Sleep no More: Kalandozások egy MacBeth-feldolgozás körül

Néhány nap elmúltával egyre többet jut eszembe az előadás. Pontosan, ahogyan egy internetes kommentáló megjegyezte: „furcsa, de valahogy hiányzik.” A montreáli pályaudvarra igyekezve a város híres földalatti utcarendszerén keresztül, a metró szintjéről elegáns lift visz fel egy szállodába, innen tudok kilépni a felszínre vagy a pályaudvar terébe. Ez a függőleges, egymástól eltérő funkciójú rétegekből felépülő város és a rétegeket összekötő lift a néhány napja látott Sleep No More című színdarab-performanszot juttatja eszembe, amelyben szintén egy lift indítja útjára a nézőt Chelsea ötemeletes McKittrick Hotelében. Akárcsak a Montreálban megrendezett quebec-i triennálé, ahol a kiállítók többsége komplett környezeteket, az embert magukba záró installációkat mutat be, gyakran olyan kidolgozottsággal, hogy azok akár a McKittrick hotel valamelyik termében is helyet kaphattak volna.

Ritka az embert hosszan magával kísérő, felejthetetlennek bizonyuló kulturális élmény. A hosszú gyerekkori nyarak olvasmányélményei sokak számára vetélytárs nélkül maradnak a művészet rilke-i definícióját („változtasd meg élted!”) valóban beteljesíteni képes alkotások szűk társaságában. Szerencsések vagyunk, ha ez másként alakul: néhány esemény olyan mélyen meggyökerezik az ember fejében, hogy utána évekig nem hagyja nyugodni. Ilyen volt számomra az E-xplo 2003-as Budapesti Őszi Fesztiválra készített darabja, amely egy narrált buszút formájában beszélt a város megtapasztalásáról, vagy a 2006-ben Berlinben a Hebbel am Ufer produkciójában bemutatott Klinik – Eine Pathologie der Gesten, ami számomra akkor ismeretlen módon ötvözte a színház, kiállítás, filmvetítés, tudományos előadás és performansz műfajait, mindezeket egy téma köré szervezve és zökkenőmentesen léptetve át az embert az egyik helyzetből a másikba. És most a Sleep No More.


 

Nehéz ellenállni annak a programnak, amelyről hónapok óta a fél város beszél, különösen, ha egy nyolcmilliós városról van szó. Kulturális vetélytársait állva hagyva, a Sleep No More mindennap (hétvégén esténként kétszer) megrendezett – 85 dollárnál kezdődő – előadásainak jegyei hetekre előre elkelnek. „Van, aki tíz-tizenötször visszajön megnézni” – világosít fel a kijáratnál segédkező szervező. „Másodszor repülök New Yorkba a Sleep No More miatt” – olvasom egy magazinban. Mégis, nehéz előre tudni, mi vár a szerencsés jegytulajdonosra. Az előadást komoly misztérium övezi: eleinte nincsenek a hotelből kiszivárgó és az interneten keringő fotók, nincsenek pletykálkodó barátok, tolakodó trailerek.

Mi is történik tehát ebben a titokzatos hotelben? A Felix Barrett és Maxine Doyle által rendezett és Barrett, Livi Vaughan and Beatrice Minns által együtt közösen látványtervezett darab távolról – nagyon távolról – a Macbeth és a Vertigo történetét követi. Az előadás azonban nem korlátozódik a Shakespeare és Hitchcock által kibontott jelenetekre: a rendező továbbgondolja a szöveget és kidolgozza lehetséges mellékszálait is. A történet különböző szálai párhuzamosan zajlanak a hotel különböző tereiben, és egy-egy kulcsjelentben fonódnak össze, hogy utána ismét szétváljanak és szétszóródjanak az épület öt emeletén.

A hotelbe megérkezvén mindenki egy, az 1930-as évek hangulatában berendezett és benépesített bárban találja magát, ahonnan a résztvevők a szobaszámaik által meghatározott sorrendben lépnek be a liftbe, amely különböző emeleteken teszi ki őket. A liftben élesedik a bárban jól előkészített film noir-hangulat: „See you later tonight”, üdvözli a hostess a minket a mélybe eresztő liftesfiút. „Hopefully”, hangzik a válasz.

A liftből kilépő nézők innentől fogva semmilyen támpontot nem kapnak arra vonatkozóan, hogy merre menjenek és miként viselkedjenek. Némileg hasonlóan a 90-es évek kalandjáték-könyveihez vagy interaktív tévéműsoraihoz, minden résztvevő maga dönti el, hogy mindig a központinak vélt cselekményt keresi, egy bizonyos szereplőt követ, egyhelyben ülve nézi végig a kibontakozó konfliktusokat vagy éppen a hotel egyes szobáit, termeit kutatja át. Nincs jó megoldás, nincs legjobb útvonal: az események kísérteties ismétlődése (minden jelenetet háromszor, észrevétlenül önmagába hurkolva játszanak el a színészek) fokozatosan elbizonytalanítja az ugyanazon jelenetbe minden alkalommal más irányból, más helyről és helyzetből érkező nézőt. A néző lassanként elveszti a talajt maga alól: eddig úgy érezte, rajta tartja az ujját a hotel pulzusán, és mindig ott van, ahol az igazi cselekmény zajlik – ehhez képest ráébred, hogy mindenhol igazi cselekmény zajlik. Kifutnak a kezéből a szálak, nem tud mindenhol ott lenni, elveszti szeme elől a megszeretett szereplőket, és mint egy rémálomban, mindig későn érkezik: bár újra és újra része a jelenetnek, egyre tehetetlenebbnek érzi magát a tragédia kibontakozásával szemben.

A Krétakör akcióin (A szabadulóművész apológiája; Krétakör-majális)edzett hazai közönség számára nem ismeretlen az „immerzív” színházi élmény – amikor a néző egy nagyszabású esemény közepében találja magát. A színészek, az esemény és a közönség kapcsolata itt azonban másként alakul. Minden látogató fehér álarcot visel, amelyet az előadás végéig viselnie kell. „A maszkok léptetnek be minden egyént a közönségbe, határt hozva létre közöttük és az események között. A maszkok az anonimitás érzetét keltik, és a nézőket jellegtelen, fantom-szerű jelenségekké változtatják, így segítve azt, hogy mindenki egyedül fedezze fel a teret. (…) Ez fontos része annak az álomszerű világnak, amit létrehozni próbálunk” – mondja erről a rendező egy interjúban. És valóban: felejthetetlen (az Idői Urai arctalanság-jelenetét idéző) élmény, amikor az ember a hotel báltermébe érkezve több tucatnyi fehér maszkot lát, amint azok mind egy központi pódium felé fordulnak, ahol a rövid időre összegyűlt színészek lassított tempóban játsszák el a darab vacsora-jelenetét. A nézők itt és máshol is útjelző táblává, dekorációvá, építészeti elemmé válnak, így lépve szimbiózisra a darab egyik főszereplőjével, az épülettel.

Az épület különböző tereinek végtelen kidolgozottsága maga is sok órányi felfedeznivalót kínál a közönségnek: a nagyobb termekben aprólékos díszlet- és világítástervezői munkával kialakított szabadtérinek ható temető és park mellett a kisebb, kórháznak, szálloda-recepciónak, boltnak, műhelynek, irodának berendezett szobák mélyén milliónyi tárgy, papír, dokumentum, ruhadarab, emlék és bizonyíték hever, mind pontenciális nyomok egy-egy gyilkosság megfejtéséhez és a darab újabb jelentés-rétegeinek kibontásához. Mintha az ember LSD-inspiráltan járná végig a Prágai Performansz Design és Tér Quadriennálé egymásba érő pavilonjait.

A színészi játék alapvetően a tánc formáját ölti, néhány dialógussal vagy énekelt monológgal kiegészítve, de a végletekig kidolgozott sound design minden helyszínt különböző hangulatú filmekbe illő módon elevenít meg: ha a morajló kertben a szereplőket üldözve Stanley Kubrick Shine-jában érezzük magunkat, a szereplők végső konvergálása és eltűnése a második emeleti bár koncertjében a Brazil illuzórikus feloldásait idézi. A lépcsőn leviharzó szereplőket követve a darab végén mindannyian a hotel-univerzum zsilipjeként szolgáló bárban találjuk magunkat. A nézőkről lekerülnek az álarcok, és a film noir csillogó, pompás oldalára kerülünk: újra tálcákon köröznek az abszintok és a színpadon zenekar játszik dalokat az alkoholtilalom idejéből. A fekete énekesnő hangja mindenkit visszatart még néhány percig az újra megtalált barátokkal való találkozástól. A katarzis nem teljes: levetett álarcunkat a kezünkben szorongatva egy darabig őrizzük még névtelen magányunkat és az ismétlődésben beteljesedett sorsszerűséggel szemben megélt tehetetlenségünket. Kifordulva a hotel kapuján, ezeket magunkkal visszük az utcára, a Városba, vissza Európába.

***

 Vonatkozó cikkek:

Kurátori fordulat a színházi világban? – reflexiók a Prágai Quadriennálé kurátori programja kapcsán

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány