Ruhák: történetek nőkről, hatalomról és öltözködésről

Tiffany Ludwig és Renee Piechocki: Trappings: Stories of Women, Power and Clothing. Rutgers University Press, 2007.

A két képzőművész szerző 2000-ben találkozott egy New York-i konferencián. A nőkről és az általuk választott ruhákról szóló projekten pedig 2001-től 2006-ig dolgoztak. Megkerestek egy-egy nőt az Egyesült Államok számos pontján (ismerőseiket, barátok ismerőseit), és megkérték, hogy szervezzen egy összejövetelt barátai, munkatársai számára, akiknek annyi a feladatuk, hogy olyan ruhában érkezzenek, amiben erősnek érzik magukat, és a többiek előtt beszéljenek róla, hogy milyen ruhákat választottak és miért.

És ha a ruháiról beszél az ember, sokmindenről beszél. A ruha: prezentáció. Identitások és identifikációk kifejezője. Személyes is, politikai is: beszélhet a személyes vágyakról vagy egy személy múltjáról, de sokféle jelentésében meghatározó szerepet játszik a kor, a hagyomány, a társadalmi elvárások vagy a velük való szembeszegülés, az osztályhelyzet, a család, az etnikai hovatartozás…

A két szerző munkájának közös nevezője az volt, hogy szeretnek műtermen kívül dolgozni, jó ötletnek tartották, hogy újfajta közönséget szólíthatnak meg és vonhatnak be egy beszélgetésbe, és az is, hogy így úgy beszélgethettek másokkal a feminizmusról, hogy nem kellett mindjárt ezzel a sokak által elutasított f-betűs szóval előállniuk. Ahogyan az előszóban írják: meglepőnek találják ezt az elutasítást, hiszen azzal például egyetértenek a barátaik, hogy a nőknek járjon egyenlő munkáért egyenlő bér, és legyenek egyenlő esélyeik. És azt is gondolták, hogy igen kevés feminista projekt van, amely kilép az egyetemek falai közül vagy a nagyvárosok területéről.

A részvételt vállaló nőket tehát arra kérték, hogy beszéljenek róla, mit jelent számukra a hatalom, és hogy ez hogyan jelenik meg számukra a ruháikban. A résztvevők pedig sokfélék: akad köztük mérnök és gépszerelő, háztartást vezető anya, divatszakértő és művész, rendőr és önkormányzati tisztségviselő, ázsiai, afrikai-amerikai és fehér… Tehát sokféle etnikum, osztály, képzettség, kulturális örökség és földrajzi környezet megjelenik a nők beszámolóiban és a hozzájuk tartozó fotókban és videókban.

Egy amerikai tanárom azt kérte egyszer, hogy soroljunk fel néhányat az identitásaink közül. Nem, kor, etnikum, családunk társadalmi helyzete, képzettség, osztály-hovatartozás, nyelv… Jöttek a válaszok. Azután arról beszéltünk, hogy ezek a puttonyaink mindig velünk vannak. Ami nyilvánvaló – de a magyar oktatásban, amiben részesültem, soha nem esett szó ezekről. Talán van előnye is, hogy itt kevesebbet reflektálunk mondjuk a társadalmi osztályok kérdésére, és ennek az okait is érdekes volna feltárni, de a nem-reflektálásnak van sok hátránya is: a másik megismerését és az önismeretet biztosan nem segíti. És persze attól, hogy kevesebbet beszélünk róla, mi sem élünk kevésbé osztály-alapú társadalomban.

Ez a ruhás projekt természetesen hihetetlenül interaktív. A könyvbe foglalt interjúkat és fotókat átnézve az olvasó nem is tehet mást, mint hogy átgondolja: ő felvenne-e ilyen ruhát, mit venne fel, milyen medál, milyen gyűrű ad neki erőt, mit jelent számára az erő, a hatalom, mikor, mivel azonosul és mikor, mitől határolódik el a választásaival. És egy másik kulturális közegben, korban felnőtt, másféle szakmában dolgozó nő hogy van ezekkel. Hogyan keveredik a legszemélyesebben a kulturálisan, társadalmilag meghatározott és a személyes emlékezet sokféle tárgya.

A kedvenceim: szolid nadrágkosztümös nő, aki életének egy válságos pillanatában átélt látomása miatt két hollót tetováltatott a vállára; egy okosító-észvillantó fekete kalap és bőrkabát; az afrikai-amerikai nők hajviselet-választásáról szóló interjúrész; az, hogy a megszólaló nők egy részének az ad erőt, ha kényelmes viseletben van, a másik részének az (általuk is elismerten kényelmetlen) magassarkú cipő, a test, a szexualitás erőteljesebb hangsúlyozása; a nő, aki tizenöt éve egy barátnőjétől kapott egy erősítő gyűrűt, mert arra jutottak, hogy „minden nőnek kell egy nagy, stílusos, erőteljes, nekem-ne-játszd-az-agyad gyűrű”; a sok feltűnő cipős, feketét feketével viselő színdarabíró és kritikus; egy nagyon szegény családban felnőtt nő története, akinek még megvan az a lila pelerinje, amit kamaszkorában vett meg, hétről hétre összerakva az árát, 55 dollárt (és szüfrazsett volt a dédnagymamája); egy afrikai-amerikai orvoshallgató a fehér köpenyében, aki arról beszél, hogy mekkora erőfeszítést jelentett számára ehhez a köpenyhez eljutni; az ügyvédnő, akinek kezdő jogász korában még megírták egy körlevélben, hogy ne merjen nadrágkosztümben állásinterjúra menni, de azért abban mert; az ázsiai építész, aki elmondja, hogy muszáj neki vállszélesítő női zakót hordani, mert másképp nem veszik komolyan a férfi partnerek, ugyanakkor hangsúlyoznia kell azt is, hogy nő, és nem akar olyan lenni, mint egy férfi, fényes fülbevalókkal; a bokszoló, aki szabadidejében ultranőies ruhákat vesz fel (ő látható a könyv borítóján); a művészettörténet-tanár, aki nehezen szabadul kisebbségi komplexusától, mert egy farmon nőtt fel – és alapvetően mind, mind, az összes történet. A kötet végén pedig további sok-sok apró fénykép sorakozik, azoké, akiknek a bemutatkozó szövege nem került be a könybe.

Ezt az ismertetőt is azzal zárom, amivel az előzőt: nálunk is elkelne egy ilyen projekt – a társadalmi emlékezet erősítése, identitásaink reflektált feldolgozása a kultúra minden területén jól jönne.

A projekt illetve a könyv weboldala, kép- és hangfelvételekkel:
http://www.twogirlsworking.com/

  • iparterves

    Benevezek a “versenybe”.

    Mit mondhat a művész-szociológusoknak a Bally cipő, Etienne Aigner ruha és Burberry kabát együttese?

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány