Claire Bishop brit művészettörténész híres és azóta is meghatározó Social Turn : Collaboration and Its Discontents cimű irását 2006 februárjában az Artforum hasábjain közölte. Az esszé akkor szokatlanul heves reakciókat váltott ki, talán a legismertebb kritikáját, az eredeti szövegben már megszólított Grant Kester adta. Bishop idén megjelent kötete, az Artificial Hells egy több éves kutatás eredményeként jött létre, melynek főbb tézisei a hat évvel ezelőtti cikkből már többnyire ismertek.
Annyira szoros a kapcsolat, hogy maga a könyv a szerző rövid bevezetője után a Social Turn egy újraírt, de azonos című változatával kezdődik. Ebben Bishop egyrészt összegzi, az ő terminusát használva participatory art körüli diskurzust, reflektál a felmerült pozíciókra, így köztük Kesterére is. Bár kettejük eredeti vitája talán nem csak első olvasatra tűnhet egymás melletti elbeszélésnek, mégis fontos lehet ezen markánsan eltérő véleményeket tovább artikulálni.
Különösen érdekes az átdolgozott szövegben a kulturális politika problemtikájának szerepe Bishop érvelésében. Eszerint Nyugat-Európában, különösen Nagy-Britanniában a kormányzati kommunikáció részévé váltak bizonyos, államilag is támogatott társadalmilag elkötelezett művészeti gyakorlatok. Bár Bishop nem feltétlen ellenzi a társadalmi törekvések szerint instrumentalizált művészetet, ezt az elmúlt évtizedek brit neoliberális adminisztrációitól, melyek csupán a szociális problémák kozmetikázását várják az ilyen projektektől, veszélyesnek tartja. Ebben egyrészt annak beismerése érezhető, miszerint is a parcipatory art legfeljebb az egyenlőtlenségek, a bűnözés és egyéb problémák elfedésére képes, megoldására nem, másrészt Bishop a brit (kulturális) politika folyamatosságát hangsúlyozza Thatcher-től a New Labour-on át Cameron-ig. (A kommunikáció természetesen változott a ,,there is no such a thing as society” hírhedt mondatától a „Big Society” jelszaváig.)
Atelier Populaire, Je participe, tu participes, il participe, 1968, poster ι forrás: keepcalmgallery.com
Bishop egyik legfőbb tézise, miszerint is nem a jó kollaboráció, a keresztényi szándék vagy az etikai megfontolások miatt lesz egy projekt releváns, legalábbis művészeti értelemben, annak a ranciere-i esztétika szerint is értékelhetőnek kell lenni. Ez a gondolat, illetve Bishop preferenciája az antagonisztikus, kevésbé direkt üzenettel bíró, adott esetben perverz művészet iránt a könyv további részét olvasva is tetten érhető.
Jeremy Deller: Battle of Orgeave Archive 2004 ι forrás: tate.uk.org
A második, terjedelmében is meghatározó történeti részben a szerző három évszám segítségével vázolja fel a a parcipatory art művészeti előzményeit. Bár mindhárom forradalmi évszám (1917, 1968 és 1989) némiképpen szimbolikus jelentőséggel bír a fejezetek témáit tekintve, és inkább arra szolgálnak, hogy történeti kontextusba helyezzék a művészeti törekvéseket. Ebben a részben foglalkozik Bishop egy fejezet erejéig a kelet-európai művészettel is (The Social Under Socialism), azon belül az 1960-as és 70-es évek cseh és az orosz avantgárdjával. E fejezetnek egyik komoly erénye, hogy nem kívánja sem valamiféle egzotikumként, ismert sztereotípiákat használva leírni, sem a nyugati művészeti diskurzusnak megfelelően átírni a kelet-európai művészet történetét és sajátosságait. Ezeket az alfejezeteket olvasva is világossá válik, hogy Bishop mennyire érti és ismeri azt amiről ír, de ennek ellenére a könyv egészére, és különösen a történeti részre jellemző a szerző egyfajta őszinte beismerése a kutatás határaival kapcsolatban.
A harmadik rész leginkább a kortárs példákkal (Delegated Performance : Outsourcing Authenticity) és oktatási és kutatási projektekkel (Pedagogic Projects: ‘How do you bring a classroom to life as if it were a work of art‘) foglalkozik.
Artur Zmijewski: Them, 2007, video Ι forrás:
Az összegző utolsó néhány oldal (Conclusion) talán egyszerre a legizgalmasabb és legvitathatóbb fejezete a könyvnek. Bishop kijelenti, hogy talán egyedül a homályosan definiált antikapitalista irányultság az, ami politikai értelemben összetartja a kritikai művészetet. A szerző, bár tesz a kötet legvégén bizonyos manifeszt kijelentéseket baloldali mozgalmak nemzetközi összehangolásáról, meglévő intézmények progresszív átalakításának támogatásáról, ennél konkrétabb politikai programot nem hirdet, jóllehet ez aligha feladata.
De mégis, és Magyarországon ma ez egy releváns kérdés művészet és politika viszonyát tekintve, mit jelent a ,,támogatás”, és egyáltalán más-e a szerepe a részvételen alapuló művészetnek egy olyan társadalmi szituációban, melyben (kissé kiforgatva Bishop könyv eleji érvelését) a kormányzat nem az önkéntesség és leszakadó egyének akár látszólagos közösséggé formálására próbálja felhasználni a művészetet?
Hiszen Bishop kétségtelenül meggyőzően érvel Kester és mások ellenében, különösen amikor a kizárólag a társadalmi hatékonyságot hírdető törekvéseket a valódi politikai szereplők tevékenységéhez méri. Bishop, főként Jacques Ranciere-re támaszkodva pontosan írja le a társadalmilag elkötelezett művészet vagy participatory art természetét, lehetőségeit és ennek megfelelő mérsékelt társadalmi céljait. Ám a könyvet olvasva egyre inkább az lesz az érzésünk (a dél-amerikai példák ellenére), hogy Bishop elmélete és érvei leginkább, de nem kizárólagosan egy liberális demokráciában érvényesek.
Az Artificial Hells kétségtelenül egy kiválóan megírt és szerkesztett kötet, amelynek szemléletével vagy megállapításaival nyilvánvalóan érdemes vitatkozni. De mi sem mutatja jobban, hogy Bishop életbevágó kérdéseket vizsgál, mint az, hogy a könyv elméleti részeit olvasva végig tépelődünk magunkban. Persze néha azzal a legmegnyugtatóbb szembesülni, hogy kétségeinkkel nem vagyunk egyedül.
Claire Bishop: ‘The Social Turn: Collaboration and Its Discontents‘ Artfotum February 2006, pp. 179-185.
Grant Kester: ‘Another Turn‘ Artforum May, 2006
Pacsika Márton
•••
Bishop, Claire – Artificial Hells : Participatory Art and the Politis of Spectatorship, Verso, London/ New York, 2012