Egy jó nevű amerikai filozófus, Susan Buck-Morss szerint 1992 óta mindannyian (vagyis nemcsak „mi”, hanem „ők” is) egy posztszovjet állapotban leledzünk. Egy kevésbé ismert amerikai kultúrakutató (D. C. Moore) viszont már 1995-ben azt állította – éppen Budapesten –, hogy a posztszovjet nem igazán különbözik a posztkolonialistától, és legalább a Canterbury mesék óta egy alapvetően gyarmati világban élünk (és ezt nemcsak az „afrikaiak” és a „kelet-európaiak”, de egykoron még a normann uralom alatt sínylődő „angolok” is megtapasztalhatták). Ebben a kolonialista világban Edward Said legendás fogalmának (orientalizmus) értelmében a Nyugat saját maga ellenpólusaként konstruálja meg az egzotikus Keletet. A leghíresebb szlovén filozófus viszont azt állítja, hogy a Nagy Másik (geopolitikai értelemben a Nyugat) nem is létezik. Slavoj Žižek lacani bon mot-jából ráadásul még az is következik, hogy a Nagy Egyik (a „kommunista” Kelet) sem létezik. Innen már könnyen adódhat a kérdés, hogy akkor hol is vagyunk „mi”, és mit is csinálunk valójában?
Atlas of Transformation | Fotó: Kerekes Zoltán
Ahogy a felvezetésből is látszik nagy dolgokról lesz szó, de igen röviden. Egészen pontosan egyről, és azon belül még egyről. Az egyik nagy volumenű dolog egy atlasz, egy szöveges atlasz, amely feltérképezi azt, ami a volt keleti blokk, avagy a valaha elképzelt második világ helyén ma van. Vagyis feltérképez bennünket, magyarokat (és persze a magyarul olvasó románokat, észteket, vagy örményeket) is, de nem annyira földrajzi, mint inkább eszmetörténeti értelemben. A Transzformáció Atlaszát Zbyněk Baladrán és Vít Havránek állította össze 109 szerző közreműködésével, akik többnyire e régió (pontosabban régiók a Baltikumtól a Kaukázusig, és még azon is túl) szülöttei. Az atlasz egyfajta mentális térképet, vagy inkább társadalmi és kulturális enciklopédiát kínál fel az olvasó számára 233 ábécérendben közölt szócikkével, amelyek az adaptációtól és az autonómiától a világméretű krízisig, a biológiától a politikai filozófián és a művészetelméleten át a közgazdaságtanig igen széles tudományos bázisra támaszkodnak. A 700 oldalnyi (két hasábos) szövegnek nincs ugyan egyetlen teoretikus súlypontja, de én azért kiragadok egyet, mégpedig a posztkoloniális fogalmát, amely nemcsak önálló címszó, de újra és újra előkerül a régió(k) egyik lehetséges eposzi jelzőjeként is. Ez lenne tehát a másik nagy volumenű dolog. Egyrészt azért, mert hirtelen globális jelentőségűvé válhatnának a posztkommunista normalizáció (ez is címszó) helyi tünetei, másrészt pedig ezért, mert a posztkolonializmus tudománya jóval izmosabb akadémiai infrastruktúrával bír, mint a sporadikus „east european studies”.
Atlas of Transformation | Fotó: Kerekes Zoltán
Az Atlasz egyik szerzője, David Chioni Moore éppen az erőteljesnek mondható posztkolonialista diskurzus felől tette fel a kilencvenes évek közepén azt a provokatív kérdést, hogy vajon elképzelhető-e, hogy a posztszovjet „poszt”-ja ugyanaz, mint a posztkolonialista „poszt”-ja? A kérdés egy fokkal nyíltabban úgy hangzik, hogy tekinthetjük-e a Szovjetuniót és az oroszokat gyarmatosítónak, a régió többi népét pedig gyarmatosítottnak. Moore hajlik arra, hogy bizonyos fenntartásokkal ugyan, de igent mondjon. A kérdés maga az itteni, avagy a kelet-európai „poszt”-ban élőket örömmel kellett volna, hogy eltöltse, hiszen ezzel a hirtelen megszűnt második világból át lehetett volna kerülni a támogatott és tanulmányozott harmadik világba. A helyzet azonban már a kilencvenes évek közepén sem tűnt ennyire egyszerűnek. Egyesek örültek, mások talán kevésbé ragadtatták el magukat, a kategória honosítása azonban mégiscsak sikeresnek mondható, hiszen a balti államok például boldogan magukra ismertek a gyarmatosított kategóriájában, és ki is hoztak egy masszív angol nyelvű tanulmánykötetet önmagukról Baltic Postcolonialism címen. A balti államok helyzete persze látszólag kevésbé bonyolult, mint Magyarország vagy Csehszlovákia esete, hiszen ők ténylegesen a Szovjetunióhoz tartoztak egykoron. A történet azonban nem ennyire szimpla, hiszen a gyarmatosító mindkét esetben Keletről jött, és az észtek valószínűleg hasonlóan gondolkodtak a keleti hódítás kulturális kontextusáról, mint a csehek, vagy a magyarok. Egyik nemzet kollektív intelligenciájában sem merült fel ugyanis érdemben az oroszok szellemi szupremáciája, így Moore felvetését viszonylag könnyen el lehetne intézni azzal, hogy a megszállás és a politikai irányítás még nem jelent kulturális gyarmatosítást, és az orosz nyelv kötelező tanulása sem jelenti azt, hogy mifelénk ma többen törnék az oroszt, mint az angolt, vagy a németet.
Atlas of Transformation | Fotó: Kerekes Zoltán
Nyilván nem érdektelen az orosz gyarmatosítás, és az orosz világbirodalom kapcsán az orosz kulturális értelmiség véleménye sem, amely szintén viszonylag későn kezdett kényszeredetten magára ismerni ebben a nem is olyan nagyon új diskurzusban, de nem annyira a gyarmatosító, mint inkább a gyarmatosított szerepében. Egy orosz művészettörténész, Jekatyerina Degot Moore-tól függetlenül írta meg a kilencvenes évek második felében a „keleti” státusz ambivalenciájának rövid történetét. Degot nézőpontjából az orosz posztkommunista képzőművészek ugyanabban a cipőben járnak, mint az észtek vagy a csehek. Egyrészt nem elég nyugatiak, másrészt meg túlságosan is azok. A Nyugat nyelvét akarják beszélni, de ha megszólalnak ezen a nyelven, akkor megkapják, hogy miért nem magukról beszélnek. Ha viszont a saját problémáikat hozzák elő, akkor azt gondolják róluk, hogy még mindig túlságosan barbárok és nacionalisták. Alexej Penzin, orosz kultúrakutató, a Sto Gyelaty csoport tagja ezzel kapcsolatban az orosz szingularitásról beszél, egy olyan különleges diszkurzív helyről, amelynek valójában nem is szabadna léteznie. Egy súlyos ellentmondásokból konstruált orosz kulturális identitásról, amely mindig is a Nyugathoz (Nemzet, Tőke, Demokrácia) képest definiálta magát, de mindig is tisztában volt másságával. Mi (szlovákok, lettek és magyarok) pedig még náluk is rosszabb helyzetben vagyunk, mert csak Oroszországhoz képest vagyunk nyugatra, a Nyugathoz képest viszont keleten fekszünk, de nem eléggé keleten ahhoz, hogy kellőképpen egzotikusak legyünk. Ez lenne tehát egy igen rövid válasz a „hol vagyunk?” kérdésre, most viszont jöjjön egy még rövidebb kommentár ahhoz, hogy „mit is csinálunk?” valójában.
Atlas of Transformation | Fotó: Kerekes Zoltán
Az Atlasz egy másik szerzőjének, Alexander Kjosszevnek a klasszikus szövege az önmagukat kolonializáló kultúrákról ugyancsak a kilencvenes évek közepén keletkezett, és a kétezres évek elején két magyar művészettörténész is reflektált rá, mégpedig ékes angol nyelven. Tímár Katalin szövege az angolul frappánsabban hangzó „a ti popotok a mi popunk?” címet kapta, és komoly teoretikus apparátus felvonultatásával érvelt amellett, hogy az olyan „nyugati” címkék, mint a pop art kisajátításával kolonializáljuk magunkat. Tímár művészettörténeti érveket sorakoztatott fel amellett, hogy a magyar pop art nemcsak, hogy más, mint az amerikai, de a címke maga egyúttal el is homályosítja a másságát. A szerző ezen túl arra is rávilágított, hogy a nomenklatúra nem pusztán ismeretelméleti, hanem politikai kérdés is, amely egészen odáig vezet, hogy ki beszélhet kiről, és nem utolsó sorban: kinek a nyelvén. András Edit más szempontból, nem annyira a művészettörténet és a kulturális politika, mint inkább a pszichológia és az identitáspolitika felől közelített a kérdéshez az „új kritikai elmélet vakfoltjáról” szóló tanulmányában. András sem vitatta az önkolonializáció, mint metafora létjogosultságát, inkább annak ideológiai összetevőire világított rá, melyek nem igazán tűnnek szerencsésnek, ha a pszichológia, és azon belül is a viktimológia kontextusában vizsgáljuk. Ha ugyanis magunkra vesszük a gyarmatosító és gyarmatosított kettőségét, akkor ezzel az áldozat, a szenvedő fél szerepébe helyezzük magunkat. Sőt ha mindehhez még hozzátesszük az önkéntességet is, akkor már szinte a mazochizmus közelében járunk.
Atlas of Transformation | Fotó: Kerekes Zoltán
Valamiféleképpen tehát Tímárt és Andrást is inspirálta Kjosszev, előbbi provokatívan a művészettörténetre alkalmazta a bolgár kultúrtörténész metaforáját, utóbbi pedig kritizálta annak politikáját. Talán csak Kjosszev szövegének žižeki iróniája sikkadt el egy kissé, pedig a Nyugat és a Kelet bevallottan egy lacani frazeológiában konstruálódik meg, így a bináris oppozíciók nem a valós viszonyokat írják le, hanem a psziché és a vágyak szimbolikus birodalmába vezetnek. A realitások talaján Kjosszev a horvát Boris Budenhez hasonlóan inkább hibrid kulturális entitásokban gondolkodik, fura keleti mutánsokban, akik kreatívan sajátítják el a nyugati kultúrát, és a globalizáció hátszelével bátran összeolvashatók akár még a dél-amerikai kulturális fordítás praxisával is. Nem hinném, hogy Kjosszev áldozatként tekintene magára, inkább Moorehoz hasonlóan termékenyen zsonglőrködik a teóriákkal, és azok részeként az áldozat, a Másik, és a gyarmatosított fogalmával. Egyszerre éli és beszéli a Nyugat és a Kelet nyelvét: a nyelvismeret és a származás előnyeit egyaránt élvezi, és ezekre még rá is játszik. A kérdés már csak az, hogy miként is címkézzük ezt a sokak számára vágyott pozíciót? Ha a valóban világhíres Žižekre gondolok, és a rejtélyes dolgokra, meg a hitchcocki macguffinokra, akkor éppen a posztvalami (post-some-thing) tűnik megfelelőnek.
Zbynẽk Baladrán – Vit Havránek (eds.): Atlas of Transformation. JRP Ringier, Prague, 2010.
