A mai szatír kalandja

Egyik korábbi darabja egész estés felújításával mutatkozott be Gergye Krisztián, a kortárs magyar táncművészet talán legígéretesebb fiatal koreográfusa új csapatával a MU Színházban. A kortárs táncban esetleg járatlan nézők számára annyit Gergyéről: hogy az Indonéziában elsajátított, mitikus ihletésű jávai tánccal keltett először feltűnést a hazai alternatív színházi berkekben. Előadásmódja szokatlan volt és idegen, ezért is tűnt ígéretesnek – mint minden, ami újat csillant fel –, de a feltűnésből hamar letűnés is lehetett volna, ha nem lép tovább a még újabb felé.


A még újabb Gergye számára szerencsére nem a sokszor oly jellemző külsőségekbe merülést jelentette, hanem a Jáván tanult út folytatását, azaz egy szisztematikus önfeltáró munkát: a lélek bugyraiból felszínre hozott alszemélyiségek és archetípusok feltérképezését és színpadra állítását. Ebben az általa „montázsolás”-nak keresztelt technikát hívta segítségül: olyan képzeletbeli, több részből összeragasztott mitikus lényeket kreált, melyekhez a képzőművészetből merített ihletet. Fél-lényekből és fél-világokból alkotott „bestiáriumában” a kentaur, az unikornis, a szfinx egy szervesen lüktető egésszé állnak össze: múlt és jelen, fantázia és valóság álmává a sosem-voltról és mégis jelenvalóról. Olyan elfeledett teremtményekről és letűnt világokról, melyek álmaink függönyén át folyton-folyvást visszalopódznak tudatalattinkból – a jungi kollektív tudattalanból – éberlétünkbe. Az európai vizuális tradíció, az önvizsgálat és a fantázia kútjából merítve olyan előadások születtek, mint A halál és a lányka, a Tavaszi áldozat, a Kínos, az EgonEgonEgon, a Kilencvenkilencperc, a Melankólia vagy a MU Színházban hét napon át játszott előadói est-sorozata.

Mit akarnak tőlünk ezek a lények s közülük épp a szatír? – teszem fel a kérdést, ám máris hallom a szatírok torz, gurgulázó nevetését, hisz e Schnittke zenéjére komponált, fehér-feketében, bő vérrel előadott fény-árnyék játék – komédia. Hiába az isteni elragadtatás vagy szenvedés felidézése, a természet eredendő bölcsességnek vagy nemi mindenhatóságának elősorolása Nietzsche nyomán („Fönséges és isteni volt a szatír”) az ismertető szövegben, nevetnünk kell.

„A szatír eredetileg egy képzeletbeli természeti lény, az isten és a bak összetétele, mely az ősi, természetes állapotot kereső vágy szülötte. (…) nem a keresztény, de még csak nem is a harmonikus, kulturált görög világ terméke, hanem eredendően barbár gyökerű. Barbársága az elevenséget, az élettel teltséget, az élet bűntudat és morál nélküli feltétlen élvezetét jelenti, ami az erős nemi jellegben, a hangsúlyozott testiségben kap formát. A szatír alakja (karaktere) alkalmas arra, hogy kulturális kontextusban lehessen felmutatni a lélek által még le nem igázott test sajátságát” – súgja az ismertető.

A színtér egy fehér boksz – a Peter Brook-i üres tér, a csupasz színpad, de lehet üres festővászon – a kép helye és a kép hiánya, vagy a végső absztrakció – a malevicsi fehér a fehéren, esetleg civilizációban intézményesült létünk „white cube” tere, vagy még inkább fehéren világító vetítővászon – a kép lehetősége. Az üres tér mögötti sötétben, ahova a kultúra még nem hatolt be, árnyak gyülekeznek. Körbe-körbe leskelődve, félve lép elő az énekesnő (Ágens), mikrofonállványt húz maga után, éneke nyomán kirajzolódik a fehér falon a démon torzan elnyújtott, nosferatus sziluettje. És az árny testet ölt, de nem a némafilm atavisztikus, baljóslatú karakterében, hanem a parkban kabátját nyitogató kortárs szatír képében, amint eszelősen vigyorogva, gurgulázva mutogatja magát, ráadásul meg is sokszorozódik.

Nevetnünk kell a jópofa paródián, s azon nemkülönben, hogy itt mindenki szatír: szatír mindhárom táncos (Gresó Nikoletta, Virág Melinda, Gergye Krisztián) és szatír a bábjátékos Tárnok Marica, sőt Ágens is. Az utóbbi egyszerre énekes és színész, ő idézi meg hangjával ezeket a lényeket és maga is azzá válik, noha sokszor úgy tűnik, a termetes Tárnok Maricával együtt – aki a darab kezdetén egy óriási falloszt cipel be a színpadra – ők ketten mozgatják a szálakat. Máskor fordulni látszik a kocka, a vegytiszta szexualitás bohózatba illő hatalmi játszma, melyben hol az egyik, hol a másik fél kerekedik felül. A szatírok egyszerre hús-vér lények és árnyképek a falon, csalóka tükröződések a boxon kívül és belül, melyeket a fény konstruál az üres térben.

Nevetnünk kell a „valódi” szatírvaló feltárulkozásán, amikor a hétköznapi magamutogatók szőrös-patás fél-lényekké alakulva folytatják tovább a gátlástalan hajszát, s még inkább nevetünk a Tárnok Marica testére ragasztott hatalmas fallosz feltárulásán. Ám torkunkon akad a nevetés Ágens megcsonkított férfi nemi szerve láttán, ami e lázálomba hajló szexparódia végső akkordját előlegzi meg: a darab egyetlen férfi szatírjának (Gergye) kasztrálását. Nem kínos-e ez a vég? Előadásaiban Gergye eddig is a nemi identitás problémáját, a nemi szerepek képlékenységének kérdését járta körül, csak épp ezúttal mindenek egy női verzióját adta elő. A szatír kasztrálása a legmagasabb regiszter a dramaturgia ívén, a kép, amit látunk, árnykép, ahogy a darab kezdetén, a hang, amit hallunk, puszta (kíséret nélküli) énekhang, akárcsak a kezdetben. A csúcsponton vagyunk, mégis a nullpontra zuhantunk vissza: azt kérdjük magunktól, nem történt ez már meg az előadás elején? S ha igen, akkor egy kör vagy egy spirális mentén haladtunk-e idáig? Mindig ugyanide fogunk kilyukadni, ahol a szatír „fönséges és isteni” alakjában mégiscsak a leigázott test, az európai kultúrtörténetben az általános diskurzusból kirekesztett, mostohán alárendeltként kezelt emberi test jelenik meg, vagy újra eljuthatunk a szatírnak mint a természet bölcsességének és nemi mindenhatóságának a jelképéhez, melyet a görög ember oly szent tisztelettel csodált?

 

GERGYE KRISZTIÁN TÁRSULATA 
A szatír
– kortárs tánc –

A 2005-ben a Trafóban bemutatott azonos című etűd újraértelmezése és kibontása. 

Szereplők: Gresó Nikoletta, Virág Melinda, Gergye Krisztián – Tárnok Marica, Ágens
Zene: Alfred Schnittke 
Ének: Ágens
Jelmez: Béres Móni
Fény: Fogarasi Zoltán
Hang: Boudny Ferenc
Smink, maszk: Károlyi Balázs
Dramaturg: Miklós Melánia
Produkciós asszisztens: Trifonov Dóra
Rendezés, koreográfia, látvány: Gergye Krisztián

MU Színház szeptember 27., 28.

© 2022 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány