Az elmúlt napok fejleményei némiképp felülírták azt, amit háromrészes cikksorozatunkról gondoltunk. A második részben a MANDA (Magyar Nemzeti Digitális Archívum) esélyeit térképzetük volna fel, de a hírek szerint a kormányzat éppen ma tárgyal a MANDA sorsáról. Ennek függvényében előrehoztuk a harmadik részt, amely a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) Igazgatóságáról szólt volna, amely szintén a megszűnő intézmények, Lázár János kancellária-miniszter által ismertetett januári listáján szerepelt.
Noha az NKA állítólag a mai kormányülésen is szóba kerül, talán nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, ügyében a döntő szót már kimondták. Hosszú hónapokkal ezelőtt, novemberben, amikor a kormány megtárgyalta azt a bizonyos törvénymódosítást, amely az NKA szakmai kuratóriumaiban egyharmadnyi helyet a Magyar Művészeti Akadémia (MMA), egyharmadnyi helyet pedig közvetlenül a miniszter delegáltjainak szignált ki.
Tulajdonképpen ekkor adták meg a kegyelemdöfést az elmúlt 25 év egyik legfontosabb kulturális politikai vívmányának, a közpénzből történő, szakmai alapú kultúratámogatásnak. Minden, ami ezek után történhet még az NKA-val, puszta formaság. De azért nem tűnik hasznontalannak rögzíteni ennek a gyalázatos folyamatnak néhány állomását. Ha ma döntés születik arról, hogy – amint ez a kiszivárgott hírekben olvasható – az NKA Igazgatóságát az EMMI Támogatáskezelőhöz irányítják, akkor valóban elmondható, hogy az NKA önállóságának morzsáit is lesöpörték, több mint húsz éves története véget ért. Pedig az utóbbi években több ponton elmondhatták már a kulturális színtér szereplői: vége az NKA autonómiájának. Az első ilyen pont mindenképpen 2012, amikor az NKA elnöke az emberi efőrorrás-miniszter, Balog Zoltán lett, az alelnöke pedig az addigi elnök, egyébként államtitkár L. Simon László. A kormányzati ciklus elején, rövid ideig Jankovics Marcell is elnökölt (másodszor az NKA történetében), ő is egyértelműen a kormányzat embere volt – ma ugyebár Fekete György utódjaként emlegetik –, s akárcsak L. Simon, ő is a NER lényegét testesítette meg, de mégsem volt pártpolitikus. A váltás után lett nyilvánvaló: ezek a pozíciók végképp politikaiak lesznek, az állampártnak pedig komoly tervei vannak az NKA-val. Nevezetesen a megszüntetés.
Noha a pályázatokat adminisztráló és a kifizetéseket végző NKA Igazgatóság kezdettől az illetékes minisztérium felügyelete alá tartozott, az nagyon fontos volt, hogy az élén szakember álljon (Perlik Pál hosszú évekig ilyen személy volt), miközben az NKA elnöke és alelnöke nem kormányszereplő. Jelenleg Krucsainé Herter Anikó az NKA főigazgatója. Balog Zoltán miniszter (2012 óta) és Doncsev András EMMI parlamenti államtitkár (2014 óta) töltik be az elnöki és alelnöki a funkciókat, fölösleges mondanunk, utóbbi is tokától bokáig pártkatona, ő és cége, a Qualitons még Orbán Viktor beszédírója is volt.
A világon semmi szükség nem volt arra, hogy kormányzati szereplők elnököljék az intézményt, már itt egyértelművé vált: a cél a szakmai helyett a politikai, végső soron ideológiai kontroll. És igen, már itt tiltakozni kellett volna – páran, például a Humán Platform, meg is tették – de a fokonkénti bekebelezés logikája lassanként kioltotta a tiltakozást. Hiszen a kuratóriumi szintű döntéshozatal itt még hellyel-közzel autonómnak tűnt. Pedig az L. Simon László által 2011-től átalakított kuratóriumi rendszer (pl.: összevonások a vizuális területen, a minisztérium megnövelt jelölési jogköre), valamint az, hogy a miniszteri keret, azaz a teljes keret 25 százaléka, és a célzott támogatások együttesen már az NKA pénzkeretének több mint felét tették ki, hatalmas arányban torzították a támogatások irányát és a döntéshozatal autonómiáját.
Mondjuk el ezredszer is, mantraszerűen, az NKA valaha arra jött létre, hogy lehetőleg a mindenkori kormányzattól és a mindenkori állami költségvetés napi kényszereitől mentesen, önálló, zárt rendszerben, demokratikus szakmai döntéshozatal keretében támogasson kulturális projekteket. Hangsúlyozottan ne intézményfenntartói támogatásokat adjon, hanem egyéni alkotói vagy közösségi projektek megvalósulását segítse. Ellenőrizhető módon, ugyanakkor a pénz hasznosulását is monitorozva. Sosem volt problémátlan a működése – ezt is fontos leszögezni. Ahol egy szűk színtér szereplői delegálnak döntnököket a pénzosztásba, ott mindig lesz feszültség, mindig lesznek elfogultságok. De ma már látszik: fényévekre jutottunk még attól a működéstől is, az NKA egykori alapelveitől, s ma már aranykornak tűnik az első 15 év. 2010 után kezdődött meg a hazai társadalmat végérvényesen átrajzolni akaró Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) jegyében a kultúra teljesen anakronisztikus, antidemokratikus és tökéletesen elfogadhatatlan centralizációja is. Ennek részeként pedig az NKA bedarálása.
Nem álljuk meg, hogy ne illesszünk ide egy megjegyzést L. Simon Lászlóról. Vele a kádárizmus egyfelől-másfelől logikája jelent meg újra a hazai kulturális politikában. Sokan hitték azt róla, testével védi a kultúra autonóm intézményeit, viszonylagos jártassága ezen a területen, illetve személyes kötődései elhitették több szakmai szereplővel, hogy ő „még a normálisabbak” közé tartozik. Maga is szívesen építgette ezt az éthoszt (a politika embere a szakmában, a szakma embere a politikában), miszerint ő az, aki ellenáll az MMA-nak, aki ügyesen lavírozik az államapparátus taposóaknái között, s amíg ő itt van, nem lehet baj. Ő volt az, aki még meg is tudott szólalni a kultúra szereplői között, ismerte valamiképp a szcénát és annak nyelvét, egy JAK-tábori vitára el lehetett hívni beszélgetni, vagy akár a Katona József Színház előcsarnokába is egy kultúrpolitikai disputára. Álságos szerep volt, csak a személyes előmenetelhez kellett. Illetve – és ez a másik lehetőség – a sajátjai is átverték. Horányi Attila itt, a tranzitblogon, 2013-ban ezt írta, a 20 éves NKA helyzetét elemző sorozatának záró részében: „nincs kétségem afelől, hogy az, aki mindezt előidézte, L. Simon László, szándéka ellenére is az NKA olajozott MMA-sítását készítette elő. A kultúra megbocsáthatatlan centralizálását.” Ma már L. Simon László sem gondolja magáról, hogy a kultúra embere. Övé a totálissá váló NER tézismondata, hol másutt mondta volna, mint a mandiner.hu-n, idén év elején: „Kurzust építünk, igen!”
A tranzitblog sorozata közlésekor hol voltunk még 2015 novemberétől, amikor napvilágot látott a régóta előkészületben levő elképzelés, az a bizonyos kétharmados. Vagyis, hogy az NKA-t telepakolják az MMA embereivel. Elképesztően cinikus módon, a szakmaiság győzelmeként kommunikálta mindezt az MMA. Lám, a minisztérium hagyja, hogy a szakmai szervezetek kétharmados többségbe kerüljenek a kuratóriumokban. Miközben természetesen épp a fordítottjáról volt szó: az MMA és az EMMI delegáltjai – most már nyilvánosak a nevek is –, a pártállam emberei vannak többségben, és olyannyira kéz a kézben üldögélnek ezekben a testületekben, hogy a miniszter sok esetben maga is MMA-tagot delegált.
A függetlenség látszata sem volt már meg a tavaly decemberben elfogadott szégyenletes törvénymódosításkor: az MMA pedig mindenbe beleszólást kapott, a szakmai pénzkeretek meghatározásába, a tisztségviselők kinevezésébe, gyakorlatilag minden érdemi döntésbe. Meg is van az első eredménye: a folyóiratok pénzkerete máris drasztikusan csökkent, teljesen tudatosan: minek annyi kritikus hang? Tizenhét szakmai szervezet tiltakozott a törvénymódosítás ellen, de nem maradtak ennyien, amikor az lett a kérdés, jelöljenek-e tagokat a kuratóriumokba.
A várható mostani döntést, hogy az EMMI Támogatáskezelője lesz a pályázatok lebonyolítója, nehéz másképp értelmezni, mint hogy az MMA az ideológiai kontrollt akarja, de a munkát nem. A pénz fölötti rendelkezést igen, az adminisztrációs feladatokat és a felelősséget azonban nem. Sokkal egyenesebb lett volna az egészet nekik adni – amellett persze, hogy kész tragédia –, mondván: az MMA dönt, de a felelősség is az övé. Az évi hatmilliárd forintos szanatórium lakói azonban nem akarnak további macerát, kenyéradó gazdáik pedig meg is kímélik őket ettől. Majd a Támogatáskezelő intézi a tízezer pályázatot és a tíz-tizenegymilliárd forintot. Így persze semmi egyébbé nem válik az egykor független és felelős pénzosztó rendszer, mint az MMA-EMMI csatolmányává. Hogy mindez milyen viszonyban is áll az év elején meghirdetett bürokráciacsökkentéssel, azt talán hagyjuk is – az Igazgatóság eddig ellátta az adminisztrációt, most majd egy vízfej végzi ugyanezt.
A független kulturális színtér szereplői mostantól teljes egészében kiszolgáltatottakká válnak. Nem lesz egyetlen olyan (pályázó) projekt, műhely, közösség sem, amelyik ne a pártállam figyelő tekintete előtt működne, egyetlen olyan (pályázó) alkotó sem, aki a pártállam kontrollja nélkül dolgozhat. Csak az marad a radarernyőn kívül, aki nem pályázik – ez a helyzet, bár ezzel az állítással nem szeretnék állást foglalni a manapság minden műhelyben felmerülő „pályázni vagy nem pályázni”, romboló morális dilemmájában.
Innen már csak egyetlen lépés a tényleges cenzúra. Semmi kétségünk ne legyen, meg fogják lépni ezt a nem is olyan nagy lépést. Elég csak beleolvasni az MMA Művészetelméleti és Módszertani Intézetének műhelytanulmányaiba, amelyek között egészen konkrét feljelentés is található – amint azt az ÉS aktuális számában Mélyi József cikke is jelzi (A művészet mérnökei, ÉS. 2016. ápr.1.) A feljelentő egyébként meg is kéri dolgozata végén az illetékeseket, kezeljék bizalmasan a szöveget – ez olyannyira sikerült, hogy kint van az egész a neten. Elfelejtették, vagy el sem olvasták, mindegy is: ilyen színvonalon dolgozik az alkotmányba írt köztestület.
Nos, efféle időkre kell felkészülnünk. Az NKA-ból semmi egyéb nem marad, mint a tábla a Gyulai Pál utcai épületük falán. De csak addig, amíg az épület is meg nem tetszik valakinek.
