A posztvalami gigantikus atlasza

Egy jó nevű amerikai filozófus, Susan Buck-Morss szerint 1992 óta mindannyian (vagyis nemcsak „mi”, hanem „ők” is) egy posztszovjet állapotban leledzünk. Egy kevésbé ismert amerikai kultúrakutató (D. C. Moore) viszont már 1995-ben azt állította – éppen Budapesten –, hogy a posztszovjet nem igazán különbözik a posztkolonialistától, és legalább a Canterbury mesék óta egy alapvetően gyarmati világban élünk (és ezt nemcsak az „afrikaiak” és a „kelet-európaiak”, de egykoron még a normann uralom alatt sínylődő „angolok” is megtapasztalhatták). Ebben a kolonialista világban Edward Said legendás fogalmának (orientalizmus) értelmében a Nyugat saját maga ellenpólusaként konstruálja meg az egzotikus Keletet. A leghíresebb szlovén filozófus viszont azt állítja, hogy a Nagy Másik (geopolitikai értelemben a Nyugat) nem is létezik. Slavoj Žižek lacani bon mot-jából ráadásul még az is következik, hogy a Nagy Egyik (a „kommunista” Kelet) sem létezik. Innen már könnyen adódhat a kérdés, hogy akkor hol is vagyunk „mi”, és mit is csinálunk valójában?


Atlas of Transformation | Fotó: Kerekes Zoltán
 

 

Ahogy a felvezetésből is látszik nagy dolgokról lesz szó, de igen röviden. Egészen pontosan egyről, és azon belül még egyről. Az egyik nagy volumenű dolog egy atlasz, egy szöveges atlasz, amely feltérképezi azt, ami a volt keleti blokk, avagy a valaha elképzelt második világ helyén ma van. Vagyis feltérképez bennünket, magyarokat (és persze a magyarul olvasó románokat, észteket, vagy örményeket) is, de nem annyira földrajzi, mint inkább eszmetörténeti értelemben. A Transzformáció Atlaszát Zbyněk Baladrán és Vít Havránek állította össze 109 szerző közreműködésével, akik többnyire e régió (pontosabban régiók a Baltikumtól a Kaukázusig, és még azon is túl) szülöttei. Az atlasz egyfajta mentális térképet, vagy inkább társadalmi és kulturális enciklopédiát kínál fel az olvasó számára 233 ábécérendben közölt szócikkével, amelyek az adaptációtól és az autonómiától a világméretű krízisig, a biológiától a politikai filozófián és a művészetelméleten át a közgazdaságtanig igen széles tudományos bázisra támaszkodnak. A 700 oldalnyi (két hasábos) szövegnek nincs ugyan egyetlen teoretikus súlypontja, de én azért kiragadok egyet, mégpedig a posztkoloniális fogalmát, amely nemcsak önálló címszó, de újra és újra előkerül a régió(k) egyik lehetséges eposzi jelzőjeként is. Ez lenne tehát a másik nagy volumenű dolog. Egyrészt azért, mert hirtelen globális jelentőségűvé válhatnának a posztkommunista normalizáció (ez is címszó) helyi tünetei, másrészt pedig ezért, mert a posztkolonializmus tudománya jóval izmosabb akadémiai infrastruktúrával bír, mint a sporadikus „east european studies”.
 


Atlas of Transformation | Fotó: Kerekes Zoltán
 

Az Atlasz egyik szerzője, David Chioni Moore éppen az erőteljesnek mondható posztkolonialista diskurzus felől tette fel a kilencvenes évek közepén azt a provokatív kérdést, hogy vajon elképzelhető-e, hogy a posztszovjet „poszt”-ja ugyanaz, mint a posztkolonialista „poszt”-ja? A kérdés egy fokkal nyíltabban úgy hangzik, hogy tekinthetjük-e a Szovjetuniót és az oroszokat gyarmatosítónak, a régió többi népét pedig gyarmatosítottnak. Moore hajlik arra, hogy bizonyos fenntartásokkal ugyan, de igent mondjon. A kérdés maga az itteni, avagy a kelet-európai „poszt”-ban élőket örömmel kellett volna, hogy eltöltse, hiszen ezzel a hirtelen megszűnt második világból át lehetett volna kerülni a támogatott és tanulmányozott harmadik világba. A helyzet azonban már a kilencvenes évek közepén sem tűnt ennyire egyszerűnek. Egyesek örültek, mások talán kevésbé ragadtatták el magukat, a kategória honosítása azonban mégiscsak sikeresnek mondható, hiszen a balti államok például boldogan magukra ismertek a gyarmatosított kategóriájában, és ki is hoztak egy masszív angol nyelvű tanulmánykötetet önmagukról Baltic Postcolonialism címen. A balti államok helyzete persze látszólag kevésbé bonyolult, mint Magyarország vagy Csehszlovákia esete, hiszen ők ténylegesen a Szovjetunióhoz tartoztak egykoron. A történet azonban nem ennyire szimpla, hiszen a gyarmatosító mindkét esetben Keletről jött, és az észtek valószínűleg hasonlóan gondolkodtak a keleti hódítás kulturális kontextusáról, mint a csehek, vagy a magyarok. Egyik nemzet kollektív intelligenciájában sem merült fel ugyanis érdemben az oroszok szellemi szupremáciája, így Moore felvetését viszonylag könnyen el lehetne intézni azzal, hogy a megszállás és a politikai irányítás még nem jelent kulturális gyarmatosítást, és az orosz nyelv kötelező tanulása sem jelenti azt, hogy mifelénk ma többen törnék az oroszt, mint az angolt, vagy a németet.


Atlas of Transformation | Fotó: Kerekes Zoltán

 

Nyilván nem érdektelen az orosz gyarmatosítás, és az orosz világbirodalom kapcsán az orosz kulturális értelmiség véleménye sem, amely szintén viszonylag későn kezdett kényszeredetten magára ismerni ebben a nem is olyan nagyon új diskurzusban, de nem annyira a gyarmatosító, mint inkább a gyarmatosított szerepében. Egy orosz művészettörténész, Jekatyerina Degot Moore-tól függetlenül írta meg a kilencvenes évek második felében a „keleti” státusz ambivalenciájának rövid történetét. Degot nézőpontjából az orosz posztkommunista képzőművészek ugyanabban a cipőben járnak, mint az észtek vagy a csehek. Egyrészt nem elég nyugatiak, másrészt meg túlságosan is azok. A Nyugat nyelvét akarják beszélni, de ha megszólalnak ezen a nyelven, akkor megkapják, hogy miért nem magukról beszélnek. Ha viszont a saját problémáikat hozzák elő, akkor azt gondolják róluk, hogy még mindig túlságosan barbárok és nacionalisták. Alexej Penzin, orosz kultúrakutató, a Sto Gyelaty csoport tagja ezzel kapcsolatban az orosz szingularitásról beszél, egy olyan különleges diszkurzív helyről, amelynek valójában nem is szabadna léteznie. Egy súlyos ellentmondásokból konstruált orosz kulturális identitásról, amely mindig is a Nyugathoz (Nemzet, Tőke, Demokrácia) képest definiálta magát, de mindig is tisztában volt másságával. Mi (szlovákok, lettek és magyarok) pedig még náluk is rosszabb helyzetben vagyunk, mert csak Oroszországhoz képest vagyunk nyugatra, a Nyugathoz képest viszont keleten fekszünk, de nem eléggé keleten ahhoz, hogy kellőképpen egzotikusak legyünk. Ez lenne tehát egy igen rövid válasz a „hol vagyunk?” kérdésre, most viszont jöjjön egy még rövidebb kommentár ahhoz, hogy „mit is csinálunk?” valójában.


Atlas of Transformation | Fotó: Kerekes Zoltán

Az Atlasz egy másik szerzőjének, Alexander Kjosszevnek a klasszikus szövege az önmagukat kolonializáló kultúrákról ugyancsak a kilencvenes évek közepén keletkezett, és a kétezres évek elején két magyar művészettörténész is reflektált rá, mégpedig ékes angol nyelven. Tímár Katalin szövege az angolul frappánsabban hangzó „a ti popotok a mi popunk?” címet kapta, és komoly teoretikus apparátus felvonultatásával érvelt amellett, hogy az olyan „nyugati” címkék, mint a pop art kisajátításával kolonializáljuk magunkat. Tímár művészettörténeti érveket sorakoztatott fel amellett, hogy a magyar pop art nemcsak, hogy más, mint az amerikai, de a címke maga egyúttal el is homályosítja a másságát. A szerző ezen túl arra is rávilágított, hogy a nomenklatúra nem pusztán ismeretelméleti, hanem politikai kérdés is, amely egészen odáig vezet, hogy ki beszélhet kiről, és nem utolsó sorban: kinek a nyelvén. András Edit más szempontból, nem annyira a művészettörténet és a kulturális politika, mint inkább a pszichológia és az identitáspolitika felől közelített a kérdéshez az „új kritikai elmélet vakfoltjáról” szóló tanulmányában. András sem vitatta az önkolonializáció, mint metafora létjogosultságát, inkább annak ideológiai összetevőire világított rá, melyek nem igazán tűnnek szerencsésnek, ha a pszichológia, és azon belül is a viktimológia kontextusában vizsgáljuk. Ha ugyanis magunkra vesszük a gyarmatosító és gyarmatosított kettőségét, akkor ezzel az áldozat, a szenvedő fél szerepébe helyezzük magunkat. Sőt ha mindehhez még hozzátesszük az önkéntességet is, akkor már szinte a mazochizmus közelében járunk.


Atlas of Transformation | Fotó: Kerekes Zoltán

 

Valamiféleképpen tehát Tímárt és Andrást is inspirálta Kjosszev, előbbi provokatívan a művészettörténetre alkalmazta a bolgár kultúrtörténész metaforáját, utóbbi pedig kritizálta annak politikáját. Talán csak Kjosszev szövegének žižeki iróniája sikkadt el egy kissé, pedig a Nyugat és a Kelet bevallottan egy lacani frazeológiában konstruálódik meg, így a bináris oppozíciók nem a valós viszonyokat írják le, hanem a psziché és a vágyak szimbolikus birodalmába vezetnek. A realitások talaján Kjosszev a horvát Boris Budenhez hasonlóan inkább hibrid kulturális entitásokban gondolkodik, fura keleti mutánsokban, akik kreatívan sajátítják el a nyugati kultúrát, és a globalizáció hátszelével bátran összeolvashatók akár még a dél-amerikai kulturális fordítás praxisával is. Nem hinném, hogy Kjosszev áldozatként tekintene magára, inkább Moorehoz hasonlóan termékenyen zsonglőrködik a teóriákkal, és azok részeként az áldozat, a Másik, és a gyarmatosított fogalmával. Egyszerre éli és beszéli a Nyugat és a Kelet nyelvét: a nyelvismeret és a származás előnyeit egyaránt élvezi, és ezekre még rá is játszik. A kérdés már csak az, hogy miként is címkézzük ezt a sokak számára vágyott pozíciót? Ha a valóban világhíres Žižekre gondolok, és a rejtélyes dolgokra, meg a hitchcocki macguffinokra, akkor éppen a posztvalami (post-some-thing) tűnik megfelelőnek.

Zbynẽk Baladrán – Vit Havránek (eds.): Atlas of Transformation. JRP Ringier, Prague, 2010.

56 thoughts on “A posztvalami gigantikus atlasza

  1. Lenne két praktikus kérdésem és egy kiegészítésem.

    Hol tekinthető meg a kiadvány? Tényleg szerepel benne az említett szöveg?

    A kiegészítés pedig arra vonatkozik, hogy a szöveget Horányi Attilával közösen írtuk és adtuk elő 2001-ben a Colleg Art Association éves konferenciáján Chicagoban.

  2. Köszönöm a kiegészítést, az artmarginson sajnos csak Katalin Timar neve alatt szerepel a szöveg.
    Elnézést, ha félreérthetően fogalmaztam: az artmarginsról belinkelt szöveg a kötetben nem szerepel.
    Szívesen kölcsönadom a saját példányom, de azt sajnos nem tudom, hogy elérhető-e a kötet valahol Magyarországon.

  3. @timár.kati: Zbynẽk Baladrán – Vit Havránek (eds.): Atlas of Transformation. JRP Ringier, Prague, 2010.

    A könyv a tranzit.hu irodában előzetes bejelentkezés után megtekinthető.

  4. Azt hittem, hogy a russzisták élesen belevágnak majd a vitába, s előhozzák az Eurázsia-elméletet, meg a Nyugathoz való tartozásukat.

    Mivel a könyvet nem olvastam ezért nem a könyvhöz, hanem úgy általában tennék megjegyzék: lehet, hgy most valami posztizében vagyunk, de akkor, amikor a Kelethez tartoztunk – s aki annak idején itt élt, de megfordult nyugaton, az látta, tudta és érezte, hogy mi a Kelet nyugati csücskén igenis Kelet vagyunk – az irientáló tényező a Nyugat volt.

    S az is marad. Egy meghatározatlan és nem ismert Nyugat, amelyet nem a mag valóságában láttunk, hanem egy olyan szemüvegen keresztül, amely mindent, ami nem nálunk volt eleve jobbnak, értékesebbnek és szebbnek gondolt ( miközben és ugyanakkor azt is gondoltuk, hogy mi azért értékesebbek, okosabbak és elelményesebbek is vagyunk, mint azok a szerencsések ott, a Lajtán túl ).

    Mivel a művészet szféráján kívül mindene gyéb társadalmi területen megmaradtak a lényegi és azonnal felismerhető különbségek, a szemlélet sem nagyon változott, legfeljebb annyival, hogy az irigység mellett az utálat is egy kissé felerősödött. A kettő együtt adja ki azt a sajátos érzést, amellyel a Nyugat mint az áltaunk él nem érhető és meg nem valsóítható értékek világa felé fordulunk.

    S látjuk, hogy a Nyugat nem az, amit anno elképzeltünk, s azt is észleljük, hogy a szabadság demokráciában is korlátozható, mégpedig jelentősen, a viszonyítástól egyszerűen nem tudunk eltekinteni.

    Számunkra nem Románia vagy Lengyelország az a hely amellyel össze akarjuk mérni magunkta, hanem legalább Ausztria. Az összevetésből pedig még mindig vesztesen kerülünk ki. Kisebbrendűségi érzésünk újra nő, s vátozatlan fájdalommal fáj a lelkünk, amelyet az ottani legjobb vásárlások vagy szállodák, síparadicsomok sem tudnak elsimítani.

    Egy parndorfi kirándulás például a kelet-európai populáció számára a konzumálás itthon nem is ismert módját és kínálatát adja, kéynelemben és tisztaságban, választékban.

    Ha jó kiállítást akarunk nézni, akkor elszaladunk Bécsig, ahol tisztességes bécsi szeletet is lehet kapni és ahol nem irtották ki a saját múltjukat még a belvárosból sem.

    S hazafelé jövet a poszonyi, a budapest vagy a bukaresti – önmagát polgárnak érző, de annak társadalmi állapotától nagyon messze levő – emberfia kéntelen megállapítani, hogy a nagyon pre-modern Metternich bon-mot-jának igazsága megmaradt: Kelet Európa a Landstrasse-nál kezdődik.

  5. @iparterves: Russzista ugyan nem vagyok, de a bécsi szeletet nagyon szeretem és bizton állíthatom, hogy a Landstrassén innen étteremben jót nem tudnak csinálni (most nem tudom, hogy régen tudtak-e, mert nem szeretnék a fiatalkori nosztalgia csapdájába eseni).

    A másik, amihez kapcsolódni tudok az az összehasonlítás. Szerintem ha Lengyelo-val vagy Romániával vetjük ma (!) össze magunkat, akkor nem biztos, hogy a végeredmény annyi sok elégedettségre adna okot.

  6. @timár.kati: Az összevetést nem tudom elvégezni, de segíteni sem, mert egyszerűen nem ismerem a szomszédainkat, s ezért nagyon szégyellem maga.

    Lengyelország nagyobb, erősebb nálunk, Európa szempontjából fontosabb. Hozzánk a hetvenes években nem volt annyira fontos eljönni kiállítani, a Foksal-ba viszont igen.

    A russzistákra azért gondoltam, mert a Szovjetuniót-Oroszországot olyan egységes egészként kezeli az írás – s talán a könyv is? -, amilyenben maguk az oroszok sohasem gondolkodtak.

    Az orosz (ön)tudat, s ezt éppen a pánszláv teóriákat feltételezhetően jól ismerő cseh szerkesztők is tudják, nem valami egységes egész, más Csernyisevszkijnél és Kljucsevszkijnél, s nekik is ott van a keletük: a mongolok-tatárok, de a Nyugatuk is: a németek és svédek.

    Onnan nézve más képet kapunk a Kelet-Nyugat kapcsolatrendszerről, mint irányunkból rátekintve.

    Elhiszem, hogy nálunk is jó bécsiket lehet kapni ( én az utóbbi időben nem nagyon találkoztam vele ), de ez akkor sem változtat a szomorú tényen, hogy a Német-Római Birodalom határa megmaradt, és az választja el egymástól a Nyugatot és a Keletet.

  7. @iparterves: A ’70-es évekbeli helyzet mostanra sem változott, sőt. A Foksalt jogosan említi (bár az is igaz, hogy olyan jellegű cenzúra ott nem volt, mint nálunk).

    Jó, hogy kicsit perspektívába teszi a SZU-Oroszo. dolgot, mert nyilván ott sem abszolút identitásokban és elméletekben gondolkodnak. De a russzista, akinek a hangját hallani szeretné, nem éppen maga? (még akkor is, ha a diplomájában nem ez szerepel…)

    A téma, amihez én a legrelevánsabb információkkal rendelkezem a bécsi szeleté. Én épp azt mondtan, hogy nálunk nem (!) lehet jót kapni, de nem tudom, hogy az az érzésem, hogy valaha lehetett, az pusztán nosztalgia, vagy a magyar gasztronómia totális hanyatlásának és igénytelenné válásának a jele.

  8. @timár.kati:

    Nem vagyok russzista, s legnagyobb szerencsétlenségemre – és a szoci éra szégyenére – oroszul sem tudok.

    A lengyel enzúráról nincsenek ismereteim, talán Jerger Krisztina tudna mesélni.

    Annyi azonban bizonyos, hogy legalább két olyan képzőművészt tudtak “kitermelni”, akit jegyeznek mindenhol: Abakanowiczot és Hasiort.

    A Nobel-díjasaikat most nem sorolom, sem a színházművészeti nagyságaikat, de Czybulskit sem, akihez hasonló karakter nem tűnt fel a filmművészet égboltján.

  9. @iparterves: Most, hogy ezt az oroszt említi — ebből kellene a magyar oktatáspolitika vezetőinek tanulnia, hogy mi lett az orosz tanításból és tanulásból. Én formális körülmények között oroszul tanultam a leghosszabb ideig, nagyon jó is voltam, de ma egy cirill betűs szöveg kiolvasása is nehézségbe kerül. Pedig ez egy élő nyelv egy élő kultúrával.

    Azért nem csak 2 ilyen képzőművésze van a lengyeleknek, mert ha most az idősebbeknél maradunk, akkor ott van minimum Kantor is, a jazz-ről és a kortárs zenéről már nem is beszélve 🙂

  10. @timár.kati: Stazewski-t kifelejtette ( Kantort tudtam, hogy ideidézi, de ő nagyobb jelentőségű, mint szinházi ember ).

    Jazzben nem vagyok jó, vizsont éppen tegnap este hallgattam meg Górecki 3. szimfóniáját.

    Sirnivalóan szép zene.

  11. @iparterves: A pont magánál van, mert Stazewski-t tényleg kifelejtettem, de róla meg eszembe jutott Strzeminski 🙂

    Górecki-t nem ismerem, én olyanokra gondoltam, mint Lutoslawski meg Penderecki. Bár “szépnek” egyikőjük zenéjét sem nevezném.

  12. @timár.kati:

    Górecki zenéje viszont nagyon szép !

    Van még egy kortárs festő, aki a Velencei Biennálén önálló kiállítóként szerepelt, s Németországban meg Svédországban ( a balti országokban terjed a lengyel kultúra ! ) is jól ismert, s náunk is kiállított: Leon Tarasewicz.

  13. @iparterves: Abban mindenképpen megeggyezhetünk (hogy kell ezt írni?), hogy a sort sokági lehetne folytatni, a lengyeleknél mindenképp. Szóval, a mi (mielőtt félreérti: nem magára és magamra gondolok) kis “legvidámabb barakk” és “gulyás kapitalizmus” ábrándunk a valósággal való összevetésen könnyen elvérezni látszik…

  14. @timár.kati: Elvérzik, de az biztos, hogy a lengyeleknél kutya kemény világ is volt ( Jaruzelski és kora ), s ilyen világot a mi kellemesen langyos szocializmusunkban nem ismerhettünk meg.

  15. @iparterves: Egyetértek, a lengyeleknél “kutya kemény” világ volt (Jaruzelski mellett ne feletsük el a német megszállást, a varsói gettólázadást, a “tisztításokat”, stb.), de emelt fővel túlélték. Nem a kivárásra, a kushadásra és a megúszásra játszottak.

  16. @timár.kati:

    Aztán még visszafelé is mehetünk: Európa egyik vezető hatalmából háromszor felosztott ország lett, gyarmat.

    De ne áltassuk magunkat: ott is voltak túlélésre játszók, megalkuvók és egyszerűen élni akarók.

    Náluk is volt 56, 68, de volt Szolidaritás is. Ez utóbbi nálunk kimaradt.

  17. @iparterves: Jó, én ennyire nem akartam visszamenni, mert egyrészt azt még annyira sem ismerem, mint a 20. századit, másrészt meg azért, mert talán ezek jobban meghatározzák a mai gondolkodást. És még az is eszembe jutott, hogy végül is arról beszéltünk, hogy milyen művészeti teljesítmények ismertek onnan és tőlünk. Ez meg szerintem erősen a 20. századra érvényes kérdés. A Szolidaritás és a szolidaritás nálunk tényleg kimaradt. Meg is látszik :-((

  18. @timár.kati:

    A lengyeleknél az orosz elnyomás és a háromszori szétszabdaltatásuk olyan lehet, mint nálunk Trianon.

    A szolidaritásban egyetértünk.

    ( Annyit az egészhez, hogy eleink még arra is áldoztak, hogy lengyeleket gyűjtsenek meg: Witkacy, a regény- és drámaíró, akinek zseniálisan jó fotói is vannak, egy képpel szerepel a Szépművészeti Múzeumban! )

  19. @iparterves: Ezt az összevetést én majd azért megfuttatom még a lengyeles és lengyel barátaimnál, mert ha volt is ilyen “trauma”, úgy tűnik, azt jobban sikerült feldolgozni.

    Mi is gyűjtünk “lengyeleket” — Rafal Bujnowski műve pár éve van a Ludwig tulajdonában 🙂

  20. @timár.kati:

    Kérdezze meg a lengyeleket, mit jelent számukra a dolog. Érdeklődéssel várom, mit mondanak.

    Rafal Bujnowski sztár(nak mondható) művész. Jó, hogy van a Ludwigban.

    Miroslaw Balka esetleg?

  21. @iparterves: Rendben, megkérdezem és majd beszámolok. Most már én is kíváncsi vagyok.

    Balka sajnos nincs nekünk, de jó lenne, valóban 🙂

  22. @iparterves: Ha a Ludwignak fele annyi pénze lenne műtárgyvásárlásra, mint egy közepes “nyugati” múzeumnak, akkor ez a “fél” épp meg is lenne.

    Ez nem panaszkodás, csak a tények konstatálása.

    A “kelet” és a “nyugat” között több érvényes árfolyam is működik. Mondjuk az egyik a fizetéseké, ami bizonyos esetben szoros, ám véletlenszerű kapcsolatot mutat kiállítási költségvetésekkel. Például 2007-ben a holland pavilonnak Velencében 5x akkora költségvetése volt, mint a magyarnak. A múzeumok költségvetése, illetve vásárlásra fordított pénze esetében ez a 5x-ös szorzó nagyon alulbecsültnek tűnik.

  23. @timár.kati:

    Ebből számomra az is következik, hogy amennyiben nem akad olyan – éppen az adójának egy részét megspórolni akaró és a nevét megforgatni szándékozó – társaság, amelynek kedve is támad műveket vásárolni és azt ajándékozni, még egy alsó-közép színvonalú nyugati múzeum szintjét sem tudja megütni a Ludwig.

    Lemaradása ugyanis napról napra nő.

    Ha György Péter e heti ÉS-ben megjelent és a kortárs magyar művészetet a nemzetközi szcénában a bányászbéka alatti kategóriába ( ő persze sokkal finomabban, de nagyon határozottan írta le ezt a poziciót ) elhelyező ítélete helyes – és én nem vitatom -, akkor a múzeumi állapotaink sem lehetnek másmilyenek.

    Bezárkózunk vagy nyitunk? Lesznek-e új művek a világból ( legalább az összehasonlítás miatt ), vagy a sokadlagos helyi művészet – amely a mi kultúránk része és kifejezője – tölti meg a múzeumainkat, selejtezhetetlenül, mint a nemzeti örökségünk része.

    Rossz sejtéseim vannak. Azt azonban jó fordulatnak tartom, hogy a gyűjtők közül többen vásárolnak külföldi műveket. Talán belőlük néhány darab múzeumi tárggyá válik.

  24. @iparterves: Amit ír, abban igaza van, de azt elképzelhetőnek tartja, hogy ez a privát, műgyűjtői/gyűjteményi szféra lesz olyan hatással, hogy a magyar szcéna nemzetközi elismerése nő? Mert szerintem ez épp fordított folyamat.

    A másik szempont, amit szeretnék felvetni — és nekem úgy tűnik, hogy GyP is indirekt módon ezt “sugallja” –, hogy az egészet rendszerben kell nézni. Olyan ugyanis szerintem nincs, hogy van egy jó és híres magángyűjtemény, de a non-profit szféra szinte nemlétező, vagy vannak jó máészek, de nincsenek jó kurátorok vagy művészettörténészek, stb. Egy közehellyel szólva — a lánc csak olyan erős lehet, mint a leggyengébb láncszem.

    Maga ezt hogy látja?

  25. @timár.kati:
    Úgy látom, hogy a maga jószándékú elfogultsága és György Péter értékelése nem csengenek egybe a kortárs képzőművészetünk értékelésében.

    György Péter álláspontja áll közelebb hozzám.

    A maga nem túl gyűjtő-párti megfontolásait érteni vélem, de bármennyire is kellemetlen az, be kell látni, hogy egy olyan helyzetben, amikor az állami fenntartású múzeumok számára juttatandó költségvetési pénzek ritkulnak, viszont a gazdaság szereplői közül sokan – tudom, ez igazságtalanság, de ez a rendszer alapvetően igazságtalan, s ez nem belenyugvásként, hanem érzelemteli kritikaként mondom, az elfogadhatatlansága kifejezésére – gazdagodnak, akkor a magánkézben levő kollekciók kisegíthetik a gyűjtés éppen folytatni nem tudó múzeumokat.

    Azzal egyet tudok érteni, hogy a rendszer egészét kell nézni, de azzal nem, hogy egy jó gyűjtemény példul nem tudja maga az egész rendszert át – és felértékelni.

    Gondoljon a MEO-ra és annak szerepére.

    A képzés hiányáról és mindazokról, amelyek még hiátusnak tekintendőek mások is éppen eleget beszéltek. A kérdés az, hogy a rendszert hogyan lehetne úgy gyógyítani-fejleszteni, hogy alkalmassá váljon az önkifejeződésre és egyáltalán: a normális, konszolidált működésre.

    Erre vonatkozóan semmiféle ideám nincsen, mindössze jelzem, hogy a szabad bölcsészet irány támogatásának visszaszorítása készül, a közgyűjtemények egy része életképtelennek tűnik.

    Regisztrálhatóak a visszalépés- és a visszafejlődés adatai, a jó irányú mozgásokról pedig maga és kollégái tudnak számot adni.

    Bizakodásra nincsen ok, de én abban a világban nőttem fel, amikor a képzőművészet egy szelete vibrálóan érdekes és mozgalmas volt.

    Nem lehet más a helyzet ma sem, de én ezt nem látom: lustaságom, érdektelenségem és generációs korlátozottságom miatt nem vagyok rá alkalmas.

  26. @iparterves: Ebben most nem értünk egyet, de kíváncsi lennék, hogy miben látja a GyP és a köztem lévő különbségeket. Már csak azért is, mert a legtöbb kérdésről, amiről GyP cikke szól, nem nagyon nyilatkoztam még nyilvánosan.

    Azt egyáltalán nem tagadom, hogy a gyűjtőkkel szemben van “némi” averzióm, de most úgy látom, hogy magának is van a témában elfogultsága, ha azt mondja, hogy majd a gyűjtemények mentik meg a kortárs magyar képzőművészetet az elérdektelenedéstől és a pénzügyi ellehetetlenüléstől. Nem látom, hogy a MEO vagy KL gyűjteménye miben vezetett volna a szcéna átértékelődéséhez. Amennyire meg tudom ítélni, vannak erős gyűjtemények, de ezek több okból sem tűnnek nemzetközi léptékben versenyképesnek.

    Ebben (vagy bármilyen más) kontextusban nem értem, hogy miért látja problámának a “szabad bölcsészet” visszaszorulását.

    Az igaz, hogy a közgyűjtemények egy része (talán épp a nagyobb) életképtelen, de ezzel a megállapítással most nagyon kitágította a témát.

    A képzőművészet a 70-es és a 80-as években valóban nagyon izgalmas volt, de egy teljesen más kulturális és politikai közegben. Ha védi a szabadpiacot, akkor az a közeg ennek épp az ellentéte volt, a mesterségesen fenntartott állapotok iskolapéldája.

  27. @timár.kati:

    Na, rendben, nem értünk egyet.

    Amiben mégis: az a hetvenes évek, amely éppen azért volt és lehetett izgalmas, mert tiltás alá helyezett dolgokból jelenített meg valamit, illetve a megjelenésnek volt politikai súlya.

    Ma súlytalan a képzőművészet, teljesen az.

    Anno felszabadító érzés volt a pécsi Modern Képtárba belépni, a lerobbant épületbe, mert a művek hangulata szétsugárzott.

    Amikor tavaly év vége táján lent voltam, a gyötrelmes unalom sugárzott szét.

    A neolibbel kapcsolatban súlyos félreértések áldozata: nem védem, egyszerűen igyekeztem elhelyezni a történelemben, s gyönge fénnyel megvilágítani azt, hogy nem a neolib-nek “köszönhető” az, hogy a humanisztikus ideálok eltűntek a kultúrából.

    A gyűjtők és a közgyűjtemények közötti sokrétű kapcsolatokról nem lenne szerencsés ehelyütt értekezni, itt most egyetlen szegmenséről szóltam: a pénzügyi lehetőségek különbözőségéről.

    Amíg Vass László egy Johannes Itten grafikát külön engedély nélkül, a saját múzeuma-gyűjteménye számára meg tudja vásárolni, s olyan alkotáshoz jut, amelynek Magyarországon párja nincsen, addig egy közgyűjtemény számára ez a lehetőség nem adódik a jelen körülmények között.
    Nincs meg az a szabadsága, amely a magángyűjtőnek megvan.

    Ha a magángyűjtő igyekszik felkészültnek mutatkozni, akkor lépést tart a kortárs művészetben zajló eseményekkel, s előbb-utóbb vásárol is az általa figyeltekből.

    A magyar közgyűjtemény erre képtelen, mert mozgásképtelen.

    Az SzM kapott egy Botero-képet ajándékba, meg övé a Montgomery-gyűjtemény. Mi van még?
    A Ludwig új szerzeményei lehangoló képet mutatnak.

    Az félreértést azt okozza a gyűjtemények megítélésekor, hogy maga erkölcsi neheztelésének is hangot ad ( egyesek kollekcióit a gyűjtő stílusának meg nem felelősége miatt nem “szereti” ), én viszont igyekszem pragmatikusabban szemlélni a köz- és magángyűjtemények egymás mellett élését.

    Ha az állami tulajdonban levő gyűjtemények szerzésének erkölcsi dimenziót néznénk, akkor lehangoló lenne szerény vizsgálódásunk ( elkobzott képek, tulajdonostól elrabolt műkincsek – nem folytatom, mert beleborzongok ).

    A szabad bölcsészet visszaszorulása azért tud ebben a kontextusban hátrányossá válni, mert a művészettörténeti képzés alapjául szolgáló terület tarvágása annyit jelent: a következő évtizedek szakértői nem nagyon jöhetnek innen.

    Amikor dolgozni kezdtem vagy negyven éve, akkor éppen az volt a módi, hogy a nyugdíjas korba lépőket rugdosták kifele és nem nagyon vettek fel senkit a helyükre.

    Természetellenes generációs vákuum keletkezett. Most is ez lesz.

  28. @iparterves: Azt írja: “ma súlytalan a képzőművészet”. Én azon gondolkozom, hogy vajon mi az, ami megőrizte a súlyát. De ilyen nem nagyon jut az eszembe. Vagy maga nem így látja?

    A neolibbel kapcsolatos állításokat nekem tulajdonítja, de azok Süvecz Emeséi. Helyette nem folytatnám le ezt a vitát, már csak azért sem, mert a cikkét sok szempontból problémásnak tartom, úgyhogy magával szemben semmiképp se akarnám az ő álláspontját képviselni, még ideiglenesen, a vita kedvéért sem.

    És ne haragudjon, de az Itten-grafikával kapcsolatos felvetését is egy másik nézőpontból tudom értelmezni. Szerintem egy gyűjteményt nem egyetlen egy műve minősít. A közgyűjtemények pedig pénzhiány miatt nem tudnak kedvük szerint vásárolni. De ezt ön is említi, csak szerintem nem azzal a hangsúllyal, amilyen mértékben ez valóban szerepet játszik a döntésekben.

    A magángyűjtemények szimpatikusabbak lennének, ha nem gondolnák azt, hogy pusztán azért, mert van pénzük és ezt el is költik, az elég ahhoz, hogy színvonalas gyűjteményük legyen. Szerintem ez is elég pragmatikus megközelítés.

    Lehet, hogy félreértésben vagyok, de a szabad bölcsészet az én olvasatomban nem egyenlő a művészettörténettel. Ráadásul nem látom azt a tartalmat, amit ott át tudnak/akarnak adni a hallgatóknak. Ezen kívül meg a művészettörténet oktatás a jelen formájában egyébként is alkalmatlannak tűnik a jövő versenyképes szakembereinek a képzésére. Azt nem tudom, hogy ez generációs vákuumot eredményez-e vagy sem, de hogy teljesen felesleges tudással (vagy sok esetben még azzal sem) bíró diplomás munkanélküliek termelését igen, az biztos.

  29. @timár.kati:

    A neolibekkel magának is gondja van, de a mostani vitát – amely természetesen nem vita, hiszen olyannal, aki nem képviseli az álláspontját egy syberstalkingossal szemben, nem lehet semmilyen módon kommunikálni – valóban nem magával kell lefolytatni.

    Az Itten-grafikával kapcsolatban el kell mondanom, hogy nem a VL-gyűjtemény minőségét akartam vele és általa kiemelni, hanem arra akartam rámutatni a múzeum-magángyűjtő kapcsolatában, hogy a múzeumokat érő megszorítások – amelyekből most aztán kaptak eleget – olyan helyzetet teremtenek, amelyben a magángyűjtemények bizonyos képességei – és ez nem mindig pénzhez köthető! – felértékelődnek.

    A magángyűjtemények nevében nem nyilatkoznék, különösen nem az olyan nagyok helyett, mint a Kogart vagy VL-é, mert megvan nekik a maguk véleménye, de nem látok olyan mélyre ható ellentétet közöttük és a múzeumok között, amelyet ne lehetne áthidalni.

    Tudom, tudom: sokan a múzeumi megjelenést értéknövelő tényezőként tekintik, de azért azt is figyelembe kell venni, hogy a kortárs külföldi művészet magángyűjtők általi beszerzése ( pl. a Szép-gyűjtemény ) fontos lehet abból a szempontból is, hogy kitölti azokat a lyukakat, amelyek az elmúlt hatvan évben keletkeztek és amelyek nem nagyon akarnak betemetődni.

    A szabad bölcsészettel kapcsolatban nincsen félreértésben, de mivel a bolognai rendszer működik nálunk is, ezért a szabad bölcsészet első három éve után lehet szakosodni ( MA ) művészettörténetre. Ezen struktúra miatt írtam az átfogó fogalomról, a szabad bölcsészetről.

    A műtöri képzés minőségéről, módszereiről, oktatóiról és tananyagáról nem bírok sem közeli, sem távoli információkkal, de többen mondták már nyilvánosan ugyanazt, amit maga.

    A diplomás-termelés fölöslegessége nem csak a művészettörténészeknél mutatkozik meg.

  30. @iparterves: A neolib-ben persze igaza van, nekem sem a szívem csücskei, de nekem azért Mórickával ellentétben nem mindenről ők jutnak az eszembe.

    Egyébként imádom ezeket a nagy szavakat, és a szótáram most egy újabbal bővült, a bűvös, cool és mégis megsemmisítő erejő cyberstalker-rel (bocs, én kénytelen vagyok c-vel írni). A szómágusok legközelebbi éves konferenciájának központi témája meg is van. Édes istenem, mire képes a kognitív disszonancia, vagy annak feloldására irányuló vágy.

    A Szép-gyűjteményt nem ismerem. Mi a fókusza?

    Én csak azt nem látom, hogy mit lehet a BA szabad bölcsészet címen megtanulni, és főleg olyat, ami után 2 év szakosodó MA elég egy rendes, azaz valódi tudást fedő diplomához. Nekem ez inkább úgy hangzik, mint egy meghosszabbított középiskola, ahol olyan, inkább készség jellegű dolgokat lehetne elsajátítani, amiket egy jobb gimnáziumban kellene.

    És persze, egyetértek, hogy a diplomás-termelés a jelenlegi formájában teljes kudarc, mert a minősége nem, csak a mennyisége szembetűnő.

  31. @timár.kati:

    Na ugye! A neolib közös nevező tud lenni.
    Kár, hogy a neolib nálunk nem az, ami…

    A Szép-gyűjteményről csak olvastam, volt kiállítása Székesfehérvárott, de én lusta és érdektelen vagyok ( és kifejezetten gyűlölöm, amikor egy hatalmas térben két-négy szempár figyelő tekintetétől övezve kell műalkotásokat nézegetnem, s az István Király Múzeumban már többször volt ilyen élményben részem ), nem néztem meg. Magyar és osztrák/német kortársak a célcsoport, ha jól emlékszem.

    Nekikeseredettsége az oktatás miatt eléggé jogos. Vegye még ehhez azt is, hogy a reáltárgyakból az egyetemi szakemberek szerint a felsőoktatásba bekerülő fiatalok számára előképző tanfolyamokat, felzárkóztató órákat kell tartani, mert olyan gyengék belőle a gólyák.

    A szabad bölcsészet első három éve talán egy picit erősebb gimi lehet. Két év művtörire nem elég. Emiatt aztán jön a Phd és kilép egy elméletileg közepesen képzett egyed 25-26 éves korára az egyetem kapuján.

    Mondjuk ez változatlanság gyönyöre, mert amikor én kiléptem az egyetem kapuján, hiába jártam oda öt évig, lényegében semmit sem tudtam a szakmámból és a szakmámról.

  32. @iparterves: Ok, közös nevező, de nekem ugye ettől nem kell boldognak éreznem magam?

    Azt én is hallottam, hogy reáltárgyakból semmilyen jelentkező sincs az egyetemeken, senki nem akar középiskolai fizikatanár lenni és már 2-essel is be lehet kerülni. De láthatólag mindenki csak széttárja a karját és az égiektől várja a megoldást.

    Igaza van, én is látomezeket a 26 éves PhD-seket, akik kb. olyan szinten vannak, mint egy MA. És az is igaz, hogy a “szakmát” nem az egyetemen lehet megtanulni, de valamit mégis kellene és annak a betűk értelmével valamit korrelációt kellene mutatnia.

  33. @timár.kati:

    Ha nem akarja, nem kell.

    A gyermekeim reálosztályokba járnak egy jónevű fővárosi gimnáziumba, de még az osztály legjobbjai is siralmas eredményeket érnek el a tanulmányi versenyeken.

    A Fazekas maradt meg nagyon jó nevelő intézményként. De onnan a kitűnők nem nagyon fognak tanárként elhelyezkedni.

    Ha a Phd-s olyan szinten van, mint egy MA, akkor az annyit jelent: kevesebbet tud, mint középiskolás korában ( amikor mindent tud az ember ).

    Azt kell mondanom, hogy a betűknek nem biztos, hogy van egy adott sorbaszedés után értelme ( lásd a maga intelmét, amelyet Lowashoz intézett ).

    Hol vannak az egyetemen a tanárok, a nagy személyiségek, akiket követni lehet, akik élményszerűen adják át a tudásukat?

    Erre majd egy bölcsészhallgató válaszol, ha akar és ha tud.

  34. @iparterves: Talán megérti, hogy a legkisebb közös nevező ellenére is én szeretném megválogatni, hogy kivel akarok egy platformra kerülni és milyen ügyben 🙂

    Én nem tudom, hogy manapság hogyan oktatják a reál tárgyakat, de csodálkoznék, ha nagyon másképp, mint amikor én voltam iskolás még az előző évezredben. Azzal meg ugye sok érdeklődést nem lehet felkelteni.

    Én is kíváncsi lennék egy bölcsészhallgató válaszára, de amit látok az az, hogy az egyetemek gyárak lettek, ahol futószalagon ontják a diplomás munkanélkülieket — ahogy ezt már maga is megjegyezte.

  35. @timár.kati:

    Ha a regisztrált tudáscsökkenést ( amely más irányban tudás növekedés is lehet, legfeljebb nem olyan irányban, amely hasznosnak mondható )a befogadás-esztétika szempontjából próbáljuk nézni, akkor feltehető az, hogy a tudás-szűkülés a befogadásra álló művek újrateremtésének lehetőségét be fogja szűkíteni.

    Ha már most sem tud megfelelő értelmi kapcsolatot teremteni a szélesebb közönséggel a modern/kortárs művészet, akkor egy olyan változás, amely a fogalmi alapjaihoz való hozzáférést teszi lehetetlenné, vajon milyen változást hoz a művészetet létrehozóknál?

    A gyermekeim korosztálya nem csak az olvasását igyekszik mellőzni, de a kortárs művészetek közül mást, mint a zenét nem igazán óhajt a magáénak tudni.

  36. @iparterves: Ha jól értem, amit mond, azaz, hogy milyen következményei vannak/lehetnek a “regisztrált tudáscsökkenés”nek, akkor ez nem kizárólag a kortárs képzőművészetet érinti, hanem a kultúra nagy részét. Leginkább azt, amelynek referenciális mezője túlmutat a napi bulvár szinten.

    Hogy mi a “megoldás”? Nem tudom. Egy adalékot teszek ide most csak — az egyik barátnőm 7 éves kisfiának egy átlagos amerikai iskolában minden nap haza kell vinnie egy könyvet és azt másnapra el kell olvasniuk. Most nyilván nem a Háború és békéről van szó, hanem kis, könyv-formában kiadott rövid történetekről (mesékről), de a gyerekek mégis megszokják a rendszeres találkozást könyvnek látszó tárgyakkal és könyvekből származó élményekkel.

  37. @timár.kati:

    Amilyen pesszimista vagyok, azt gondolom, a veszély nagyobb.

    Van egyfelől egy technikai fejlődés, amely a mozit kiiktatva a házba, kisebb vagy nagyobb képernyőre vitte a filmet, és ezt fogja tenni a digitális változás a nyomtatott szöveggel is.

    A formátum átalakulása és annak a hatásai ( a szövegben való kalandozás, a hyperlinkek, a szövegre való koncentrált figyelem lankadása, a jegyzetelés megváltozása, a szövegek egymáshoz való viszonya, a szövegek gondozásának kérdése a virtuális térben és megannyi más, amit csak tudós elmék elképzelni és leírni képesek ) még hátrébb fogják szorítani a néhány száz éves története vége felé járó könyvet, ezt a haszontalan, porfogó és nagy helyet igénylő tárgyat.

    Az olvasás is átalakul természetesen, és ezzel együtt a kultúra megismerésének a módja is.

    Ha a kortárs művészet most érthetetlen és értékelhetetlen a nagy közönség részére, akkor az a kulturális tudásbeli olló, amelynek szárai már most is alaposan eltávolodtak egymástól az átlagosnak tekinthető befogadó és a műteremtő alkotó között ( kulturális horizontjuk és tudásuk miatt ),a kulturális örökségből való radikális kilépés és a kulturális kódoktól való eltávolodás miatt még méretesebbé válik, az “értetlenségi” koefficiens pedig sokszorosára nő.

    S ezzel együtt mindkét oldal frusztrációja is erősödik. Az alkotók nem tudják felfogni, miért nem kellenek a nézőknek, az utóbbiak pedig – a megfejtési kulcsokat adó, illetve az ahhoz való hozzájutást lehetővé tevő kulturális jelrendszer ismerete hiányában – nem lesznek képesek mit kezdeni a művészettel.

    A művészeti alkotások a sokszorosíthatóságnak ebben a Benjamin által is csak félelemmel szemlélhető világában leginkább megjelenésük ( és nem formájuk ) kirívóságával tudnak ékeskedni.

    A tartalom, a mondanivaló, az idea, a forma, amelyben mint másikban önmagunkat felismerhetjük, szinte eltűnik.

    A gyerekek pedig – hogy pozitíve viszonyuljak ahhoz, ami történik – éppen erre a redukált korra készülnek ( hogy aztán ennek milyen politikai vonzatai támadnak, abba aztán bele sem szeretnék gondolni, mert az biztos nem lenne előrevivő, amit mondanék ).

  38. @iparterves: Helyzetértékeléséhez nehéz lenne most kapásból mit hozzáfűznöm, annál is inkább, mert engem (is?) a folyamat politikai vonzatai nyugtalanítanak. És itt kapcsolódnék vissza Benjaminhoz, aki szerintem nem félt a sokszorosítástól, hanem épp a kultúra demokratizálódásának egyik fontos instrumentumát látta benne. Ehhez képest történik mindaz a negatívum, amit a tömegkulturális ipar nagy része produkál és aminek valóban nem örülne Benjamin, ha látná. Szerintem.

  39. @timár.kati:

    A jó öreg poposok meg hazai követőik is abban a (kultúr)politikai (tév)hitben éltek, hogy a művészet demokratizálható a technika ( szitanyomat ) által.

    Egy úriember, aki a BAT dohánytröszt elnökeként tevékenykedett, szintén arra gondolt néhány évtizede, hogy a munkahelyi légkört feldobja, ha a dohánygyári munkások köze, feje fölé kortárs művészek alkotásait teszi.

    A műveletről szép fotók és egy, most a Sotheby’s amszterdami aukciós termében kerülő darabok árulkodhatnak.

    A művészet demokratizálása nem sikerült, a szétterítése, a kortárs közönség nagy részétől való elidegenítése és ebben a helyzetben való fixálása viszont feltétlenül.

    Az aktuális művészet érthetetlenségének mint a klasszikusokkal ( legyen az, bármilyen értelmetlennek is tűnik a történelmi idő hiányában is erről beszélni, kortársi vagy százszázalékos régi ) szembeninek előnyéneka kidomborításával, a művészet önreferencialitásával a kortárs művészetet nem tették a nép mindennapi kenyerévé.

    Mivel a művészet olyanannyira függ az interpretációtól, hogy azzal elválaszthatatlan, s az értelmezést a hivatalos nézőktől kapja meg ( akik nézők ugyan, de az alkotókhoz közelebb állnak, mint a valódi nézőkhöz ), a közvetítés, amely a kritikusok és a művészettörténészek feladata lenne, ugyanúgy önmagába fordul, mint a művészet maga.

    Vonatkozik ez az intézménykritikus művészetre is, amelynek befogadói sem mások, mint a művésztársak és az értelmezés hivatásos harcosai.

    A demokratizálás kudarcba fulladása és energiáinak kimerülése abban is kitűnően megmutatkozik, hogy az értelmezői kör ( közösségek ) tágabban felfogott alanyaitól a kortárs művészet – minden hangzatos szlogenje ellenére – igyekszik minél távolabb kerülni és bemenekülni az egyre szaporodó kortárs művészeti múzeumok fedele alá.

    S ennek a menekülésnek politikai ára is van, amelyet ugyanúgy meg kell fizetni, mint azt, hogy a potenciális nézők az értelmezésre képtelenné válván nem tudják magukba fogadni a saját kortársaikat, s a “letisztult”, kanonizált műveket tüntetik ki inkább látogatásaikkal és reprodukciók vásárlásával.

    Klimt, Klee, Kandinszkij, Picasso, Monet – még ha meg sem értették őket ( én biztos nem ), akkor is demokratikusan fogyaszthatóvá vált, rajtuk az a kanonizálók pecsétje, amely még a zavarba kerülő és a művek előtt értetlenül álló nézőt is megnyugtatja lezárt és szépen értékelt életmű előtt áll, nyugtalanságra tehát már semmi ok.

    Az kérdés, hogy a tömegkultúra része lett-e a reprodukciók, kitűzők, övek, kocsik, szatyrok, fejdíszek és még ki tudja miket díszítő munkáival a kanonizált mester. Szerintem igen, lesüllyedt kultúrjav vált ezen a szinten belőle; kilúgozták eredeti és értelmezett jelentéséből, márkává ( brand-dé ) silányították.

    Jó, tudom, brand akar lenni ma mindenki, eladható ( vegyél-vigyél! ), de felteszem, nem szükségszerű az, hogy befejezett művészi pályák alkotásait alsógatyán lássam viszont. Ezt meghagynám D. Hirst-nek és mindazoknak, akik úgy érzik, nevük árúvédjegy.

    Nos, ennek a megállíthatatlannak tűnő folyamatnak az árát meg kell fizetni. Hogy mi lesz az, mennyi és mikor dől ránk a kassza, azt nem tudom.

  40. @iparterves: A dohánygyárról nekem az ugrik be, amikor a kubai szivar-manufaktúrában ülnek a munkások sorokban, sodorják a szivart és középen előttük egy emelvényen(mint egy egyetemi előadóteremben) váltják egymást azok, akik felolvasnak. Újságból, könyvből. Vajon miért a dohányyár lesz mindig ezeknek a terepe? 🙂

    De ön szerint a kortárs művészet önreferencialitása még tartható elképzelés? Most nem tudom, milyen konkrét példát hozzak, mert lenne bőven miből válogatni, de talán azt mondom, hogy Csákány István szobra a Ludwig gyűjteményi kiállításában elég széles, nem önreferenciális mezőt “mozgat” (bocs a képzavarért!). Vagy D. Hirst művei, ha már őt említi.

    Ez egy nem új keletű vita köztünk, de azt írja: “Mivel a művészet olyanannyira függ az interpretációtól, hogy azzal elválaszthatatlan” — ez nemcsak a mai művészetre igaz, hanem a régire is. Ebben a vonatkozásban nem látom pontosan, hogy miért lehet szembeállítani a maival Klee-t, Kandinszkijt, Monet-t, stb. Hogy ha azt a nézők csak “sznobizmusból” fogadják el, akkor az mire jó? Mert nem hiszem, hogy egy ilyen néző valóban tudja (vagy akár “érzi), hogy miért “akkora nagy szám” mondjuk Manet Reggeli a műteremben című műve.

    Szerintem egyébként is a “nyugtalanság” a legérdekesebb az egész művészettel való foglalkozásban.

    Azért egy lány elálmodozhat egy tavirózsás alsógatyán, nem? 🙂

    Szerintem az árat már nagyon is fizetjük.

  41. @timár.kati:

    A célja s indíttatása azért a BAT elnökének és a kubai manufaktúra irányítójának nem ugyanaz.
    Az eredmény tekintetében lehetnek esetleg azonosak, ami a “kötelező” jóság és adomány elutasítása. ( Most szándékosan elhagyom a politikai mezőket. )

    A válaszából egyvalamit hiányolok, s ez a kánon.
    Monet, Manet, Klee – egy leülepedett értékelés eredményeként elfoglalták a helyüket a képzeletbeli Parnasszuson, s a műveikhez járulva e hegy lábainál érezzük magunkat.

    Igaza van – ez magamról tudom -, hogy nem vagyunk képesek felmérni, miért is nagy ami nagy, de az értelmezés hatalma a mi gerincünket is meghajlította, s még akkor is, ha ellenkezünk – Klee rajzai gyerekesek – az interpretáció ereje munkál bennünk ( vagy az interpretációt elutasító interpretációé, végeredményben mindegy ).

    A művészet maga önreferenciális, s ha Csákányt említi, mondhatna bárki mást is: mindegyikre áll, hogy széles referencia-mezőn áll. Az a kérdés, hogy ez a mező képez-e bármilyen módon is közös halmazt a néző ismereteivel.

    Ha nem vagy minimálisat, ha hiányzik a kontextualizálás ( egyszerűbben szólva: a szöveges útmutató, amely nélkülözhetetlen a megértéshez ), akkor nincsen találkozás. Vagy a jópofa ötlet marad meg. Az meg nem túl sok.

    Lehet, hogy a nyugtalanság a legjobb, de állandóan nyugtalannak lenni, az már több mint nyugtalanító. Nem árt olykor megnyugodni, s talán ezt a hűvös nyugalmat díjazzák a nézők lezártnak tekintett életművekben – nem kell újra- meg újra felfedezni benne a spanyolviaszt, “meg van mondva”, mi a jó, értékes benne, hol a helye.

    ( Az árat folyamatosan fizetjük, s egyre nagyobb lesz. )

  42. @iparterves: Igaza van: a szándék és a cél nem ugyanaz, de érdekes az egybeesés. De szerintem ne hagyjuk el a politikai mezőket, mert ott kezd a dolog valóban “érdekes” és húsbavágó lenni.

    Szívesen pótlom a hiányt, ha tudom. A kánon melyik aspektusát vegyük ide? Mert amit írt a “kanonizáló pecsétről”, azzal egyetértek, ez működik. Szét lehetne szedni, de ezt talán már meg is tettük korábban (?).

    Az én felfogásomban nem az a kérdés, hogy Klee rajzai gyerekesek-e vagy sem, hanem hogy milyen értéket rendelünk ehhez a gyerekességhez.

    A Csákány csak egy példa, mert kéznél van. Maga is azt kérdezi, hogy a Csákány (vagy persze sok más mű) referenciális mezője bármilyen mértékben is átfedésben van-e a néző referenciális mezőjével. Én épp azon csodálkozom, hogy nagyon sok ember számára ez az átfedés csekély vagy nem létező. Nem tudom, hogy ezt hogy tudják így látni.

    Abban igaza van, hogy a “nyugtalanságot” a legtöbben nehezen viselik, várják és vágyják a lezártságot. De én szeretném fenntartani magamnak a jogot arra, hogy a művészetben rejlő izgalom az az előbbiből ered és nem az utóbbiból.

    Ez elég rémes, hogy a fizetés megkezdődött. Jobb lett volna, ha azt mondja, hogy nem, mert akkor legalább a vita szintjén élhetne a remény 🙂

  43. @timár.kati:

    Nézze, amikor az ország 500 focipályát akar építeni, amikor Debrecenben majdnem húsz milliárd forintért lesz focistadion, s ezzel együtt a kultúrára-közművelődésre jutó öszeg drasztikusan csökken, akkor nem lehet mást mondani, mint hogy fizetjük az “adót”.

    A kánonból elég annyit, amiben nincsen vita közöttünk.

    Amit maga észlel, mármint, hogy nincsen megértés a nézők részéről, s ezt nem tudja megérteni, az a másik oldalról úgy néz ki, hogy nincs megértés az ön megértése iránt, s nem tudják megérteni, hogy maga it ért a műben.

    Magának joga izgatottnak maradni, de a csöndes többség nem akar csatlakozni magához.

    A Ludwig belépőjegyeinek ára emelkedni fog, mert másként nem tudnak egy kis pénzt szerezni. Mivel minden egyéb helyen is növekszik mindennek az ára, ezért az emberek szelektálnak, s a vesztes a kultúra lesz.

    Egyre kevesebb ember lesz a vevője, s ez egy olyan lefelé menő spirált indít meg, amelynek a végét nem is látni.

    Annyi bizonyos, hogy a művész-befogadó közötti távolság jelentősen meg fog nőni. A tudás-ismeret olló iszonyúan kinyílik.

  44. @iparterves: Ez a fizetés nem is igazán adó, hanem valami másnak az “ára”.

    De azt nem értem, hogy az miért van rendben, hogy ennyi pénz megy a “magyar focira”, amikor annak a közönsége éves szinten szerintem messze alatta marad a képzőművészetének, ráadásul mindenütt kereskedelmi alapon finanszírozzák, nem pedig az adóból. Ha nemzetközi mércével nézzük, akkor ez arra is igaz, azaz hogy a képzőművészetünknem nemzetközi szinten szerintem jobb a megítélése, mint a focinak.

    Ezt a kánon-dolgot most nem értem. Most akkor beszéljünk róla vagy sem?

    Azt mondjuk már megszoktam, hogy én a “kisebbség” vagyok 🙂

    Abban meg teljesen igaza van, hogy ha emelkednek a kultúra árai, akkor az olló még szélesebbre nyílik (bár már így is túl szélesen van nyitva). Engem ez mérhetetlenül elkeserít és a magam módján próbálok ellene tenni, de nagyon beszorítottnak látom a lehetőségeket.

  45. Beszélhetünk a kánonról, természetesen, én egyetlen oldalát említettem és emeltem ki – a befogadó oldaláról láthatót.

    A fociról egyszerűen semmi okosat nem tudok mondani, számomra felfoghatatlan és érthetetlen, s az a több tíz milliárd forint, ami arra elmegy, egy fél országot ki tudna húzni a bajból.

    Ha valami mégis érdekes és kifizetődő lehet, az az utánpótlás nevelése, mert egy-egy jobb focista árából ( ez egyszerű emberkereskedelem, de legalizált ) sokat tud bevenni a nevelőegyesülete.

    Ez az, ami a képzőművészetből teljesen hiányzik. Ha nálunk jó valaki, az nem jelenti azt, hogy nemzetközi területen is annak tartják, s még kevésbé azt, hogy bármilye (“brand” ) eladható lenne.

    Szerény tapasztalataim szerint nincsen ára a magyar művészetnek a világban. Ár alatt értve azt, ami már valami tisztességes értéket érne el.

    Azt mondhatnám: sehol sem vagyunk.

    A vita alapját pedig semmiképpen sem képezik a műtermi eladások, csak az olyan vételek, amelyekben már nem az érintett művész mint személyiség érdekelt, hanem a professzionális galéria vagy aukciós ház.

    Az esztétikai, művészettörténeti, kulturális és egyéb értékekről nem beszéltem, most kizárólag a pénzügyi vonatkozásokat emeltem ki.
    A kisebbségi létnek is vannak előnyei – hosszabb távon még többségi is lehet.

  46. @iparterves:

    Mohon falom az utolso kommentjeit.
    Föleg azért mert maga most
    a ‘sovargo, meg-nem-értett és alulbecsült’
    magyar lélek arnyképét vetiti a falra.
    Mindenesetre nagyon érdekes.
    Visszakalauzol bennünket a Mücsarnok igazgato beszédéhez,
    Mély irasahoz, Beke nagy magyar kiallitasahoz Dijonban
    15 évvel (?) ezelött, “az elmentek és ittmaradtak” (magy. fotografusok) tartalmatlan koncepciojahoz stb. stb.

    Még mielött folytatnam, megmagyarazna hogy
    teljesen pontosan mit akart itt mondani, legyenszives:

    “A vita alapját pedig semmiképpen sem képezik a műtermi eladások, csak az olyan vételek, amelyekben már nem az érintett művész mint személyiség érdekelt, hanem a professzionális galéria vagy aukciós ház.”

  47. @hatvanegy:

    Vigyázat a mohósággal, az a távoli Laoszban, Viet-namban, vagy Párizsban sem egészséges.

    A maga “néplélek” kategorizálásába nem hinném, hogy beleférnék.

    A fotográfiához maga ért, az elmentek-maradtak kérdése, ha felvetődik egyáltalán, itt és most, ebben a kereskedelmi összefüggésben annyi jelentőséggel bír, hogy a kintmaradtak állandó kapcsolatban lehettek a piaccal, az itthoniak nem.

    Az itthon maradtak a “no-name” kategória nagyjai. Ez nem baj, ilyennek is kell lennie, de – szemben a maga értelmezésével – nem engem, hanem a “no-name”-eket bántja ez.

    Hogy nem legyen no-name, ezért kérem, javítsa ki: Mély az igazából Mélyi ( s egyáltalán nem utal ez működése színvonalára, hogy rosszmájú legyek ).

    Amire magyarázatot kér: az itthoni műtermi árak, amelyre sokszor és büszkén hivatkoznak művészeink és a nem-magyar galériákban érvényesülő vagy nem-magyar aukciókon elérhető árak köszönő viszonyban sincsenek egymással.
    Az itthoniak őrült magasak, a kintiek …

    Az összehasonlítás kedvéért a nem-magyar árakról erészeltem beszélni.

  48. @iparterves:

    (Kösz a magyarazatot.)

    Ami engem különösen érdekel ebböl az egészböl az a
    maga altal targyalt “magyar müvészet” vagy egy bizonyos müvészet ‘magyar müvészetként’ valo befogadasa ott
    ahol ‘kint lehet maradni’.
    (Maga azt irja itt utoljara hogy “a kintmaradtak”.
    Ez személyekre vonatkozik, tudom,
    de a földrajzi jelentése is van.
    Azaz a ‘mindenüttre’, Magyarorszagot kivéve.)

    Azt kérdezném magatol hogy miben és mennyiben ‘magyar’
    egy magyarorszagi müvész?
    Mert magyar anya gyermeke vagy mert a müvei magukonhordoznak valamiféle ‘magyarsagot’ ?
    Csak talalomra, mondjuk mennyiben
    ‘magyar’ Nadler Istvan müvészete ?
    (Sokat nem tudok rola, de minimum 10 képét.)

    “Ha nálunk jó valaki, az nem jelenti azt, hogy nemzetközi területen is annak tartják, s még kevésbé azt, hogy bármilye (“brand” ) eladható lenne”.

    Mit jelent itt a “nalunk jo” ?
    Egy a ‘magyar müvészetbe’ valo beagyazottsagot ?
    Magyar kontextust ? Vagy egy specifikusan magyarokkal kapcsolatos magyarok altal magyaroknak teremtett kanont ?
    Vagy egy bizonyos ( . . . .) hianyat ?
    Nem irom le a szot mert abbol megint botrany lesz.
    (Bar Süvecz Emese szövege utan nem lett botrany,
    de talan a vilag megvaltozott azota.
    “A helyszín a Vérhalom utcában levö monarchia korában épült villa, a miliö a szó legszorosabb értelmében kozmopolita..”
    De az is lehet hogy beoltatta magat ez ellen a szo ellen. 😀

    Nem gondolja hogy Magyarorszagon kivül a ‘magyar’ müveket (vagy müvészeket) azok a csatornak teszik vagy tehetik magyarra (vagy foszthatjak meg magyarsaguktol)
    amelyek eljuttatjak azokat a befogadokig (esetleg a vevökig) ?
    “Teszik”, persze abban az esetben ha ez valamilyen “értéktöbbletet” is jelent egyben.
    Ha ez megkönnyiti, vagy kiszélesiti a befogadast azok szamara akik valamilyen modon viszonyulni kivannak ezekhez a müvekhez.
    Vagy az üzletben :ha azt az érdekek ugy kivanjak !
    Ha az a ( . . . .) amit a kereskedök létrehoztak,
    amelyet magukénak tudnak, képes ezeket a müveket mint “magyar” müveket befogadni.
    (Itt megint kihagytam egy “büvös” szot . . .:) de maga kitalalja.

    maga:
    ” . . .az elmentek-maradtak kérdése, ha felvetődik egyáltalán, itt és most, ebben a kereskedelmi összefüggésben annyi jelentőséggel bír, hogy a kintmaradtak állandó kapcsolatban lehettek a piaccal, az itthoniak nem.” == hülyeség ! !

  49. @hatvanegy:

    Egy csekély értelmű medvebocs nem tud mindenre magyarázatot, tessék kérdezni az okos felnőtt művészettörténész néniktől és bácsiktól!

    Ők majd szépen felmondják a leckét a magyar és a magyarországi művészet kapcsán.

    A bánatos bohóc meg elfordul a csatorna szó hallatán ( amelyet a marketing tantárgyával utáltattak meg vele, lásd” értékesítési csatorna” ).

    Utolsó bekezdése megint arról győzött meg, hogy ún. vitánk igen kevés értelmet hordoz magában.

    Ha hülyeség, akkor hülyeség, magával “vitatkozni” is az, de én önbecsapó módon mindig teszek egy-egy kisérletet.

    Be kell látnom: teljesen fölöslegesen.

    Nem találgatok egyébként semmit, mert ahhoz már nem elég a kapacitásom, s jobban szeretem a tiszta, egyszerű mondatokat.

    Adogassa szépen a fotókat, menjen fel az áruk, utazzon sokat és mondjon sok kellemetlent a magyar fotóhoz értőkről.

Comments are closed.

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány