Háború és reprezentáció Kelet-Ukrajnában

Egy rezidenciaprogram tapasztalatai

Mariupol 500.000 lakosú iparváros Ukrajna keleti határán, az Azov-tenger mellett. A város neve tavaly járta be a világsajtót, amikor a Donyecki Népköztársaság és az immár orosz fennhatóságú Krím-félsziget közt félúton, stratégiai pozícióban elhelyezkedő Mariupol a politikai konfliktus középpontjába került. Noha a megszállás csupán két hónapig tartott, a háború okozta fizikai sebek és az állandó bizonytalanság súlya máig meghatározza a helyiek életét. A tragikus események mellett azonban egy előre nem látott, pozitív fejleménye is volt a történteknek: a konfliktus sosem látott mértékű társadalmi figyelmet irányított Mariupolra, esélyt adva a helyieknek, hogy újragondolják a városhoz való viszonyukat.

dscf8192.JPG

 Az Iljics kohászati üzem múzeuma Mariupolban I Fotó: Balázs Anna

A megnövekedett érdeklődés egyik fő példája az Isolyatsia kulturális egyesület Architecture Ukraine rezidencia-programja, amely a kelet-ukrajnai háború által sújtott városok jövőjéről kíván párbeszédet kezdeni. Az esettanulmányul választott Mariupolban kétségtelenül elkél a dialógus. A város utoljára 1988-ban láthatta viszont magát a külvilág tekintetében, a Kicsi Vera című szovjet sikerfilm meg nem nevezett, de jól felismerhető helyszíneként. Vaszilij Picsul filmje még a glasznoszty és peresztrojka idejéhez képest is meglepő nyíltsággal és cinizmussal mutatja be a Szovjetúnió végnapjait, és a korszak kilátástalan fiatalságát. Eltitkolt húszdollárosok, beat-koncertek, rendőrségi razziák, és a főszereplő Vera minden kitörési kísérlete hiába, a végén minden visszahull a termelési és társadalmi normák halódó, megkérdőjelezhetetlen rendjébe. Mégis, ami igazán bámulatos mindebben, az a kulisszák teljes változatlansága. A mai néző számára a Kicsi Vera leginkább úgy lehetne érdekes, mint a letűnt szovjet világ lenyomata, csakhogy ez a világ Mariupolban még mindig létezik. A tehervonatok ugyanúgy negyedóránként járnak a tengerparti vágányokon, a gyárkémények füstje ugyanúgy beborítja a várost, a mai gyerekek ugyanazokon a vörös csillagos mászókákon játszanak, mint harminc éve. Lenin kedvencei, a mozik ugyan bezártak, és termeikbe az utolsó ítélet napját hirdető kisegyházak költöztek be, a városképen ez mit sem változtat.

dscf7999.JPG

Trolibusz Mariupolban I Fotó: Balázs Anna

Mariupolban nemcsak az utcákon, hanem kulturális értelemben is megállt az idő. A szocializmus bukásával egyszerre tűnt el a hétköznapi életet fenntartó gazdasági rendszer, és az ideológiai háttér, ami a gyakorlatnak jelentést adott. Míg a keleti blokk centrálisabb helyein, mint Budapest vagy akár Kijev, az így keletkezett űrt azonnal betöltötte a piacgazdaság a maga nagyon is kérdéses módján, a periféria városaiban különös vákuum keletkezett. Mariupoli ismerőseim lemondóan ismertetik a helyi kulturális életet: szovjet darabok a drámaszínházban, hollywoodi kommerszfilmek a néhány megmaradt moziban, pálcával mutogató muzeológusok a városi múzeumban. Izgalmas örökség (lásd: a Vlagyimir Iljics kohászati üzem történetét bemutató múzeum?!), de semmilyen módon nem kapcsolódik a város mai életéhez. A kortárs kultúra ebben az értelemben hiányzik nagyon a Mariupolhoz hasonló helyeken: nem az úgynevezett progresszív nyugati áramlatok, hanem a város saját jelenére való reflexió az, ami létfontosságú lenne az irányukat vesztett, múltban veszteglő posztszocialista városokban.

dscf7916.JPG

A mariupoli egyetem folyosólya I Fotó: Balázs Anna

Amit a rendszerváltás nem hozott el Mariupolban, 25 évvel később a háború hatására kezd kibontakozni. A jelenség egyszerre politikai és strukturális tényezők következménye. Mariupol, mint a szovjet múlt egyértelmű örököse, nem volt fontos a nemzeti újjáépítés lázában égő független Ukrajnának, ellentétben a Lvivhez hasonló kulturális központokkal; ám abban a pillanatban, ahogy a szeparatisták elfoglalták, új jelentőséget nyert, mint a megvédendő haza szimbóluma. Ezt a jelentőséget tovább erősíti, hogy a háború átrendezte a regionális erőviszonyokat: miután a Donbas-medence hagyományos kulturális központjának számító Donyeck elveszett, számos adminisztratív és gazdasági funkció mellett a kulturális szerep is áthelyeződött Mariupolba. A helyiek elmondása szerint az elmúlt év példa nélküli volt programok tekintetében: Ukrajna minden részéről érkeztek a művészek és kulturális szervezetek, akiknek mondanivalója volt az eseményekről. A posztszocialista városok klasszikus kérdése, hogy mit lehet kezdeni az elmúlt rendszer örökségével, Mariupolban még csak most kerül feltevésre. A kortárs kultúra ebben a helyzetben katalizátorként működik: lehetőséget ad az ott élőknek, hogy egy pillanatra kívülről lássák a városukat, és ennek tudatában gondolkodjanak a folytatásról.

dscf8635.JPG

Szeparatisták által lerombolt városháza Mariupolban I Fotó: Balázs Anna

A kívülről érkező impulzusok esetén azonban rögtön felmerül a kérdés, hogy hol van mindebben a helyi tudás? Még ha országhatáron belülről jönnek is, az import kulturális modelleknek mindig megvan az a veszélye, hogy figyelmen kívül hagyják a lokális sajátosságokat, még pontosabban a valódi embereket, akik az adott helyen élnek. Az Architecture Ukraine rezidencia során szépen kirajzolódott ez a kettősség, ami a külső beavatkozásokat jellemzi. Az alapvetően építészeti indíttatású projektleírás elsőre kifejezetten gyakorlatias várakozásokat ébresztett a későbbi eredményekkel kapcsolatban, nagyjából olyan módon, hogy egy jól kitalált térbeli beavatkozással választ adunk egy helyi problémára, ezáltal instant javulás következik be a lakók életében. Bár a kurátorok többször hangsúlyozták, hogy az építészet több, mint épületek összessége, és a projekt elsősorban a mariupoli lakosokról szól, az eredmény könnyen megmaradhatott volna az öncélú katasztrófa-dizájn szintjén, ha a résztvevő építészek és designerek nem ilyen tudatosak és elkötelezettek a probléma társadalmi vetületével kapcsolatban. A tizenöt résztvevő közül szinte senki nem elégedett meg a néhány gyár- és múzeum-látogatás során összeszedhető információval, hanem saját terepmunkába kezdett, hogy mélyebben megismerje a helyi viszonyokat. A magam részéről, antropológusként magától értetődő ez a hozzáállás, építész kollégáim esetében viszont hatalmas pluszként értékeltem, hogy terveiket valódi kutatómunkára alapozzák. Talán nagyképűségnek, sőt, tájékozatlanságnak tűnik ilyesmit mondani, tekintve, hogy a social design elvei egyre elterjedtebbek a különféle építészeti képzésekben, a rezidencia tapasztalatai mégis erre késztetnek. A program részeként számos szakértő is előadást tartott a kijevi bázison, szinte kivétel nélkül befutott nyugat-európai építészek; az ő megnyilvánulásaik jóval kevésbé tükrözték az alanyok, és általában véve a valóság iránti elkötelezettséget, mint csoporttársaimé, így a húszas éveik végén járó generáció nyitottsága még hangsúlyosabbnak tűnt. A megvalósult projektek is ezt a finom arányérzéket és a realitások iránti alázatot tükrözik: virtuóz térbeli trükkök helyett inkább reflexiók és kérdésfelvetések jelennek meg a terveken. Danielle Rosales és Robin Coenen a hirdetőoszlopok letéphető szórólapjain kezdett kommunikációba a városlakókkal, a Wot Tok kollektíva a szovjet mászókákat idéző fényinstallációkat vizionált a panelházak között elterülő senkiföldjére, Svetlana Demchenko pedig a lerombolt tanácsháza (leánykori nevén Dom Sovietov) újrahasznosítására tesz javaslatokat. A fentiek, és a többi projekt is azt a belátást tükrözik, hogy kívülálló pozícióból nem feltétlenül érdemes kész megoldásokkal operálni: a legnagyobb segítséget sokszor a puszta rámutatás jelenti, a külső nézőpont, ami tudatosítja a helyiekben a problémát, és ezzel egy időben megerősíti őket, hogy nincsenek egyedül. Ilyen szempontból az Architecture Ukraine mindenképpen egy kiemelkedő projekt: bár továbbra sem tudja senki, mi lesz a kiút Mariupol számára, mindenképp jó, ha Európa másik felén beszélnek róla.

dscf8055_1.JPG

Tehervágányok az Azov-tenger partján I Fotó: Balázs Anna

© 2018 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány