Ünnepel a kontroll társadalma: Conchita Wurst

A Foucault-i fegyelmező társadalom utáni hatalom vizsgálatának egyik módja lehet a médiában szereplő – adott esetben fikciós – karakterek és a hozzájuk köthető diskurzusok elemzése. A 2014-es Eurovíziós Dalfesztivál nyertese, Conchita Wurst apropóján jelen írásban a változóban lévő identitás, a gender policing és gender fluditás jelenségeire térek ki.

conchita_jobbik.jpg

Jobbik propaganda plakát I © jobbik.hu

Conchita Wurst nem egy valós személy, hanem az egyébként homoszexuális Thomas Neuwirth színpadi drag queen karaktere. A drag műfaj Magyarországon nem különösebben ismert (a közbeszéd a transzvesztizmussal köti össze), bizonyos helyeken azonban megszokott gyakorlat: Grayson Perry brit képzőművész például 2012-ben dragben konferált fel egy ízlésről szóló tv-sorozatot.

conchita_wurst_1.jpg

Conchita Wurst I © eurovision.tv

 

Míg Conchitát Ausztriában az államfő fogadta, Magyarországon elszámoltatták a zsűritagokat, a Jobbik propaganda posztert készített egy csillogó szaténba öltözött nővel, a magánemberek reakciója a felháborodás volt: nagy szorgalmasan gender policing-be kezdtek, hiszen érezték, hogy Conchita sikere azoknak a megdőlő binárisoknak a hírnöke, amelyekre a heteroszexuális fehér férfiak kiváltságait biztosító hierarchia alapszik. Tetten érhető a binárisokhoz való ragaszkodás például abban, hogy „szakállas nőnek” bélyegzik az énekest, aki egyértelműen kijelenti, hogy nem transznemű.

conchita wurst_2.jpg

Grayson Perry I © bloomberg.com

 

Ha már itt tartunk, a félreértések elkerülése végett tisztázzuk, hogy a transzszexuális nem ugyanaz, mint a transzvesztita! Dióhéjban összefoglalva a különbség annyi, hogy a transzvesztita cross-dresser a másik nem ruháit ölti magára, a transzszexuális személy pedig biológiai nemével ellentétes társadalmi nemet érez magáénak.

A kérdést, hogy a nemre utaló jellemzőket konstansként és egymástól élesen elválasztottként vagy egy fluid skálaként képzeljük el, tekintsük az egyént, a szubjektumot megformáló hatalom természetéről való kérdésnek, és ez arra is fényt vet, miért lehetséges az, hogy Conchitát államfők fogadják.

A fegyelmező társadalom paradigmájában az egyén fix identitáscímkék által volt meghatározva (pl. őrült/normális vagy hetero/homo), Michel Foucault klasszikusa (szex=igazság) ezért is bírhatott egykoron identitásképző erővel. A normatív, a mintapolgár, a hierarchia csúcsa a heteroszexuális fehér férfi volt. A fegyelmező hatalom társadalmán túli neoliberális kontroll társadalmában (vö. Gilles Deleuze írása) nem kell feltétlenül fix identitással rendelkeznie az egyénnek: a folyamatosan változó, néha egymást átfedő rizikók által leírt sémákban (pl. terrorizmus, mentális betegség, drogfüggés) való részvételen keresztül történik az egyén korlátozása.

 

conchita wurst_jobbik utan.jpg

Speciális hópelyhek I © cryptoanarchy.net

Ahhoz, hogy ezt a fajta hatalmat megértsük, túl kell lépnünk a Foucault-i panoptikum mára elavulttá vált modelljén, és olyan modellekben kell gondolkodnunk, mint a Panspectron vagy az Echelon (vö. Karl Palmás írása). Ahelyett, hogy egy központi, láthatatlan megfigyelőt képzelünk el, be kell látnunk, hogy mindenki egyszerre megfigyelt és megfigyelő, az információ áramlásának feltérképezése alapján tömegek viselkedésmintái válnak feltérképezetté, és ezen mintákat alapul véve terveződnek tovább azok a keretek, amelyeken belül egy közösség vagy az egyén mozgástere meghatározott. Ennek a fajta hatalomnak nem kell kompartmentalizalni, nincs szüksége skatulyába húzott állampolgárokra és ezzel együtt fix identitáscímkékre (homo/hetero) sem, mivel többek között a rizikó feltételezésén és kalkulálási módjain keresztül a virtuális és a valószínűség – ami szerint a virtuális aktualizálódni fog – válik meghatározóvá. (Bővebben a virtuális identitásról és a kontroll társadalmáról)

A hatalom működésének dinamikája elválaszthatatlan a termelés és a fogyasztás dinamikájától, és ez azért fontos számunkra, mert a patriarchátus és vele együtt a merev, elnyomó nemi szerepek (továbbá ezen szerepek fenntartásának a módszerei: például a homofóbia), elválaszthatatlanok az anyagi feltételektől, csakúgy mint a hatalom módozataitól. Silvia Federici írt például a nőgyűlölet materiális gyökereiről és haszonlevűségéről. Federici analízisének mintájára tekintsük át korunkat: az ipari termelés Európában drasztikusan csökkent, kiszerveződött és automatizálódott, a bányák és a gyárak bezárnak, van olyan erőforrás, amit kitermelni már nem éri meg, van, ami kimerült, és az erőforrásokkal együtt fogy el a szabad/fel nem térképezett tér is. Láthatjuk, hogy már nincs mit meghódítani és leigázni, és ezek a materiális feltételek egyszerűen ellehetetlenítik a patriarchátus régi módozatait.

Akár férfi, akár nő, az egyén mozgásterét képező szabad választások egyre inkább fogyasztói keretek között merülnek ki, és ezért is van, hogy homoszexuálisnak lenni nem különösen tabu többé a nyugati világ nagy részén, elfogadott, legitim (l. legális meleg házasság) személyes választássá vált.

Conchita „szubverziójának” érdekes analógiája lenne Lord Browne, a British Petrol most távozó vezérigazgatója, aki a Guardian-ban promótálja eltitkolt homoszexualitásáról és az üzleti szféráról írott könyvét. Az általa vezetett társaság által is terjesztett fracking technológia (hidraulikus törés) kétes mivoltáról inkább hallgat. Ezzel perverz módon hasonlít az Eurovízió győztesére: mikor kiáll a színpadra, Conchita arra biztat: „Mindenki legyen önmaga!” – Jó, miért ne? – A keretek, amelyek közt szabadságra ösztönöz, nem zavarják sem a nagytőkét, sem a neoliberális hatalmat. Itt érdemes idézni a liberális feminizmus („Your choice!”) kritikáit, amelyek szerint ez a fajta feminizmus lepaktált a hatalommal, sőt, részesévé vált a neoliberális szubjektumot megalkotó mechanizmusoknak.

Nézzük például a Dove lekezelő „feminista” kampányát, ahol az átlagos mérettől eltérő testek megjelenhetnek ugyan, de tökéletesen menedzseltnek és tisztának kell lenniük ahhoz, hogy fehér háttér előtt szappant árulhassanak „igazi” nőként. Az új „soft” szexizmus nem állampolgárként diszkriminál, hanem fogyasztói szokásokon alapul, és a testre irányuló, nemi alapú kontroll eszközévé válik.  Állampolgári jogai vannak a nőknek (amennyiben nem pl. Magyarországon akarnak abortusztablettához jutni), de a fogyasztói választásokat a viktoriánus morált idéző propaganda („igényes nő”) befolyásolja.

conchita wurst_5.jpg

© demotivalo.net

Conchita női karaktere egy rendesen karbantartott hiper-fogyasztó („igényes nő”), és groteszk módon arra világít rá, hogy az „igényes nőnek” akár még pénisze is lehet, nőként fogják emlegetni, a fétissé váló konzumtárgyak és konzumesztétika által meghatározottnak tekintett női lét paradigmájában. A „régi” szexizmus, vagy használjunk inkább a lényegre törő nőgyűlölet szót, a négy fal és az informális találkozások színterére szorult, egyéni ízlés kérdéseként. Ha egy homofób nőgyűlölő szeretné az üvegplafont fenntartani, tudnia kell, hogy az üvegplafon régen illegális, és ezért a kultúra – pl. homofób és szexista viccek – eszközéhez kell nyúlnia ahhoz, hogy kizárja a nem-hetero fehér férfiakat azokból az informális hálózatokból, ahol a formális hálózatok kialakulnak.

Nézzük meg egy példának Puzsér Róbert gender policing kísérletét, aki heteroszexuális férfiként elköveti azt a hatalmas otrombaságot, hogy kéretlenül a transzok nevében beszél, létezésüket pedig „emberi tragédiának” minősíti (majd egy transznemű el is küldi a francba). Azt kéri számon, miért nem szenved, miért nem igyekszik az, aki kilóg a sorból, a dédelgetett kis binárisok közül. Puzsér nézőpontja tökéletesen összegzi, sőt számon kéri mindazt, amiért a radikális feministák legtöbbje kritikusan áll a transzszexualitást övező diskurzushoz: a transz-ipar patologizálja, kiirtani próbálja a homót és a gender nonkonformitást, a női létet megvásárolható tárgyak és fétissé redukált, esztétizált test-darabok függvényévé teszi. Puzsér hajlandó elfogadni a transzokat, de úgy érzi (egyetemben sok férfivel és a megvezetett nőkkel, akik azt hiszik: kiszolgáltatottság=biztonság), Conchita még a maga szakáll+estélyi ruha létében is a gender binárisokat dekonstruálja, amire a heteroszexuális fehér férfiakat privilegizáló hierarchia épül.

Mit szólnának ezek után vajon Beatriz Preciadohoz, aki orvosi felügyelet nélkül doppingolja magát tesztoszteronnal, amit a speedhez hasonlít, és a következőképpen nyilatkozik minderről: „Nem azért nyomok tesztoszteront, hogy férfi legyen belőlem, hanem hogy keresztülhúzzam a társadalom velem kapcsolatos terveit”? A filozófus számára a kontroll társadalmának modellje a „hot, psychotropic punk capitalism”, a „pharmacopornograhy” kora, ahol a tesztoszteron molekulája elválaszthatatlan a tesztoszteronhoz kapcsolódó jelölők láncolatától. „Nem akarom a női társadalmi nemet, amit hozzám rendeltek születéskor. A férfi nemet sem akarom, amivel a transz-medicína felruházhatna, és amivel az állam megjutalmazna” – mondja. Amiről Preciado ír, az a gender materializálódása és a rendszer, ami állandó változók közepette leírja, korlátozza és kijelöli ezt. Azok a paradigmák, amiket felvázol, teszik valóban radikálissá a „férfi és a nő összemosását”, és nem a smink meg a szakáll.

conchita wurst_6.jpg

Beatriz Preciado I © elnortedecastilla.es

Hiába hivatkozik Puzsér az általa, Conchitával ellentétben, „valódinak” elismert transzszexuálisokra, egy adott egyén agyáról senki nem tudja megmondani, hogy éppen női vagy férfi-e. Anatómiai különbségek észrevehetőek nagy mintákon végzett kutatások alapján nők és férfiak agya között, de arra nincs tudományos modell, hogy ezek a különbségek a viselkedésre milyen módon hatnak ki (ha egyáltalán), illetve hogy ezek nem a környezeti hatások, a társadalmi nem által előírt szerepek lenyomatai-e – hasonlóan ahhoz, ahogyan a londoni taxisok agya is különbözik a többi emberétől.

Lehet bármi okból fakadóan test-diszmorfiája valakinek, illetve rossz test helyett olyan testbe lehet születni, amely olyan társadalmi szerepre predesztinál, amivel nem akar valaki együtt élni.

conchita wurst_7.jpg© yemisiadegoke.files.wordpress.com

 

Árulkodó, hogy a bio-szexizmus helyett az új populáris, érdekektől fűtött áltudomány a kapitalizmust próbálja valami biológiai alapra helyezni. Szép magyar példa erre Mérő László könyve, A pénz biológiája. Érdemes elgondolkodni még azon is, hogy még mindig nem szerepel semmilyen, a pénzfelhalmozáshoz és a kapzsisághoz kapcsolódó kórkép a DSM-ben, ahol egyébként a homoszexualitás 1973-ig megtalálható volt.

Azzal a megjegyzéssel zárnám írásomat, hogy Conchita Wurst az új világrendnek ugyan nem áll különösebben az útjába, hisz profi, mosolyog és „igényes”, de legalább a régi (és sokszor az új) világrend önelégült kedvezményezettjeit idegesíti.

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány