KÉP-SZÖVEG, TÚR-RETÚR

Azért, mielőtt a vizuális esszencializmus csúnya kis bűnébe esnénk, ne feledjük, hogy mindjárt nyakunkon a Könyvhét, ezért most, a kép-szöveg jouissance jegyében fogant, s nemrég olvasott, három könyvről fogok szót (képet) ejteni.

Kezdjük Lanczkor Gábor Vissza Londonba – Tizenegy hónap a National Galleryben és a Tate Modernben  című verseskötetével (Kalligram, Pozsony, 2008). Mert tegyük a szívünket a kezünkre (vagy fordítva): hány olyan verseskötetet olvashattunk, amelyikhez képes blogspot tartozik:
http://lanczkor.blogspot.com/

mondhatnám, mintegy kiegészítőként, de a képeket nézve, elmélázhatunk azon, hogy itt mi minek is a kiegészítője, a kép a versé vagy a vers a képé, vagy azon, hogy ne vessük-e már el ezt a punnyadt accessoire-os- illusztrációs gondolkodást, és ne próbáljunk-e inkább ráhangolódni arra az (ideális esetben keletkező) szikrára, ami a kettő együttállásából jön létre, s amiből akár még egy jó kiadós tűz is keletkezhet.

Lanczkor új kötetét olvasva kiadós tűz ugyan nem keletkezik, de erős asszociációs mezőket képes generálni, azt is mondhatnám, hogy nagyon erős, jobb esetben delejes kisugárzása van, minek hatására azonnal beindul az olvasó saját kép/szöveg/érzelem-generátora, ami nem kevés.

„Löszfal. A szik./A sziklaüllő/a puszta sík/mélyén. A hűlő/löszfal. A nyúl./ Kutya.Mint egy ló./ Port fuldokol./Métert hátráló/löszfalnyi csík./Az éjre hűlő/vakszürke szik./A sziklaüllő.” (Emelet. A kutya. „Nehéz, mint egy döglött öszvér” – A „Goya süket háza” fejezetből)

Már az – amúgy huszonhét éves szerző – első két kötetében is jelentős szerepet kapott a képzőművészet (A tiszta ész, 2005, Fehér Daloskönyv, 2007), ami nem meglepő, ha igaz, hogy álnéven ő maga is képzőművész. Lanczkor a Vissza Londonba kötetben egy klasszikus költészeti hagyományhoz, a képleírás hagyományához nyúl mai – nyelvi és technikai – eszközökkel. Nyilván Blake is szívesen használt volna képes blogspotot, ha lett volna rá lehetősége, vagy Goethe, aki ott kedvére bíbelődhetett volna a színelmélettel. A módszer tulajdonképpen adja magát olyan művek esetében is, amelyek nem az ekphrasis-hagyományra épülnek, hanem csak használják a költészet ősi anyagát: a képeket. Ehhez azonban kell egy paradigma- és generációváltás, és Lanczkor ahhoz a generációhoz tartozik, amelyik már egy egészen másfajta (kép)világban szocializálódott. Erről a generációs érzésről így ír a kötetben:

„Mihez kezdhetnék én a második/ világégés lángjaival?/Harminchat évvel utána születtem, már a harmadik/Magyar Köztársaság állampolgáraként lettem ivar-/érett. Egy anyai dédapám, ki elesett./A nagyapám, aki túlélte. Négy hónapja nincsen/köztünk. Igen, a legszemélyesebb/háborús veszteségem az, hogy elégett Caravaggio Szent Mátéja Berlinben. […]” (Caravaggio: Szent Máté és az angyal. – Az „Első két és fél hónap” fejezeteből.)

Magán- és kollektív emlékezet másfajta fénytörésben. Ám a versegész mégis arról tanuskodik, hogy a meg nem élt történelmi tapasztalat indirekt módon is létrejön.

*

A kollektív képi emlékezetet egy másfajta szemszögből tárgyalja Varró Attila Kult-Comics című könyve (Mozinet-könyvek, Budapest, 2007), amelyben áttekintést nyújt az elmúlt hatvan év amerikai, európai és japán kult-képregény terméséből.

Az efajta művek azért fontosak, mert egy alternatív, XX. századi mitológia körvonalait rajzolják fel, amely legalább olyan elevenen él egy kultúra személyes és kollektív pszichéjében, mint a klasszikus, görög mítoszok, és legalább olyan erősen vannak jelen a különféle médiumokban létrehozott kulturális termékek szövedékében, mint amazok. (Emlékszem, egy pszichiáter barátom annak idején arról mesélt, hogy amikor már a sokadik tínédzser, illetves huszonéves páciense használta a Csillagok háborúját hivatkozási pontként, kénytelen volt elmenni megnézni legalább az indító darabot.) Varró könyve segít eligazodni ebben az új mitológiában, könyve miniesszéket, ismertetőket közöl a képregény legváltozatosabb műfajaiban (szuperhős-történetek, manga-folyamok, erotikus képregények, krimik, stb.), s a műfajt nem csak történeti, de elméleti szempontokból is tárgyalja (jóllehet igencsak zanzásított – s ezért nem kevés hiányérzetet keltő – formában). A könyv a műfaj fejlődését elsősorban a film világához kapcsolja, azaz képregény és film kapcsolatának kitüntetett szerepet szán, noha – ezt ő is elismeri – festészeti és irodalmi (narratológiai) szempontból való tárgyalása ugyanilyen indokolt lehetne. Varró a teljesség igénye helyett, elsősorban arra törekszik, hogy eloszlassa azt a tévhitet, mely szerint a képregény csupán történetmesélő, illusztratív műfaj lenne, és rámutat sajátos képi nyelvezetének olvasás- és narratív technikáira, valamint e vizuális nyelv nem kevéssé érdekfeszítő kulturális kódolásaira. Az itt nem tárgyalt művek (pl. a graphic novel műfaj jelentős darabjai) folytatásért kiáltanak, amiből egy alternatív Mnemosyné- atlasz , de minimum egy használható kisenciklopédia kerekedhetne.

*

S ha már a graphic novel műfaja került szóba (szemben a néhány kockás strip-ekkel, a szuperhős-történetekkel vagy a manga-folyamokkal), említsük meg e műfaj legújabb slágerét, Marjane Satrapi, Franciaországban élő iráni szerzőnő Persepolis c. művét, melynek első kötete magyarul tavaly év végén jelent meg (ford. Rády Krisztina), s amelyből Cannes-i díjnyertes (2007) animációs film is készült.

Satrapi önéletrajz- alapú képregénye – mely műfaj, miként arra Varró is rámutat, nem  a „képes regény” hanem „sokkal inkább a ’képek regénye’ kifejezés összevonása” egy kislány történetét meséli el, aki a hetvenes években, a fundamentalista rezsim előtt és alatt nőtt fel Iránban, s aki végül külföldre emigrál. Satrapi a gyerek szemszögéből meséli el a történetet, minek következtében a teheráni mindennapok az iszlám forradalom alatt, majd később az iraki-iráni háború eseményei egy gyerek mindennapjainak különös békaperspektívájába helyeződnek. Odáig van a Michael Jackson-plakátért, amit szülei külföldről csempésznek be neki, trapézfarmerben meg  tüntetésekre jár, valamint punkrock bulikra (mikor már elég nagy hozzá).

Ha kissé frivol akarnék lenni, a könyvből megtudhatjuk, hogy „szép hely, jó hely Teherán, de ott is teher ám” – a diktatúra. Manapság, amikor egyre-másra születnek a gyerekszemszögből elmesélt rémtörténetek, már nagyon csínján kell bánni a műfajjal, de Satrapi ügyesen kerüli ki az érzelmesség és sablonosság csapdáit, fanyar humorral és bölcs iróniával keveri történetét, s ezzel, meg virtuóz képkezelésével sikerül megrendítő történetet kerekítenie.

Nem mondom, hogy képi leleményben (mélységben, komplexitásban) olyan messzire jutna, mint mondjuk Spiegelman Mausja, mégis elég invenciózus a vizuális világa ahhoz, hogy könyve valóban a képek regénye és ne képes regény legyen. Várjuk a magyar 2. kötetet, aki nem bírja ki, angolul megveheti egyben is (mint én).

Nota bene: aki képregényesített történelmi emlékezet-ügyben nem akar Teheránig vagy New Yorkig utazni, nézze meg Zograf: Pszichonauta – Látomások a Balkánról című művét (Nyitott Könyvműhely Kiadó, Budapest, 2006, ford. Halmos Ádám, Király Hajnal) – nem gyerekszemszög, oszt mégis torkon ragad.  

© 2020 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány