A periféria közterei

Jó ideje várat magára az elejtett szál a város szélén, amit most felvéve a periféria közösségi terei felé fordulunk tovább. Az előző cikkemben Budapest határairól írtam, amiket a város évszázados terjeszkedése sem tudott teljes egészében rögzíteni. Az érdekek ütközését a politika vágta át 1950-ben, de a város kényszerű koncentrált fejlődése ellenére évtizedekig, helyenként a mai napig fennmaradt a periféria urbanizáció előtti állapota, ami gyakran nem esik messze a kortárs, szuburbanizáció utáni város-régiók jellegzetességeitől. Az, hogy ez a különös vidék hagyományos kategóriákba alig sorolható be, a ritkán ide forduló szakmabeliek számára inkább irritációként jelentkezik – egy közelmúltbeli nyilatkozat egyenesen a határok újbóli szűkítését javasolta, amivel a “rendes” városról leválaszthatóak lennének az alulfejlett, renitens zónák. Talán nem meglepő, hogy az alaposabb szemlélő számára felfedezhető a fejlődés ezen a vidéken is, ami azonban radikálisan más utakon jár mint a sűrűségre alapozó történeti városok. 

 
Fotók: Szemerey Samu
 

Mi tartja mégis össze ezt a laza szövetet, ami körülvesz minket lakótelepekkel, egykori falvakkal, mezőkkel, kereskedelmi és logisztikai doboz-épületekkel, autópályákkal és távhővezetékekkel, mi a logikája ennek a párhuzamos városnak? Hiszen a lakóhelyek után a munkahelyek és a fogyasztás helyszínei is kiszivárogtak ide, és az egykori alvóvárosok lakosai is gyakran csupán egyiktől a másikig járnak a mindennapokban. 
 
A nehezen megfogható, gyakran befejezetlen, léptékében és működésében radikálisan eltérő fragmentumokból álló szövetet, ha létrejöttének története és értelmezésének ma népszerű eszközei szempontjából nézzük, kézenfekvő tájnak tekinteni. Az angolszász irodalomban landscape urbanism névvel illetett, mintegy két évtizede egyre nagyobb hatással bíró gondolkodásmód szerint a kortárs városok és poszt-urbánus élőhelyek megértésére nem elegendő sem a városépítészet, sem a tájépítészet hagyományos eszköztára: amíg az előbbi a modernista víziók és azok kritikája terén egyaránt csődöt mondott, az utóbbi ritkán tud kilépni a más szakmák által létrehozott rendszerek kozmetikázásának a szerepéből (Waldheim 2006). A várost tájként szemlélők számára a folyamatszerűség, a befejezetlenség, a laza összefüggések, az inkoherens léptékek dinamikus rendszerként nyernek értelmet, ahol az épített, a – csapda – természetes, az emberi és a technológiai tényezők térbeli összehangolása válik tervezői kérdéssé a formai és kontextust illető problémák helyett. Pontosabban – a diszciplína alapítóinak definíciói is változnak, és ezekkel a feldobott elnevezések is: Kenneth Frampton kritikai regionalizmusáról ugyanúgy találni megsemmisítő kritikát mint olyan elemzést ami tulajdonképpen előfutárként jegyzi Frampton híres esszéjét, és a táj helyett is egyre gyakrabban olvasható az ökologikus urbanisztika (ecological urbanism) kifejezés. 
 
A táj itt használatos fogalmát ‘negyedik természetként’ is emlegetik, John Dixon Hunt hármas definícióját kibővítve, ahol az első természet a vadon, a második a megművelt táj, a harmadik a kert – és a negyedik az építményekkel belakott és infrastruktúrák által működtetett, ugyanakkor természetszerűen élő közeg, amiről most van szó. Közösségeket és közös tereket is ezen a három területen: építményekben, infrastruktúrákban és a természetben érdemes tehát kutatni. 
 

Fotók: Szemerey Samu


A big box rendszerű kereskedelmi és szolgáltató központok spontán és tervezett közösségi funkciói közismertek. Ezek hívtak ugyanakkor életre számos olyan mintát ami visszafelé is hat, azaz más léptékben és más tipológiákba, de fokozatosan beépül. A hagyományos építészetre kevésbé, fizikai szerkezetté sűrűsödött logisztikai és kommunikációs berendezésekre inkább hasonlító nagy egységekre a koncentráció, az absztrakció és az ellenőrzött, nagy mértékben irányított belső áramlás jellemző. Azok a közösségi terek amik a klimatizált belső terekben, egymás mellé rendelt szolgáltatások és áruk között jönnek létre, a parkolókba vagy az elszórtan megmaradt kisvárosias városszövetbe kiáramolva is megőrzik a fenti jellegzetességeket: a városi léptéknél jóval sűrűbben, gyakran meglepő módon kombinált szolgáltatásokat, a grafikai és vizuális nyelvek végletes redukcióját és mindezek összekapcsolódását a fizikai és kommunikációs infrastruktúrákkal. Ez már nem pusztán Venturiék Las Vegas-elemzésének a késői verziója, hiszen az autós közlekedés nem feltétlenül képezi a gerincét, és a zárt világok között kialakult közösségi, szubkulturális terek legalább olyan kifinomultak mint a belsők, ugyanakkor az építészeti tapasztalat, a közösségi terek fizikai élménye a helyi közegben inkább köthető a vegetációhoz, mint a történeti építészet alakzataihoz. 
 
Különös módon megelőlegezte ezt a léptékváltást a periféria kemény infrastruktúrája: az utak, a vezetékek, az ipari tevékenységekhez vagy közmű szolgáltatásokhoz kapcsolódó épített elemek generációk számára jelentették a gyerekkor közös tereit vagy később a szabadidős tevékenységek helyeit körülölelő építészeti kontextust. Ezek pedig mind túlmutatnak az építészet léptékén: részleteikben, kidolgozottságukban és hálózatos, összekapcsolt rendszerükben egyaránt inkább környezetként működnek mint diszkrét épített elemek sokaságaként. Mára ezeket a tereket ugyanúgy átjárja az a puha infrastruktúra ami a szolgáltatások mellett a digitális világ közösségi tereit működteti. Tekinthető ez a sűrűséget pótoló eszköznek is: a periférián a városi környezet folyamatos sűrűségét a feloldódó, egyre mobilabb és egyre kevésbé önálló eszköz-szerű technológiák biztosította kapcsolatok hozzák létre. A fizikailag koncentrált, széttördezett épített világ közötti zónákban így maradhat fenn a közösen megélt terek folytonossága és referencia jellege, még ha ezek életciklusai alig mérhetők is össze a hagyományos közterekkel. 
 

Fotók: Szemerey Samu


Ki a gazdája ezeknek a tereknek? A big boxok világa privatizált közterekben működik, még ha a beszüremlő tevékenységek gyakran fel is forgatják a fenntartók szándékait, vagy olyan alternatívákat hoznak létre amik új jelentésekkel ruházzák fel azokat. Ezeknél jóval dinamikusabb átalakulás előtt állnak a sokáig egzotikumként kezelt, többnyire vitatható legalitású felfedezőtúrák céljaként számon tartott nagy létesítmények. Az egykori gyárak, közműtelepek, a várost működésben tartó hálózatok határállomásai olyan lehetőséget jelentenek, ahol a fentiekkel ellentétben az önkormányzatoknak és a közigazgatásnak komoly hatása lehet a megfoghatatlan város jövőjére. Ahogy a hálózati kultúra kialakulásával a virtuális valóság térnyerésének koncepciói végleg elavultak, a közösségek figyelme nem véletlenül fordult a fizikai környezet és annak működése felé. Kazys Varnelis szerint a realizmus, a dokumentarista, a jelent firtató érdeklődés korát éljük, ahol az olyan információk mint a városi infrastruktúrák működése, folyamatosan aggregálódó adatfelhőiknek megjelenítése és nyilvános jellege meghatározóak tudnak lenni a közterek használatának, a városi identitások kialakulásában. A periféria közösségeinek térbeli tapasztalataiban pedig gyakran pontosan ezek a terek foglalnak el kitüntetett helyet: a sokáig elzárt, ismeretlen működésű és hatású, de vonzó képzeletbeli territóriumok megnyitása, valódi közterekké alakítása olyan hálózatot hozhatna létre a város határán, ahol a kritikus jelentőségű gazda szerepét az önkormányzatok, a városi közigazgatás tölthetné be. A strukturálatlanság, a befejezetlenség és megformálatlanság látszólagos, természetszerűen működő világában így lehetne tartalmi sűrűsödéseket létrehozni és egyben újraformálni a köztereken megjelenő társadalmi szerződések tartalmait, alternatívát teremtve a jelenleg gyakorlatilag egyedüliként működőnek elismert privatizált köztereknek. 
 
A következőkben a harmadik, természetinek nevezett közeget vizsgáljuk tovább: milyen terek alakulnak ki ott, ahol a léptéket váltott építészet közege nem a város, hanem a táj? 
 
A szerző a MMIKL Kállai Ernő ösztöndíjasa.

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány