Párhuzamok I: Nacionalizmus a múzeumban

A Kumu Észt Művészeti Múzeum 2006-ban nyitotta meg kapuit. Annak ellenére, hogy mind a helyszín, mind az épület lehetővé tenné, hogy az intézmény hatékonyan végezzen kultúrkritikai tevékenységet és bevonó jelleggel foglalkozzon a régió művészetével, újratermelte az észt, zömében nacionalista kultúrpolitika sajátosságait.

hajtomu.jpg

Bognár Benedek: Tallinn

Tallinn külvárosában, a város tüdejében, a Kadriorg park szélén nyílt meg 2006-ban a KUMU Észt Művészeti Múzeum. A fiatal állam első, kizárólag képzőművészetnek szentelt múzeumának tervpályázatát 1994-ben az akkor még pályakezdő finn építész, Pekka Vapaavouri nyerte el. Öt éven keresztül halogatták a kivitelezést, majd hosszas vitát követően 2003-ban fektették le az új múzeum alapjait.

A helyválasztás szimbolikus, a parkot az észt történelem folyamán többször a regnáló hatalom reprezentációs célokra használta. Először Konstantin Päts elnöksége alatt, 1921-1929 között nyílt meg a nagyközönség számára számára a Kadriorg palota, ahol az észt festészet különböző korszakain követhették végig a látogatók az észt nemzeti öntudat kialakulását. Päts rezidenciájának építése miatt elköltöztették a tárlatot, majd 1945 után helyezték vissza a képeket, és az épület teljes amortizációjáig, 1991-ig maradtak.

A múzeum, az eredeti terv ellenére, egy klasszikus nemzeti galéria funkcióját tölti be, elsősorban az észt nemzeti öntudat, illetve az észt nép, majd a későbbi állam hányattatásai mentén vizsgálja a képzőművészet alakulását. Legfelső szintjén többnyire az állandó kiállítás kereteit tágítani kívánó kurátori tárlatok jelennek meg, amelyek (ön)kritikusan viszonyulnak az intézményhez. A tárlatok szellemisége mellett, meglepően előremutató az őszi és tavaszi konferenciák programja, ahol többnyire a hatalom és a művészet kapcsolata, az észt művészet és orosz művészet viszonya, illetve nagyon erős posztkolonialista diskurzus van terítéken. A KUMU közel 1000 m2 alapterületű kortárs részlege ennek ellenére nem tölti be megfelelően egy reflexív kortárs művészeti múzeum szerepét, a kortárs részleg sokszor az állandó kiállítás kiegészítésévé, a nemzeti narratíva kortárs illusztrációjává válik. A szcéna többnyire középgenerációs alkotókból álló része egy másik alternatív kortárs művészeti múzeum létrehozása mellett döntött, a művészeti akadémia tanárai az EKKM-et (Észt Kortárs Művészeti Múzeum) egyértelműen a KUMU „ellenmúzeumaként” definiálták. Az első pár évben csak Marko Laimre fotós osztályai használták kiállítótérként, ám idővel nagyobb stáb gyűlt az intézmény mögé, így az elhagyott hőerőmű trafóházában működő kiállítótér hamar megkerülhetetlen pontja lett a tallinni művészvilágnak. A kiállító művészek többnyire a kultúrkritikai elmélet gyakorlatba való átültetésén dolgoznak, a sokszor barkács jellegű kiállítások ellenére a Tarkovszkij Stalkerjának helyszínén berendezett múzeum konzekvensen foglalkozik a társadalmilag felelős művészet ellentmondásaival és problémáival.

drift_tallinn.jpg

Bognár Benedek: Tallinn

A KUMU állandó kiállításának koncepciójában felfedezhető következetlenségekkel, valamint a nagyon is következetes nacionalista szellemiséggel vívja ki az EKKM kritikájának jogosságát. Az észt művészet bemutatása az Észt művészet klasszikusai című tárlattal kezdődik, és a 18. századtól kezdődően foglalkozik festészettel. Az észt képzőművészeti formanyelv kibontakozása alapvetően a német polgárság tevékenységéhez kötődik, ők kezdték el kutatni az észt költészet sajátosságait, legendáit, így a 19. század közepéig az észt művészettörténet jeles alakjai olyan német származású polgárok voltak, akiket lenyűgözött az észt paraszti kultúra. Az észt nemzettest kialakulásához a nemzetállam létrejötte előtt az orosz főnemességgel, majd a német és orosz polgársággal vívott harcok vezettek. A nemzeti narratíván belül tartják számon az 1905-ös lázadásokat, amelyek inkább munkásmozgalmi felkelések voltak: az észt proletárok alapjogokat követeltek az elnyomó hatalommal szemben, az eseménynek erősen etnikai vetülete lett, hiszen a korabeli osztálykülönbségek az etnikai határok mentén húzódtak. Elsősorban ez az etnikai megosztottság akadályozta meg, hogy az első szabad észt állam a „demos”, azaz a független állampolgárok szövetségére épüljön, és inkább a vélt vagy valós „ethnos” vált a kohéziós erővé. Majd a szovjet megszálláshoz kötődő kollektív emlékezet befolyásolta nagyban a független országban élő orosz kisebbségek elgondolását.

A kiállítás logikájában dominál a kulturális etnocentrizmus, amely tagadja, vagy elhallgatja a terület soknemzetűségét, és az ebből fakadó konfliktusokat nem feloldja, hanem elfojtja. Nem a kronologikus rendezőelv a kiállítás ellentmondásosságának a fő problémája, hanem az, hogy egy már meghaladott etnikailag homogén nemzet keretein belül vizsgálja a vizuális kifejezőeszközök fejlődését. Ez a jelenség elsősorban a hiányokban érhető tetten, például nincsen orosz nyelvű leírás, a kiállításokhoz csak két nyelven, angolul és észtül, kaphatunk információt. A kiállítás terében, a német vagy más származású festők sajátossága nincs kiemelve. Habár a közös kultúrkincs részeseinek tekintik azokat, inkább beolvasztó, mint mellérendelő módon.

A második szekció Nehéz döntések címmel sokat ígér, hiszen a szovjet éra művészetét, az állami és ellenzéki művészetcsinálás közötti dilemmák mentén kívánja értelmezni. Az itthon sokat hiányolt szocreálról folytatott diskurzus etnikai alapon kerül bemutatásra, az észt függetlenséget feldolgozó művek észt festőktől származnak, míg a nyilvánvalóan állampárti alkotások orosz alkotók keze munkáját dicsérik. Annak ellenére, hogy a progresszív ellenzéki művészet elsősorban a fluxus művészetben jelentkezett, konzervatív módon kizárólag hagyományos médiumok, szobrok és festmények képviselik ezt a szárnyat.

Az észt kulturális etnocentrizmus elsősorban szövegszerű alapokon nyugszik, az észt kultúra őrzését az észt nyelv védelmén keresztül próbálják véghez vinni. Az észt nyelvtörvények nem teszik lehetővé az észt idegen nyelvként való oktatását az általános iskolákban, a szegregátumokban élő orosz ajkú – többnyire a szovjetizálás során nem oroszokat, hanem a birodalom más népeit telepítették be az országba, akiket egyedül a beszélt nyelv köt össze – kisebbségnek így nem sok esélye van megtanulni az ország hivatalos nyelvét.

2010-ben Rael Artel kurálta a Let’s Talk About Nationalism című kiállítást, ehhez a tárlathoz három nyelvű ismertetőt nyomtattak, ám a kiállítás – amelynek több magyar kötődése is volt, Nemes Csaba állított ki és Johanna Rajkowska, akinek Légitársaság című részvételen alapuló projektje a szélsőjobboldali szervezetek és a kisebbségek összebékítésén alapult –, nem tudta a mélyebb folyamatokat feltárni, csupán a felszínt kapargatta. A tárlat szélsőségesek rémtetteit helyezte a középpontba, elterelve evvel a figyelmet a mindennapi xenofóbia térnyeréséről, annak állami támogatásáról. A többnyire civileket bevonó munkák feldolgozták a 2007-es áprilisi zavargásokat, ám azt mint egyedi szélsőséges esetet, anélkül hogy annak előzményeit, vagy éppen következményeit vizsgálták volna.

Alig 100 méterre fekszik a KUMU-tól a Lasnamäe, egy 1977-ben épült szovjet lakótelep, amely lakosságának több mint kétharmada az orosz ajkú kisebbséghez tartozik, és mindössze a lakótelepen élők 65% rendelkezik észt állampolgársággal. A lakótelep jelenléte nagy lehetőség, a múzeumnak nem kerülne sok erőbefektetésbe, ha az ott élőket próbálnák a kiállításokra csábítani, hogy a múlt eseményeit a művészet segítségével közösen dolgozzák fel.

domb.jpg

Bognár Benedek: Tallinn

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány