A tévhittel ellentétben a francia kultúra már nem csak a filozófusoké, az íróké és a művészeké – kiveszik belőle részüket a tervezők, informatikusok és oktatók is. A párizsi jelen számtalan nehézsége közepette (társadalmi feszültségek, sztrájkok, gazdasági válság, Sarkozy), miközben az egyetemek identitásválsággal és a jövőkép hiányával küszködnek, virágzik az esti iskolák világa.
Gyerekfoglalkozás nyomai a Cube-ben.
Alig néhány napja, hogy elkezdtem járni a Cube esti iskolájába. Az első kurzus, amit februárra választottam, a Flash szoftver kezelésében kicsit jártas érdeklődőket vezeti tovább a számítógépes animáció ösvényén, minden csütörtök este 7 és fél 9 között. Az első órára kicsit késve érkeztem: az RER (a párizsi HÉV) álmosító zajtalansággal repített a Cube felé, Issy-les-Moulineaux-ba, Párizs délkeleti külvárosába; a kivilágított irodaházak némafilmje elterelte a figyelmemet, és túlmentem a megállómon. Amikor betoppantam a modern épület harmadik emeleti informatikai termébe, már csak az én monitorom volt szabad. Felmértem a terepet: az asztalokon vadonatúj számítógépek, a fal mentén könyvespolcok informatikai és grafikai magazinokkal; egy fiatal oktató és tíz tanuló, hatan 30 alatt, ketten 30 és 50 között, ketten 50 fölött; négy nő, hat férfi.
Cube Issy kirakata
A tudás társadalmában – úgy tartják – „a tudás válik a fő termelőerővé“, és ennek megfelelően „az egyén lehetőségeit a társadalomban az általa kezelt és mozgósított tudás határozza meg“. Ha ez tényleg így van, akkor a demokrácia stabilitását a tudás demokratizálódása teremti meg, vagyis a tudáshoz való általános hozzáférés. Miközben a nagyrészt ingyenes (vagy legalábbis a magyarországinál lényegesen olcsóbb) francia egyetemi oktatás összeroskad a tudás demokratizálásának feladata alatt, identitásválsággal és a saját jövőkép hiányával küszködik, az egyetemi struktúrán kívüli képzések a tudás egy fontos területét teszik elérhetővé esti kurzusok formájában. Olcsón, tehát elérhetően, legalábbis azok számára, akiknek még marad energiájuk a hosszú munkanap és a véget nem érő metrózás után kinyitni a szemüket és egeret ragadni a kezükbe.
Nem túl meglepő módon ezeket a kurzusokat legfőképpen a Cube-hoz hasonló művészeti-kulturális-aktivista-multimédia intézmények szervezik: helyi hangsúllyal, főképpen regionális és önkormányzati támogatással, tehát gyakorlatilag függetlenül az állami szinttől. Ami a Cube-t illeti, a Digitális Alkotás Központja nem csak oktatással foglalkozik. A Központ, nevének megfelelően, a digitális művészetek egyik fontos színhelye, kiállítások és fesztiválok szervezője, rezidens művészek fogadója. A Cube működésében azonban kiemelt fontosságú a digitális kultúra közvetítése a széles közönség, és különösképpen a helyi közösség felé.
Ez a helyi relevancia több tevékenységben is megmutatkozik: az iskolai foglalkozások, a tagok számára biztosított számítógépek és gyakorlóhelyek, a különböző hosszúságú és intenzitású, gyerekek és felnőttek számára szervezett képzések és foglalkozások főként helyi lakosokat céloznak meg, de nem kizárólag. Így lehetséges, hogy én is beleférek a résztvevők körébe: bár a tagság nekem, párizsi lakosnak egy árnyalattal drágább, mint a helyieknek, a képzések ugyanannyiba kerülnek: egy 1-2 hónapos kurzus ára 10 és 18 euró között van, azaz megfelel egy szűkös vacsora árának, egy pohár borral vagy anélkül. Az állampolgárságom itt már nem számít.
A Cube bizonyos értelemben a létrejöttét kezdeményező és finaszírozó város, Issy-les-Moulineaux kirakata. Issy-les-Moulineaux az utóbbi években, erőteljes informatikai politikájának köszönhetően – informatikai technológiák alkalmazása az oktatás, a gazdaság vagy a kultúra területén, wifi-hálózatok kiépítése, internetes adminisztratív és urbanisztikai szolgáltatások – Franciaország „legdigitálisabb“ települése lett: Issyben a lakosság ¾-e rendszeres internet-használó (a város pedig saját Second Life jelenléttel rendelkezik). Az oktatás az infrastruktúra és a reprezentatív felületek szerves kiegészítője: a tudástársadalom nem jön létre, ha a technológiai hardver és az emberi szoftver nem képesek kommunikálni egymással.
Az elmúlt hónapokban megpróbáltam feltérképezni az esti képzések körét Párizsban és környékén. A Cube-ben már több egynapos, ingyenes képzésen vettem részt, újra megtanultam internetes rádióadást, podcast-ot gyártani, videot vágni általam ismeretlen szoftverekkel. Ha minden a terveknek megfelelően alakul, a tavasz folyamán megtanulok majd internetes oldalt készíteni, és interaktív installációkat létrehozni, 20-60 éves társaimmal együtt. Miért? Hogy megértsük, hogyan működnek a digitális képek és az internet, és hogy mi is aktív alakítóivá váljunk a kor média-tájának.
A Cube csak egy a számos lehetőség közül: jártam a Maison des Metallos-ba rádiós workshopra, terveztem kapcsolódni a Cité de la Musique hangstúdió programjához, és hamarosan megkezdem a Mains d’Oeuvres puredata szoftveres kurzusát.
Az esti programozó, grafikai, audio- vagy videokurzusokat kínáló intézmények nagy része Párizs északkeleti, szegényebb városnegyedeiben vagy a környező külvárosokban található, és elsősorban az itt lakók multimédia- és művészeti érzékenységének fejlesztését célozzák meg, nekik próbálnak felzárkózási lehetőséget nyújtani, átsegítve őket egy kizárólagos média-befogadói szerepből egy befogadó-alkotói szerepbe. Ezek a programok tehát részét képezik e kerületek szocio-kulturális stratégiájának: a legkomolyabb konfliktusokat magában hordozó fiatal korosztály rendkívül fogékony az új médiumokra, ők a zene és a digitális képek legfontosabb fogyasztói. Bár a nem eléggé célzott kurzusok nem mindig váltják be e stratégia ígéreteit: a Maison des Métallos rádiós workshopját egy 60-as átlagéletkorú csoportban látogattam, ahol a tanulásnál sokkal fontosabb szerepet játszott a közösségi együttlét, a magány elkerülése – ez sem utolsó szempont.
Fesztivivál plakátja a Cube-ben.
A tanulás lehetősége, az információ hozzáférhetősége – a tudás kultusza – Párizs vonzerejének mindig meghatározó eleme volt. A nyilvános szemináriumok, beszélgetések, a „mindentudás egyetemének“ órái ugyanolyan részét képezik a város kulturális kínálatának, mint a kiállítások vagy a mozi. Mégis, a 20. század végére sokakban kialakult az a meggyőződés, hogy a francia főváros nem több a múlt kiürült kirakatánál, ami mellett végérvényesen elhaladt a jelen. Hogy ez nem így van, abban fontos szerepe van a kis művészeti-kulturális-aktivista-multimédia intézményeknek és programjaiknak. Ezek az intézmények egy gondoskodó várospolitika tünetei egy egyre kevésbé gondoskodó államban; programjaik biztosítják, hogy a tudás párizsi kultusza nem korlátozódik az absztrakt, hétköznapoktól eltávolodott tudásra.
