A poszthumán és az újmédia

Gondolatok a Crosstalk videoművészeti fesztivál kapcsán

Napjainkban jelentősen átalakul az, ahogy gondolkodni tudunk technológia és ember viszonyáról. A legsürgetőbb tényező az, hogy sok új (és régi) technológia nagyon veszélyes. Gondoljunk például az USA alkotmány második passzusára — amely a polgárok szabad fegyverviselési jogát biztosítja — ez a passzus nem azért született, hogy garantáltja, hogy az emberek agyonlőhessék egymást, hanem hogy az állampolgárok civil kontrollt gyakorolhassanak, és akár fegyverrel is elvazarhassák a kormányt. Ma ez elképzelhetetlen, az USA kormányát nem lehet otthoni puskákkal elzavarni. Olyan szintű aránytalanság van az államhatalom és a polgárok cselekvési tere között, mint a történelem folyamán még soha.  

Nem nehéz elképzelni, milyen veszélyeket jelent egy olyan hatalom, amely korlátlanul rendelkezik polgárai biometrikus és genetikai adataival. Ekkora hatalom birtokában a zsidók kiirtása, amit összehasonlíthatatlanul csekélyebb hatékonyságú adatszerzés alapján kezdtek meg, hihetetlenül gyors és totális lett volna. – mondja Giorgio Agamben (is) a nyilvánvalót.

Nem tehetjük meg, hogy ne viszonyuljunk tudatosan és kritikusan a technológiához, és ehhez az is hozzátartozik, hogy a humanista berögződésektől (pl. természet-technológia binaritás) elszakadva újfajta techno-ontológiák mentén tegyük ezt. Én nem tudom, hogy miképpen lehet, vagy lehet-e igazából a terepe ennek az új média. Nem mondom, hogy nem, csak azt, hogy nem igazán tudom. Azt viszont igen, hogy ha valaminek mennie kell, akkor az az a fajta dialektika, hogy a művészet laboratóriumszerűen a kísérletezés terepe, és ezért eredendően el van köteleződve a fejlődés, vagy ne adj’ isten, a haladás iránt, de éppen ez az elköteleződés teszi a művészetet fontossá. A művészet és persze minden fajta új média is csak egy társadalmi mező, ahol a cselekvők folyamatosan újraértelmeznek technológiákat, illetve a saját értelmezésüket próbálják megszilárdítani.

Ezek a folyamatok nagyon összetettek és szerteágazóak: egyfelől az MIT-n építik a hangyabolyokat (rajkutatás!), az izraeli hadsereg kritikai hadosztálya Deleuze-t olvas, az MIT galériájéban művészeink szépelegnek a hangyabolyokon és a többin, lehetőleg a csillagokat, na, és persze hangyabolyokat bámuló metafizikust csinálva minden radikálbalos gondolkodóból; másfelől viszont mindenkinek lehet olyan szoftvere amivel a Pixar filmek készülnek; de pl. már körübelül 100 millió forintért darázsgéneket is szekvenciálhat a konyhájában.  

„Reprezentáció“ helyett most már inkább például bio-mediációról (lásd Patricia Clough munkáját) van inkább értelme beszélni az új média kapcsán — kép és test között eltűnik a határ, a képek behatolnak a testbe, mint ahogy minden egyes indivíduum is egyre inkább humán-nem humán asszemblázsként van leírva. Sőt, akár a Tardét, akár a Deleuze-t követő filozófiai kánonok újbóli felfedezése mentén az olyan társadalomtudósok mint Bernard Stiegler vagy Karl Palmas már nem is beszélnek indivíduumról a liberális-humanista definíció szerint (szinguláris, a világtól éles határokkal elválasztott, szigetszerűen szeparált, de egymással versengő cselekvők). Ennek kapcsán érdemes azt végiggondolni, hogyan is fogadjuk be ezeket a képeket, ha nincsenek is kívül? A vizualitásra helyezni a hangsúlyt modernista. A késő kapitalizmus kulturális logikája az érzeteken keresztül érvényesül, sőt, egyes állítások szerint a politika terepe elsődlegesen az érzetek szabályozása, és ezáltal minden politika biopolitika lesz.

Az elektronikus adatoknak van ugyan elsődleges materialitása, de ez a materialitás nem reprezentál semmit, csupán instrukciókat tárol minták előhívására. Ennél a materialitásnál, a kábeleknél és dobozoknál fontosabb a neurális kiterjedés — az emberi agy és idegrendszer is elektromos, az agyunk és az idegeink elektromossága alkot kiterjedt hálót, az emberi agy lesz (volt mindig is) kiterjesztett, és nem pedig pusztán befogadó, és ezért sem érdemes privilegizálni a vizualitást a tágabb módozatú érzékelés ellenében.

A vihar az erdőben is, a telefon a kezünkben is elektromos — valójában mi, emberek voltunk mindig hálózat-alapúak, nem pedig a hálózatok kezdtek el körülvenni minket. Tehát nem túlzás azt állítani, hogy az emberek és a technológia mindig is hálózat alapúak voltak, és nem pedig determinista módon technológiákra fogni a hálózatok előretörését és a többit.

Ezeket a dolgokat észben tartva kanyarodnék vissza az új média-technológia kérdéskörhöz, amiről egy biztos: foglalkoztatja mind a művészeket, mind a kurátorokat. Budapesten például idén ismét megrendezésre került a Crosstalk videoművészeti fesztivál. Az eredetileg felvetett, nagyon tág kérdéskörre technológia-új média-mozgókép viszonyáról erre a fesztiválra fókuszálva próbálok fényt vetni. Mit mondanak a kurátorok, mit mondanak a munkák? A fesztivál leírása szerint idén a poszthumánra hegyeződik ki, és ezt a fogalmat Rosi Braidotti mentén definiálja, a fesztivál leírásában egyenesen orákulumnak jelölve ki Braidottit, a 2013-as The Posthuman szerzőjét.

Az olasz származású, most Hollandiában tanító Braidotti egy vitalista filozófiát követő feminista gondolkodó, aki sok szállal kapcsolódik a zöldmozgalmi aktivizmushoz. Filozófusként Braidotti tényleg egy elég nagy orákulum. Őt is az foglalkoztatja, ami mindenkit, hogy hogyan tovább. Haldoklik a bolygó, válságban a képviseleti demokrácia, a társadalmi rendünk, a termelés és újraelosztás csatornái, bebizonyosodott, hogy nem segít rajtunk sem a humanizmus, sem a modernizmus, sem a liberalizmus: mi lesz most?

Braidotti tézise szerint (is), ami nekünk adottan és eredendően az emberi, az csak a humanista-liberális individualista szubjektumideál. Nagy konceptuális hiba lenne úgy beszélni az emberiről, hogy ezt a szubjektumideált vesszük adottnak, eredendőnek, tehát nem látjuk meg a történeti-politikai dimenzióit. Például a test konstruált mivolta is ilyen módon válik láthatatlanná — pedig elég a mentális betegségek vagy a reprodukciós jogok körüli küzdelemre gondolni, hogy belássuk mennyire nem egyértelmű, hogy hol végződik vagy kezdődik egy test (Beteg, aki hangokat hall? Külön entitás a magzat és a terhes nő?). És kinek is az érdeke, hogy adottnak vegyünk domináns test-definíciókat? Braidotti poszthumánja elsősorban a humanista emberkép és a humanista ideálok kritikája. “A poszthumán” mellett lehetne az alcíme mondjuk, hogy “a feminista és posztkolonialista“. Braidotti világosan leírja a könyv elején, hogy mi nem a poszthumán, és az egyik példája pont egy „humanity is overrated“ (túlbecsüljük az emberit) pólót viselő finn fiú, aki később iskolai lövöldözést követett el.

crosstalk_tranzit

crosstalk2

 

Ez nem a poszthumán, ez példa arra, hogy nem szabad az anti-humanista filozófiát összetéveszteni a cinikus és nihilista embergyűlölettel, mondja az orákulum a The Posthuman hatodik oldalán. Azt, hogy a Crosstalk miért ezzel brandeli magát, én nem tudom (aki tudja bekommentelhetné).

A Poszthumán végre egyenes beszéd. Vádol, elítél, de cselekvére is késztet — meg kell haladni az eurocentrizmust, az antropocentrizmust, a férfiközpontúságot, nem humanizálni kell a természetet, hanem rájönni, hogy mi is természet vagyunk, végre túltenni magunkat azon az ideálon, hogy az ember leural és leigáz, és ez az ember persze férfi, a nők is csak kizsákmányolandó természet.

Braidotti is leírja, hogy a humanizmus krízise mentén termelte ki a posztmodern kora a humanista szubjektum strukturális Másikját, és minden felszabadítási mozgalom ezeknek a Másikoknak a mozgalma: a feministáknak, anti-rasszistáknak, gyarmatosításelleneseknek, környezetvédőknek.

„Elkerülhetetlenül kijelölik a humanista domináns szubjektum-pozíció krízisét, nemcsak anti-humanisták hanem a humanizmuson felülkerekedve egy új, poszt-humán projekt kezdetei is. Ezek a társadalmi és politikai mozgalmak a krízis tünetei és alanyai is, a konzervatívok még a krízis okozásával is megvádolják őket, de a pozitív, pro-aktív alternatívákat is ők hordozzák magukban.“

Braidotti nem dekonstruál, hiszen egy orákulumtól több telik ennél. Világosan leírja, hogy mind a krízis, mind az ellenállás materiális, testi és lokalizált — egyenesen feminist politics of location-ről beszél, az értékalkotás, politikai intervenció, normatív cselekvés mentén.

Braidotti cselekvésközpontú poszthumán szubjektuma mentén elemzem az egyik videót a Dark Ecology FOOTNOTE tematika mentén felépített nyitónapon. A videókról részletesen Horváth Márk és Lovász Ádám írtak helyettem is, szóval én nem megyek bele a részletekbe, csak a poszthumán védelmében és szellemében írok (a fesztiválon premierelt) Yuri Ancarani videotrilógiájának Il Capo című első darabjáról.

FOOTNOTE: megkérdeztem Horváth Márkot, hogy Timothy Morton, akit bevallom, hogy soha nem olvastam részletesen, hogyan poszthumán. Márk ezt válaszolta: “Timothy Morton a hipertárgy elméletén keresztül a társadalom és természet elválaszthatatlanságának Latour-i paradigmáját gondolja tovább, és a művében olyan, az ember számára megragadhatatlan létezőket, hipertárgyakat, veszélyeket azonosít, amelyek az ember végét hozhatják magukkal. Poszthumanisztikus nézőpontot képvisel mind a hipertárgy elmélet, mind a sötét ökológiáról szóló könyve.”

A rövidfilmben (egyértelműen filmes nyelven megszólaló mozgóképen) márványt bányásznak. A márványnak nemcsak az esztétikája, de a márványtömbök temporalitása is helyet kap — a márvány ideje viszont az emberek kora. De honnan jön ez a márvány, hova megy, honnan veszik el, hova viszik? Pont a humanista hazugság az, hogy ennek a márványnak nincs helye, nincs nyoma, hogy amíg ember nem tette rá a kezét, addig ez a márvány nem volt érdemben sehol, és az ára csak a piaci csereérték — nagyon is van ára ennek a márványbányászatnak, és az adósságot például a környéken lakó emberek és nem emberek fogják megfizetni.

“Az Ember csak áll, nem mozdul, ahogy hatalmas márványtömböket darabolnak a gépek — az Ember Lényegének megtestesülése. Az egész felvétel olyan, mint egy parfümreklám, az ember a karmester, aki a gépek ballettjét vezérli. Eszményi szépség ruházódik rá, a jelnyelven, a gépek erején és zaján, a márványtömbökön keresztül.“

Ez, a filmet méltató kritika körübelül a humanista szubjektumideál leírva, az Ember (persze a férfi, az eredeti szövegben Man, nagybetűvel) leuralja a természetet, gépeket épít, dőlnek ki körülötte az idők kezdete óta álló márványtömbök, de hát ettől lesz Ember, sőt, még annál is több: Man.

tumblr_o7xnee5Uqb1r6fqrno1_1280
Forrás: Neogárdy-Kiss Barnabás

 

leonardo
Forrás: leonadodavinci.stanford.edu

 

A ’68-as generáció radikális gondolkodói elvetették a humanizmusnak mind a klasszikus, mind a szocialista verzióját. Da Vinci Vitruviusz-tanulmányát, a tökéletesség és a tökéletességre törekvés standardját letaszították a piedesztálról és dekonstruálták. (The Posthuman, 18. oldal)

A The Posthuman 81. oldala. A szöveg gyakori referenciapontja a Vitruviusz-tanulmány: van az eredeti da Vinci rajz után megalkotott cyborg nő, starbucks kávéscsésze Vitruviusz-tanulmánnyal, 3D renderelt robot, illetve a macska előtti oldalon van „da Vinci kutyája”.

braidotti_81
A The Posthuman 81. oldala

Nem azt mondom, hogy nem kell márványt bányászni, és nem is azt, hogy ez a film nem szép (mindenképpen esztétikus), és nem is azt, hogy nem kell a márványbányászok munkáját értékelni és megbecsülni. Itt nem az esztétika a lényeg, nem csak ezt kell megmutatni, továbbá a munka mint olyan adottnak vétele és piedesztálra emelése is megint modernista projekt. Arra emlékeztet ez a film, ahogyan Harun Farocki Respite-jében a holokauszt lágeren belülről történő dokumentálása Lumiére A munkások elhagyják a gyárat című művére (az első filmre) utal — modernista, szinguláris, teleologikus: egyenesen követi a kamera a síneket, amik mennek a lágerbe, forog a gép a da Vinci aranymetszés-pózát majdhogynem tökéletesen felvevő márványbányász körül, minden világos, egyenes, fókuszált, mégis valahol hazug és álságos.

A trilógia harmadik része ráadásul a da Vinci (da Vinci!) sebészeti robotról szól. Erről véletlenül többet tudok, mint a márványbányászatról (nem mintha egy gyors google keresés nem árulná el, hogy mennyi környezeti kárt és anyagi egyenlőtlenséget okoz).

Egy da Vinci sebészeti robot körübelük 2 millió dollárba kerül, 125 ezer dollár körüli éves karbantartási költséggel (USA, 2014). 2013-ban 23 csoportos igényérvényesítő per volt folyamatban a robot ellen. Az American Medical Association szakfolyóiratának publikációja szerint a robottal végzett beavatkozás drágább mintha kézi úton végeznének minimálisan invazív műtétet, viszont nem mutatható ki szignifikáns előny a páciens egészségére és kényelmére nézve. Az USA-ban minden harmadik nőt teljesen vagy részlegesen kasztrálnak menopauza előtt, és egyre nagyobb részüket a da Vinci robottal. A HERS Foundation, egy civil szervezet akik a felesleges méheltávolítás ellen dolgoznak, próbálja felvenni a harcot a da Vinci robot narratíváival: szerintük (szerintem is) gamifikálják a nők profitért történő megnyomorítását, mintha csak egy videojáték lenne, és ez tovább normalizálja a női test patologizálását és állandósult megfigyelését. Aki ezen a roboton szépeleg, az NEKÜNK, nőknek árt.

Forrás: Mather Hospital
Forrás: Mather Hospital

Először is, tartsuk észben, hogy az esztétika mindig valakinek, valaminek az esztétikája, önmagában az esztétikus értelmetlen jelző lenne, ha nem asszociálnánk persze a domináns módozatú, és ezért adottnak vett esztétikai kánonra, és éppen ezért az esztétika eredendően elválaszthatatlan a politikumtól és a materialitástól.

Másodszor, amikor egyszerűen arról van szó, hogy élünk-e vagy meghalunk, teljes tévút és nagyon káros esztétizálni azon, hogy milyen szépen csillognak a fegyverek, amikkel tönkreteszik a bolygónkat, és amikkel MINKET nőket tárgyiasítanak.

Esztetizálni, dekonstruálni, ne adj’ isten queeringelni (Braidotti itt ír a queering-elésről, elég szórakoztató — a vége felé valahol) ezeket a technológiákat nem művészet hanem káros giccs, mint ahogy szexualitásról vagy munkáról sem lehet beszélni a materialitásról (és ezzel együtt a politikumról) leválasztva.

Braidotti poszthumán szubjektuma NEM a sok csilivili tech cucc, illetve a nyomukat viselő képek, és nem is a művészek, akik éppen Wacommal rajzolnak, nem ceruzával, hanem például a tüntetők, akik elállják az útját a bányászgépnek. Azt nem mondanám, hogy a legposzthumánabb, de a Braidottit legjobban követő pillanat nekem a Crosstalk-on az volt, amikor a Rombusz Teraszon zajló vetítés közben a refik ájtatoskodtak a Ráday utcán — gyertyákat tartva, rendőri kísérettel vonult ám a Református Zenei Fesztivál — erre a Braidotti által is folyamatosan propagált affirmative action (dióhéjban az én értelmezésem: ha a neoliberalizmus megdob citrommal, csinálj limonádét) pontosan az volt, amit a fesztivál szervezői cselekedtek — csutkára felhangosították a videókat.

Itt és most Budapesten is ki lehet menni a Ligetbe, és odaláncolni magunkat egy fához, vagy a NANE segélyvonal is mindig keres önkénteseket, aki pedig szeret mozóképet nézni, az menjen a Crosstalkra (de azért legyen egy kis ízlése, és hagyja a francba pl. James Bridle parasztvakítását). Mint azt az orákulum is leírja, egy dolog a megváltozott ontológiai státusz és egy másik az embergyűlölet.

 

  • Szabó J. Gergely

    A cikk szerzője nem képes megkülönböztetni a világképalkotást a politikumtól. Ezt írja: “…szexualitásról vagy munkáról sem lehet beszélni a materialitásról (és ezzel együtt a politikumról) leválasztva.” A helyzet viszont az, hogy nem minden beszéd huzalozódik a politikumba és lesz állami, közügyi beszéd is. Vannak ugyanis olyan természettudományos beszédek, amik nem összekeverendők a politikai kérdésekkel foglalkozó megnyilvánulásokkal, vagy akár a politikai művészettel (ami viszont esetleg a propagandától sokszor tényleg megkülönböztethetetlen), mivel egy csillagászati fórum “materialitása” (benne a megalkotott világképpel) nem válik az egész természetet (és benne társadalmunkat) poszthumán módon meghatározó fizikai szükségszerűséggé, és politikai döntéssé, mivel az egy következő lépés, (döntés,) hogy ezek után milyen irányba is induljunk el, ha egyáltalán ez egy csillagászati fórum után értelmes kérdés lehet. (Lehetne, ha komolyan terveznénk esetleg kolóniákat létrehozni a Marson, de ez nincs így.) Egy politikus nem ezeket a beszédeket követi el, főleg, ha csak a fizikusok társadalmának néhány tagja képes felfogni néhány elméletalkotási megközelítést. Legfeljebb “materiálisan” megtámogathatja / megtámadja a fórumukat, de az megint nem egyenlő a természettudományos világképpel. A helyzet pedig még az is, hogy egy tudományos világképből még nem következik az, hogy minek ‘kell’ lennie, mivel az már egy politikai, ideológiai kérdés, ami lezártnak és határozottnak is tekinthető, míg a Világegyetem jövője most egy nyitott és bizonytalan valami, és még egyáltalán nem ilyen eldönthető kérdések függvénye. A szerző összemossa a megválasztható (eldönthető) ideológiát és a nem megválasztható természeti törvények mentén az egyre működőképesebb hipotéziseket kiszelektáló természettudományos világképet, és az önmagában se nem jó vagy rossz technológiát, miközben sajátos jelentésekkel ruházza föl azokat. Akkor is téved, mikor a művészetet összekeveri a propagandával (abban a pillanatban, mikor a poszthumán művészet szubjektumává számára a bányászgép ellen tüntető aktivista válik, amit bármelyik Greenpeace kirendeltség is méltán elirigyelhetne ezektől a fórumoktól.)

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány