“…velünk pusztul el.”

Vagy sem.

Mit őriz rólunk a város? Mi áll össze a mindennapjainkat jelentő helyekből, útvonalakból, döntésekből, és a belőlük származó adatok tömegéből – és ki az, akinek ez hasznára válhat?

A fenti kérdések jól ismertek a városi tér és a személyes szabadság problémakörében, különösen azoknak a technológiáknak az elterjedése óta, amelyek pénzügyi tranzakciókhoz, telefonhívásokhoz vagy bekamerázott közterületekhez kötődő adatfolyamokat szolgáltatnak cégek vagy közhivatalok számára. Látványossá ezek tették, de sokkal hosszabb múltra tekint vissza a folyamat, amelynek során a privát és a nyilvános zónák közötti határok egyre erőteljesebben elmosódnak. Elegendő csupán egy évszázaddal korábbra visszagondolni, amikor a lakásokba bevezetett víz, csatornázás és más szolgáltatások gyakorlatilag felszámolták a magánszféra autonómiáját – a városi infrastruktúrákkal létrejött kapcsolat egyben elszakíthatatlannak tűnő nyilvános függőséget hozott létre. Talán a történelmi távlat, talán a világszerte példátlanul sikeres működés az oka, hogy ezeket illetően jóval kevesebb aggály és kritika merül fel, bár ellenőrzésre vagy akár a szolgáltatások rendszerének megismerésére egészen a közelmúltig legalább annyira nem volt lehetőség, mint a hitelkártya-adatok vagy CCTV felvételek feletti kontrollra. Kalandosabb múltú helyeken gyakran maguk a szolgáltatók sem ismerik teljes egészében a saját rendszereik kiterjedését, oldalágait, használaton kívül helyezett, felülépített korábbi elemeit. Szóval – ki függ kitől? Meddig tart, milyen hatalmat ad az emlékezés és a megismerhetőség?

Az egyéni döntések szabadságát és nyomait övező diskurzusnak van azonban egy másik oldala is, ami ugyanennek a tudásnak az alkalmazhatóságáról szól. Mondhatjuk, napjainkban nyer új értelmet a városi kultúra privilégiuma: az urbánus, fizikai, technológiai, kommunikációs és intézményi infrastruktúrák működésére és adataira épülve olyan eszközök vannak születőben, amelyek egészen új szintre emelhetik a városlakók mindennapjainak minőségét. Nem csupán egy újabb, korunk vízvezetékeként működő újítás megjelenéséről van szó, hanem sokkal inkább a létező hálózatok megnyitásáról és az azok feletti ellenőrzés, az erőforrások elosztásáról és a tervezői szerepek újragondolásáról. Gondoljunk csupán a légifotókra – egy évtizednél is rövidebb idő elég volt ahhoz, hogy a térképészet, a földrajzi alapú adatbázisok és a mobil kommunikáció egymásra találása eredményeképp gyökeresen átalakuljon a saját környezetünkról alkotott tudásunk. De vajon centrum és periféria kérdésében szükségszerűen az-e a perdöntő, hogy van-e egy adott helyen Google Street View vagy kellő felbontású Bing Maps? Az európai fiatalok vajon győzelemként vagy provincialista aggályként élik meg, hogy számos ország kitiltotta a Google kamerás autóit – és a Norc által Kelet-Európában létrehozott alternatíva tud-e helyi innovációként új minőségeket teremteni?

Azonos lenne ez a folyamat azzal, ahogy a digitális identitásunkhoz kapcsolódó szolgáltatásokért egyre inkább hajlandóak vagyunk az adataink nyilvánosságával fizetni? Vagy azzal, ahogy a hálózat függetlenségénél és ingyenességénél egyre fontosabbnak tűnik a szolgáltatások minősége? Amennyire meghatározó a földrajzi elhelyezkedésük, a városok és a technológia egyre erőteljesebben egymásra épülő fejlődésében annyira kritikus kérdés az utóbbi feletti kontroll. A globálisan ismert modellek leginkább ezen keresztül terjednek, és a helyi fejlesztésekre kifejtett hatásuk egyre erőteljesebb. Persze ez sem teljesen új jelenség: elég a magyarországi hajlított bútorgyártás elképesztő sikerére gondolni a Monarchia évtizedeiben – egy könnyen alkalmazható innováció az elmaradott országban olyan erős iparágat tudott teremteni, aminek legyőzésére a Thonetnek esélye sem volt. Az azóta is mindenhol megtalálható székek külön infrastruktúraként jelölnek ki kulturális zónákat, hasonlóan a sárgára festett templomokhoz, vagy az országonként változó formatervű kukákhoz és villanyoszlopokhoz. A mai városfejlesztés egyik legfontosabb kérdése az, hogy ki szolgáltatja a terveket a jövő meghatározó infrastruktúráihoz, és ezek hogyan lesznek képesek befogadni, megtartani és továbbépíteni a helyi közösségek mindennapi lenyomatait.

Ha a városok hálózatának léptékében szemléljük a változást, akkor láthatóvá válik az a hatás is, amit a hagyományos geopolitikai erőviszonyok átalakulására gyakorol. Hiszen a fejlesztési koncepciók, tervek vándorlása nem áll meg a homogén angolszász nyelvi és gazdasági közegben, sőt, az innováció egyre többször azon kívülről érkezik. Kelet-Európa közelmúltja éppen ezen a téren szolgálhat fontos tanulságokkal. A modernitás technológiai jövőképei sokszor itt épültek be a legmélyebben a városi terekbe, és a mára lepusztult, megbélyegzett és lenézett huszadik századi fejlesztések – a lakótelepek, az új városok, a nagy technokrata mérnöki projektek – éppen azt illusztrálják, hogy milyen könnyen válik szét a felügyelet, a finanszírozás, a tervezés, az ellenőrzés, a részvétel és az emlékezet felelőssége, és mi történik, ha mindez öntudatlan szokássá rögzülve fennmarad egy új gazdasági környezetben is. A minket körülvevő infrastruktúra nem csupán felénk szolgáltat, de hozzánk is idomul: őrzi, ahogy városainkról és benne magunkról gondolkodunk.

A következő hónapok írásaiban ezeket a kérdéseket járjuk körül Bodó Balázzsal, Kürti Emesével és Süvecz Emesével – kulcsszavainkat, az infrastruktúra, a szuverenitás, a gyarmatosítás kérdéseit a város, az építészet, a köztér mai fogalmainak és problémáinak körében fogom vizsgálni.
 

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány