lukács György által megfogalmazott dichotómiában elgondolni, ám az újabb szemléletű, kultúra- és társadalomtudományokkal érintkező kutatások eltérő szempontokat és értelmezési kereteket is feltártak. A kádári párttörténetírás kánonjától távolodva, nem elsősorban a politikai párt–program–esemény (tüntetés, sztrájk) munkásmozgalomi fogalomrendszerében gondolható csak el a baloldali cselekvés, de azokban az új műfajokban, szimbolikus és fizikai helyszínekben, kultúraszemléletben, melyek a korban radikális kritikái voltak nemcsak a polgári magaskultúrának, de a bolsevik dogmatizmusnak is.
MTE tornászok bemutatója Gödön, 1929 ι fotó: K. Horváth Zsolt
A szavaló- és mozgáskórusok, a (népdalokat is éneklő) munkásdal-kórusok, a munkásöntudatnak formát adó szervezett természetjárások, a politikai színházi kísérletek voltak a sajátos műfajai, míg a gödi Fészek és a horányi Telep azok a zárt, autonómiával bíró munkásközösségek, helyszínek, ahol relatív nyugalomban élhetett és fejlődhetett az a sajátos „munkáskultúra”, melynek létjogosultságát a Kádár-korszak párttörténészei elhallgatni igyekeztek. A párttól (KMP-től) független autonóm munkáskultúra ugyanis nem a forradalmi teleológiát tekintette céljának és létokának (a korabeli dokumentumok tanulsága szerint igyekezett távol tartani magát a „szabadságolt halott”-nak titulált forradalmároktól), sokkal inkább a saját eszmei, politikai, életvezetési és kulturális igényeinek artikulálása foglalkoztatta. Az így létrehozott munkáskultúra megítélésünk szerint egy a polgári világgal szemben kifejlesztett, saját műfajokkal, orgánumokkal bíró „párhuzamos kultúra” volt, mely egyszersmind kialakította a saját „ellenvilágait” is (Fészek, Telep).
S itt álljunk meg egy pillanatra! A lélegzetvételnyi szünet ugyanis pont arra szolgálhat, hogy a Kassák Múzeum tárlatával szinte egyidőben, az Iparművészeti Múzeumban megnyíló, Mozdulat: a magyar mozdulatművészet története és kapcsolatai 1902–1950 között című rokonkiállítás szempontrendszerével, tétjeivel összevessük. Míg a Kassák Múzeumbeli kiállítás esetében azt láthatjuk, hogy a centrumba állított mozgásnak és a mozdulatnak társadalom- és kultúraelméleti tétje van, addig a Beke László koncepciójára épülő, Vincze Gabriella kurátor által jegyzett kiállítást a tisztán deskriptív szemlélet jellemzi, tétje pedig a művészeti kanonizálás. Az ugyan kitetszik az Iparművészeti Múzeum kiállításából, hogy az evidens módon művészetként kezelt „mozdulatművészet” értelmezhetetlen Henri Bergson filozófiája vagy a gyógytorna (vagyis kultúraelméleti, eszmetörténeti kontextusok) nélkül, ám az már elsikkad, hogy a bemutatott testek nemegyszer politikai téttel bíró testek is, s értelmezésük korántsem egynemű vagy egyértelmű. Ugyan a tárlat nagy pozitívuma a feltárt és bemutatott fotográfiák, mozgóképek, plakátok, vagyis korabeli dokumentumok nagy száma, ám a kontextualizálás és a bemutatás hagy maga után kívánnivalókat.
Nagy Etel mozdulatművész (részlet az Iparművészeti Múzeum kiállításából) ι fotó: K. Horváth Zsolt
Csak a példa címén említjük, hogy Nagy Etel (Simon Jolán lánya, Kassák nevelt lánya) vagy a Munkás Testedző Egyesülettel együttműködő Madzsar Alice testről és mozgásról alkotott felfogása – finoman fogalmazva – nem teljesen esik egybe Bethlen Margit grófné estjeinek szemléletével (még akkor sem, ha a Madzsar-iskola is szerepel a meghívottak között). Ez már csak azért is kulcskérdés, mert Kassáknál pont itt, Bethlen grófné estjeinél szakadt el a cérna, s írt ennek kapcsán ugyancsak indulatos cikket a Munkába, ahol még a korban nagy hatást kiváltó Palasovszky Ödönt is tolla hegyére tűzi, mivel az a grófné pantomim-estélyén álnéven részt vett, sőt a 100% jóváhagyásával, legitimáció gyanánt munkásokat is magával vitt. Bárhogyan is van, a korszakban ez botrány volt! Nem az a kérdés, hogy Kassáknak igaza volt vagy sem, hanem arra szeretnénk csak ezzel rámutatni, hogy ezek a kiállításon gondtalanul egymás mellett elhelyezett iskolák, felfogások és személyek messze nem ilyen problémamentesen viszonyultak egymáshoz a maguk korában. Ha komolyan vesszük Foucault-nak azt a gondolatát, hogy a fegyelmezés a test körül, a test felületén, a testen belül állandóan létrejövő hatalmi effektus, mely a megbüntetettekre nehezedik, akkor korántsem mindegy, hogy ki hol helyezkedik el a normalitás akkori fogalmához képest. Ennek fényében Bethlen Margitot nehéz elképzelnünk a – kiállításon egyébként meg sem említett – névtelen munkás testedzőkkel egy kontextusban.
Hely hiányában csak röviden utalnánk arra a félreérthető megfogalmazásra is, mely Nagy Etel népi ihletésű darabjaival kapcsolatban így fogalmaz: „A magyaros téma, a népi, nemzeti felé fordulás amúgy is a korszak levegőjében volt, amit az aktuális kultúrpolitika is támogatott, sőt kötelezővé tett”. A népi, de sohasem nemzeti (!) tematika már sokaknak szemet szúrt Kassák körei kapcsán. Justus György már a Dokumentumban leszögezte, hogy a „ma zenéje tudatos redukcióval nyúl vissza a kollektívumok zenéjéhez, hogy annak törvényeit tegye alapelvévé. (…) A népi muzsikához fordulni tehát ma elsőrendűen szociális követelmény és nem nacionális érzelgés. (….) A magyarországi népzene relatív érintetlensége, hasonlóan az oroszéhoz, ma elég garancia arra, hogy a kollektíve kitermelt ritmika megfelelő anyaggal szolgál a ma tiszta muzsikájának kiépítéséhez”. A Munka népdalköre, Szalmás Piroska kórusa már csak azért sem „kereste” a hivatalos kultúrapolitika kegyeit, mert egyfelől örültek, ha nem tiltották be a fellépésüket, működésüket, másfelől pedig a kórusok számára – csakúgy, mint Vajda Lajosnak – a népi motívumok keresése és feldolgozása számukra „tiszta”, „érintetlen” utáni retrotópikus vágyódás volt, nem árvalányhajas nemzeti romantika.
Még egy olyan dokumentumokban gazdag, az artisztikumra összpontosító igényes kiállítás is, mint a Mozdulat, könnyen beleszaladhat tehát olyan következtetésekbe, melyek épp arról tanúskodnak, hogy az esztétikai heteronómia elve nélkül nem teljesen értelmezhető ez a szcéna, még akkor sem, ha a mozdulat szépsége és kidolgozottsága – e sorok írója számára – sem mellékes elem. Tudomásul kell azonban vennünk, hogy e közeg szereplőinek jelentős része a művészetet nem, vagy nem feltétlenül autonóm tevékenységnek látta, hanem ideológiai, politikai, pedagógiai téttel rendelkező, a társadalmi és kulturális környezetbe illeszkedő, de attól semmiképpen sem függetleníthető tevékenységnek fogta fel. (Rendkívül plasztikusan fejezi ki ezt az interdiszciplináris, személy- és intézményközi kapcsolatrendszert a Kassák Múzeum hálózati ábrája). Ez a tudományos háttérrel bíró Madzsar- vagy Dienes-családban persze megint másképp jelenthet, mint az MTE munkásainál (bár ne felejtsük, hogy Madzsar József tucatnyi természettudományos–népszerűsítő előadást tartott e körökben), de ha eltérő regiszterben is, mindegyikben megbújik az, amit Márkus György egy esszéjében „a racionális újítás princípiumának” nevezett, s mellyel „a felvilágosodás proklamálta új kor az emberi lehetőségek példátlan kiterjesztését és szakadatlan tökéletesítését ígérte”. Ez a jövő és a tervezés kultúrája is volt, melyben a mozdulat szépsége vagy a mozgás testre gyakorolt hatása egyben progresszív politikai tett is volt (még akkor is, ha számtalan válfaja popularizálta vagy politikailag „áthangolta” a műfajt).
A Madzsar-iskola kapcsolati hálózata (részlet a Kassák Múzeum kiállításából) ι fotó: K. Horváth Zsolt
Azt, hogy a mozdulat jelentőségét individuálisan, interperszonálisan és/vagy kollektív módon képzelték el e szcéna szereplői már más kérdés, de abban – megítélésem szerint – egyek, hogy a maguk módján előkészítették annak a baloldalnak a kultúráját, amelyet módszeresen elfelejtettünk vagy ignoráltunk az elmúlt évtizedekben. A múlt és a jelen közötti dialógus helyreállítása, a művészeti kanonizáció és a kulturális, politikai értelemadás a mozdulatművészet és a testkultúra szereplőinek visszamenőleges sikere is lehet; ezen az úton elindultunk, s a hiányosságok, esetleges bakik ellenére úgy tűnik jó irányba haladunk.
•••
Elmozdulás
Munkáskultúra és életmódreform a Madzsar-iskolában
Kassák Múzeum 2012 június 22 – szeptember 30
1033 Bp. Fő tér 1, Zichy-kastély
Vonatkozó cikkek:
Nem punk, nem hippi: lázadó NOL, 2007. május 4, maxigas
•••
