VAN MÉG KÉRDÉS? – Nyomtatott nagybetű (Az archívum színrevitele)

Egy kétszáz oldalas akta a harminchétezer folyóméternyi román államvédelmi archívumból. Ugyanez (?) másfél óra tömény szorongás és feszültség a színpadon. Gianina Cărbunariu és a DramAcum társulat Nyomtatott nagybetű című előadása a dokumentarizmus és a fikció, a bevonás és az elidegenítés határmezsgyéjén játszotta újra a múltat 2014. november 18-án a Trafóban.

1_14.jpg

A „Diák” fedőnevű aktából származó archív fotó a Botosánban megjelent feliratokról
Forrás: europalibera.org 

„A dokumentarista színház erőssége abban rejlik, hogy a múlt töredékeiből [a jelenbeli] aktuális folyamatokra alkalmazható mintát vagy modellt képes létrehozni” – állította 1968-ban Peter Weiss, német származású író, festő. Mondhatnánk, hogy Gianina Cărbunariu darabja par excellence dokumentumszínház, hiszen a román rendező saját bevallása szerint – a rendezővel és a színészekkel Tompa Andrea beszélgetett az előadás után – az első próbára forgatókönyv nélkül érkezett, csupán egy 1981-ben keltezett, kétszáz oldalas Szekuritáté-akta másolata volt nála. A színészekkel ebből vágtak össze egy rövid, 25 oldalas forgatókönyvet, amely egyetlen hozzátoldott, „fiktív” szót sem tartalmaz, csak az aktából összeollózott párbeszédeket állították színpadra. Hogy hogyan lett a Nyomtatott nagybetű mégis egy húsbavágó, a feszültséget folyamatosan fenntartó, a gondolataimat hetekig fogva tartó előadás? Cărbunariu szerint ez a docufiction, hiszen a múlt töredékeinek összeállításában, a színpadra állítás mikéntjében óhatatlanul ott van egyrészről az alkotók szubjektuma, másrészről a jelen; a jelen folyamatainak ismerete, azok a mozgatórugók, amelyek a szerzőt darab összeállítására késztették.

De nézzük előbb a múlt feljegyzett töredékeit: A 738. számú „Diák” fedőnevű akta szerint 1981 szeptemberében krétával, csupa nagybetűvel írt rendszerellenes feliratok jelennek meg a hatvanötezres lakosú, északkelet-romániai Botosánban, többnyire közintézmények falain: olyan rövid szlogenek, mint „Igazságot és szabadságot” vagy „Szabad szakszervezetet”, de hosszabb felvilágosító szövegek is például a lengyel Szolidaritásról. Az államvédelmi gépezet, a Szekuritáté elképesztő erőkkel lendül mozgásba: több mint 40.000 (!) kézírást vizsgálnak meg grafológusok, hogy összevessék a falfirkákkal; nemcsak a város, de a teljes régió levelezését figyeltetik, nyomkereső kutyákat vetnek be, mozgósítják Botosán terrorista elhárítását stb. Hetek múlnak el eredménytelenül a hajtóvadászatban, végül tetten érnek egy tizenhat éves fiút, Mugur Călinescut, aki vallomása szerint egyszerűen csak sok Szabad Európa Rádiót hallgatott, és ez arra ösztönözte, hogy felhívja a város lakóinak figyelmét a hivatalos román propaganda és a hétköznapok valósága közti szakadékra. (1980-ban Nicolae Ceaușescu a román államadósság teljes visszafizetése mellett döntött. A súlyos gazdasági megszorítások gyakorlatilag nyomorba döntötték a civil lakosságot, állandósult az élelmiszerhiány, az árak az egekbe szöktek, sokszor az áramellátást is korlátozták. A drasztikusan romló életminőség ellensúlyozására felerősödött az állami propaganda, ezért is hathattak bombaként a Botosánban megjelent olyan feliratok, mint „Nem kell eltűrnünk ebben az országban soha többé a szegénységet és az igazságtalanságot”.)

2_mugur_c_linescu.jpg

Mugur Iulian Călinescu (1965–1985)

A Szekuritáté nem veri nagydobra az ügyet, hiszen nem érdeke hősöket kreálni, ezért az ügynökök „rehabilitálják” a fiút. Látszatra nem történik semmi, még a középiskolából sem rúgják ki Mugurt, de az otthonába lehallgató készüléket telepítenek, minden lépését követik, barátait megfélemlítik vagy beszervezik, gyakran az iskola elől viszik el őt kihallgatásra és folyamatosan presszionálják a társain, tanárain, sőt a saját apján keresztül. A diák egyre jobban elszigetelődik, magába fordul, majd leukémiában megbetegszik, és néhány évvel később meghal. (A darab az 1981-es eseményekre fókuszál, nem mutatja a fiú nehezen magyarázható halálát. Az édesanyja szerint az ügynökök a felelősek Mugur haláláért, mert a kihallgatások során sugározták őt – ezt azonban soha nem bizonyították be.)

Cărbunariu rendezése minimalista eszközökkel tartotta fenn a feszültséget az előadás kilencven percén keresztül. A díszletet két kézi kamera, a vetítési felület és néhány szék szolgáltatta. A puritán színpadképen kívül az elidegenítést szolgálta többek között az erősen hangsúlyozott dokumentarista jelleg: az eredeti aktákból vett fotók a feliratokról, a grafológusi jelentésekből stb. folyamatosan felvillantak, de nem puszta illusztrációként, hanem a történet szerves részévé váltak – az események kezdetén például, amikor feltűnnek a feliratok, és nő a pánik mind a lakosság, mind a Szekuritáté köreiben, a szövegek rávetülnek nemcsak a díszletekre, de a szereplők ruháira is. A szereplők szabadulnának a bűntől, így szabadulnak a ruháiktól is: ekkor a bőrükre égnek rá a provokatív feliratok.

3_7.jpg

Jelenet az alőadásból I © trafo.hu

A nézőben a folyamatos feszültséget (zavart, szorongást?) az elidegenítés és a bevonás állandó egymásba játszása okozta: a két kézi kamera mindig azt vette, aki éppen beszélt, és élőben kinagyították az arcát beszéd közben – ezzel erősítették a nézőtéren ülő „néző” pozícióját, ugyanakkor a néző részévé vált kihallgatóként/tanúként a kihallgatási folyamatnak, de a folyamatos megfigyeltség ás érzésének is. A színészek gyakori szerepcseréje is állandó szempontváltásokra kényszerített: a Mugurt alakító fiú végig önmagát játszotta, de a négy másik színész meggyőző hitelességgel váltott Szekuritáté-nyomozóból a fiú megszeppent osztálytársává, aggódó anyából arrogáns szakszervezeti titkárrá. A nézőpontváltások szükségszerűen be is vonták a nézőt a cselekménybe, de időnként ezt dramaturgiailag is fokozta az előadás: amikor a Szekuritáté hetek óta nem találja a fiút, és erősödik a kétségbeesés, a nyomozók ráirányítják a kamerát a közönségre, és random módon meggyanúsítanak bárkit az ott ülők közül (akinek az arca a színpadon nagy méretben kivetül). Az előadás végén pedig három volt ügynök emlékszik vissza utólag a történtekre, megdöbbentő cinizmussal és öntudattal. A történet szerint akkor már halott fiú (szelleme?) teszi fel a kérdéseket, majd végszóként az egyik pökhendi ügynök megkérdezi: van még kérdés? Amikor a fiú kérdezni akar, őt lehurrogja: – nem te, hanem bárki más –, és jelentőségteljesen végigméri a közönséget.

4_tipografic-majuscul.jpg

Jelenet az előadásból I © yorick.ro

Így zárják le/hagyják nyitva a történetet: tudom, hogy ha akarnék, sem tudnék kérdezni, mert nem tudok románul (román nyelven folyt az előadás, felirattal), vagy ha tudnék is románul, nem hallgatnak meg, és különben is már késő. Így tudatosul bennem egyrészt a tehetetlenség érzése, másrészt a szégyen, hogy azzal, hogy nem kérdezek, én is részese leszek az elhallgatásnak, miközben tudjuk, hogy Romániában (is) folyamatos a múlt, és az egykori ügynökök most magas, gyakran politikai pozícióban ülnek.

A darab – dokumentarista jellegét erősítve – nem ítélkezik. Sajátos szemszögből építi újjá a múlt töredékeit, és egy olyan modellt hoz létre, amely önreflexív befogadói nézőpontot kíván meg. Ez a kikényszerített állandó önreflexió lehet a hatékony módszere a múlttal való foglalkozásnak.

5_6.jpg

Jelenet az előadásból I Forrás és további képek: photoreportr.wordpress.com

A Nyomtatott nagybetű a nyitrai Nemzetközi Színházi Fesztivál projektjének keretében jött létre 2013-ban. A Párhuzamos életek – a 20. század a titkosrendőrség szemével című programban posztszocialista országok (Szlovákia, Csehország, Magyarország, Németország, Lengyelország és Románia) vettek részt. Egy-egy dokumentarista színházi produkció létrehozása volt a cél az ország titkosrendőrségének levéltári kutatásai alapján. Hat előadás valósult meg, Magyarországot Závada Péter Reflex című műve képviselte a Szputnyik Hajózási Társaság előadásában.

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány