Kortárs kritikai elméletek, hol vagytok?

December 2-án egy házi konferencia keretein belül került sor a Kritikai teóriák és lokalitás címet viselő legújabb Ars Hungarica szám (2013/3.) lapbemutatójára, mely az MTA BTK Művészettörténeti Intézetén belül működő Kritikai Elméletek Kutatócsoport első eredményeit összegzi. A kutatócsoport céljairól, valamint a kritikai teóriák hazai közegben való alkalmazhatóságának kérdéséről a projekt vezetőit, András Editet és Hornyik Sándort kérdeztem.

Hornyik Sándor A spektákulum foglyai című esettanulmányában Birkás Ákos A fogoly (2005) című festményét elemzi | © Birkás Ákos


Dudás Barbara: A kiadvány bevezetőjében megfogalmazódik a remény, miszerint a most közlésre kerülő írások, valamint az összegyűjtött magyar nyelvű bibliográfiák segítségével talán sikerül – akadémiai szintű – diskurzust generálni az egyébként meglehetősen bizalmatlan és elutasító hazai közegben. Mit gondoltok, valóban hiányzik Magyarországról a kritikai értelmiség? Mennyiben régiós probléma ez és mennyiben specifikusan magyar jelenség?

András Edit: Szó sincs arról, hogy hiányozna nálunk a kritikai értelmiség. Mi a kritikai elméletek kapcsán kifejezetten a művészettörténet-írásra fókuszálunk, amelyen belül viszont valóban meglehetősen szórványos, esetleges a kritikai teóriák jelenléte. Nem szeretném kelet-nyugat dichotómiaként kezelni a kérdést, mert ugyan ezen teóriák az angol-szász nyelvterületről indultak útra, a gyökereik a régióba nyúlnak, amiből a Frankfurti iskola mellett a Lukács-kör sem hagyható ki. Egyszerűen a kritikai gondolkodás spektruma kikerült egy időre a régióból, s már úgy jött vissza, mint nyugati termék. A kelet-európai régió már a szocializmusban sem volt homogén, most még kevésbé az, s így ezen a téren sem. Poznańban például egészen természetes queer teóriából írni szakdolgozatot és a feminista, posztmarxista stb. teória része a kurrikulumnak. Sok esetben egyetlen személyen múlik a jelenlét vagy a hiány. Poznańban Piotr Piotrowski körül egy egész iskola alakult.

Hornyik Sándor: Én sem gondolom, hogy hiányozna Magyarországról a „kritikai értelmiség”… inkább arról van szó, hogy bizonyos diszciplínákon belül van némi ellenérzés a „teóriával” és a „teoretizálással” kapcsolatban, ami sokszor abból fakad, hogy látszólag „idegen”, avagy „más” nyelvek szókincse és frazeológiája jelenik meg – példának okáért – a művészettörténeti elemzésekben.

András Edit a maszkulinitás és nacionalizmus kérdéseit vizsgálta a Kis Varsó Lélekben tomboló háború (2011) című installációján keresztül | © trafo.hu

DB: Milyen szerepet szántok a kutatócsoportnak ebben a – gyakran az érdektelenség ellen folytatott – küzdelemben? Mik lehetnek egy ilyen, akadémiai támogatással működni tudó szerveződésnek az előnyei, erősségei? Beszélhetünk-e legitimációs folyamatról? Ez alatt nem kizárólag a nemzetközi körforgásban ismert diszciplínák, megközelítési módok itthoni elfogadtatását (fordítását, közvetítését) értem, de akár saját, lokálisan érvényes, új terminológiák bevezetését is.

HS: A Kritikai Elméletek Kutatócsoport most arra tett egy kísérletet, hogy esettanulmányokon keresztül szemléltesse, hogy a posztmarxista, a feminista vagy a kultúratudományi perspektíváknak és értelmezéseknek van művészettörténeti hozadéka is. Ráadásul az angolszász akadémiai diskurzusban már sokkal többen beszélik az „új”, kritikai nyelveket, mint ahányan a régebbi megközelítéseket használják. Ezek az új nyelvek ráadásul jobban passzolnak nemcsak az újrastrukturálódó akadémiai élethez, hanem a kortárs vizuális kultúra és a kritikainak nevezett – socially engaged art, new genre public art, participatory art – művészet praxisához is.

Csákány István Szellemtartás (2012) című műve kapcsán Tímár Katalin a munkához való megváltozott viszonyról beszélt előadásában  | © ludwigmuseum.blog.hu

DB: Az előadásokban, írásokban nagyon komoly hangsúlyt kapott a feminista kritika felőli értelmezés, valamint a gender studies (társadalmi nemek tudománya) tanulságainak felhasználása a magyarországi példák elemzésekor. Ezzel szemben teljesen hiányzott a palettáról a napjainkban szintén meghatározó jelentőségű queer elmélet. Mennyire periférikus a queer elmélet helyzete Magyarországon? Vagy inkább megkésettségről beszélhetünk, ahogy a feminista kritika se a maga „nyugati” idejében hódított teret a hazai elméletírásban?

AE: A palettáról sok minden hiányzik, nem tudtuk lefedni a teljes spektrumot. Kétségtelenül a feminista kritika van leginkább jelen, ez már csak a magyar nyelvű bibliográfiából is látszik, bár érdekes jelenség, hogy az sem rendelkezik az alapvető írásokat tartalmazó olvasókönyvvel, amihez képest, aminek alapján a diskurzus kibontakozhatna, míg például a férfikutatások nagyon komoly magyar nyelvű háttéranyagot mondhatnak magukénak; ott inkább csak a művészettörténeti becsatolás hiányzott az utóbbi időkig. A férfikutatások domináns jelenléte ugyanúgy, ahogy az előző összefüggésben, egy elszánt kutató (Dr. Hadas Miklós szociológus – a szerk.) érdeme, hogy keresztülnyomta meggyőződését. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem kell a nyugati utat, sorrendiséget végigjárnunk, követve és betartani az ottani fázisokat, s a megkésettség kategóriát is elfelejteném. Sokkal inkább lokális helyzetekről, konstellációkról van szó, amely kedvez, vagy ellenkezőleg, egyfajta megközelítésnek, gondolkodásnak.

HS: Nem hiszem, hogy lenne értelme annak, hogy mereven elhatároljuk egymástól az „új” elméleteket, hiszen a queer studies egyértelműen a gender studies-ból fejlődött ki, és Judith Butler írásai sokunk számára jelentettek fontos inspirációt. És arról sem lenne jó elfeledkezni, hogy Butler nyilvánvalóan a posztstukturalista gondolkodás felől érkezett, és éppúgy Foucault-t és Lacant gondolta tovább, mint ahogy ezt tette Edward Said, vagy Friedrich Kittler is. Csak utóbbiak aztán másféle kérdéseket tettek föl, másfelé vitték el az úgynevezett „nyelvi fordulat”, amely azóta már sokféle arcát megmutatta a különféle diszciplínákban a retorikai fordulattól (történettudomány) a performatív fordulaton (irodalomtudomány) át egészen a kurátori fordulatig, amely Magyarországon a tranzit.hu-n keresztül is szert tett bizonyos ismertségre. A „megkésettség” pedig inkább látszólagos, hiszen nálunk is olvasták Foucault-t a hatvanas évek végén, és a posztkolonialista diskurzus, illetve az önkolonializáció kérdései is időben befogadásra találtak a hazai értelmezői körökben is… az már persze más kérdés, hogy ezek mérete mekkora… és mennyire tudják érvényesíteni a szempontjaikat… mondjuk például az akadémiai tudományon belül.

Junghaus Tímea a dekolonializáció kérdéseivel foglalkozott Omara „kék” sorozatának (2001) bemutatásával kép: Omara: Lányom esküvője, 1989 (2001) © ludwigmuseum.hu

DB: Mennyire látjátok optimistán a jövőt? Milyenek a szakma fiatal, gyakran külföldi egyetemeket megjárt szakemberei? Tervezitek esetleg további külsős munkatársak bevonását a kutatásba?

AE: Ha a tematikus lapszám stimulálja az érdeklődést az elméleti alapokon álló kritikai megközelítés iránt, illetve összerántja és bevonzza a szórványos megnyilvánulásokat, akkor máris megérte az erőfeszítés. A tervezett olvasókönyv összeállításánál természetesen bővítenénk a külső munkatársak körét.

HS: Az „optimizmussal” kapcsolatban a “fordítás”, és a lokalizálás szempontjait emelném ki. Úgy gondolom, hogy mindenekelőtt arra van szükség, hogy kialakítsunk egy értelmezői közösséget, amely olvassa és érti a vonatkozó kritikai elméleteket és gyakorlatokat, és mondjuk a tranzitblog szerzőitől az egyetemi és akadémiai szakembereken (például az ELTE, a Pázmány, a MOME és Képzőművészeti Egyetem oktatóin) át a kulturális szférában dolgozó alkotókig ível. A Lázár Eszter és Kékesi Zoltán (valamint Varga Tünde és Szoboszlai János) által összeállított remek „művészetelméleti” szöveggyűjtemény (A gyakorlattól a diskurzusig) csak részben tett eleget a tágabb értelemben vett fordítás feladatának, hiszen ezek a szövegek továbbra is arra várnak, hogy meglátásaikat és vakfoltjaikat lokalizáljuk a mi magunk helyi környezetére, politikai viszonyaira és intézményrendszerére.

 

A szakmai párbeszéd a Trafó kávézójában egy kerekasztal-beszélgetés keretei között folytatódik december 17-én 17 órakor.

© 2018 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány