Házi múzeum Mustafa Kemál Atatürk feminista szeretőjéről, a török modernizáció titkos mozgatórugójának életéről – ez nem az a képlet, amit nőművészet vagy feminista művészet témában Magyarországon megszokhattunk. Többek között erről a „múzeumról” lehetett hallani azon az előadáson és kerekasztal-beszélgetésen, amelyet Michael Blum és Ana Hoffner (jelenleg Montréalban, illetve Bécsben élő) művészek, valamint Barát Erzsébet gender-kutató (CEU) részvételével Hock Bea rendezett.
Kékesi Zoltán: Az est A nemeken túl: gender/kritika a kortárs képzőművészetben c. szemináriumhoz kapcsolódott, amelyet a Patterns_Lectures program keretében tartasz a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Először a szemináriumról kérdezlek: mi volt a kurzus tematikája és mire utal a címe?
Hock Bea: A szeminárium egyszerre igyekezett betölteni egy „Bevezetés a feminista művészetbe”-típusú óra funkcióját (hiszen tudtommal nincs ilyen tematikájú kurzus az egyetem tantárgykínálatában), s próbálta ugyanakkor meg is haladni egy ilyen alapozó, szükségszerűen a jól ismert művészekre, s jellemzően a nyugati művészettörténetre hagyatkozó áttekintés hatókörét. Egyrészt igyekeztem a legutóbbi évtized terméséből is minél több munkát bemutatni, másrészt sok kevésbé ismert nyugati és közép-kelet-európai alkotót is tárgyaltunk. Az újabb keletű munkákra helyezett hangsúlyból pedig további bővítés következett: annak tudatosítása, hogy ma, ha gender-problematikáról beszélünk, nem maradhatunk meg annál a hozzáállásnál, amely kizárólag a nők életében vél válaszokat találni jobbára nőket érintő kérdésekre. A kurzus címe egyrészt azt jelzi, hogy mindkét nemre, illetve a nemek viszonyára fókuszálunk, továbbá, hogy azt az álláspontot sem vetjük el, amely szerint nem is csak két nem van, s hogy a férfi/nő egyértelmű kategóriáin túl más identitások is kialakíthatók. Így kerültek be a tematikába olyan alkotók, akik a férfi-identitás mibenlétét firtatják, illetve azok, akik ugyan nagyon tudatosan operálnak a nemi identitás kérdésével, de a nemi szerepelvárásokat (és -játékokat) csupán egynek tartják az egyént meghatározó, sőt akár regulázó, társadalmi mechanizmusok közül.
KZ: Milyen módszereket használtál a szeminárium során, mennyire volt tudatos a megválasztásuk, mennyire következett például a szeminárium helyéből és témájából, és mi volt a tapasztalatod velük kapcsolatban?
HB: A korai feminista kritika gyakran élt egy ún. „tegyél bele nőt, és keverd össze” módszertani recepttel, amely persze hamarosan elégtelennek bizonyult. Nem megyünk sokra azzal, ha névlegesen ugyan hozzáadjuk a női tapasztalat különbözőségét a világról való, nem-semlegesnek titulált, de valójában férfi-szemszögből leírt tudásunkhoz anélkül, hogy elvárnánk, hogy e tudás alapvető feltevései és eljárásmódjai is revízió alá kerüljenek. A meglévő tudásszerkezet felülvizsgálatának szükségességét tartottuk szem előtt ezért akkor is, amikor Kelet-Európát „adtuk hozzá” a nyugati feminista kánonhoz: egy kronológikus fejlődési vonal és normatív összehasonlítás helyett inkább téma-csoportok szerint haladtunk, és mindvégig arra is figyeltünk, hogy egy adott kérdéskör hogyan jelent meg a régió társadalomtörténetében és művészeti gyakorlatában. S ha azt találtuk, hogy egy bizonyos problematika nem jelent meg, akkor ezt nem automatikusan hiányként, megkésettségként értékeltük. Ilyenkor vagy azt kérdeztük, hogy vajon miért nem jelent meg, vagy állítottunk a vizsgálódás fókuszán, s a nyugati modell kínálta művészi vagy diszkurzív formáktól akár eltérő jelenségekben igyekeztünk felismerni feminista szempontból releváns kérdésfelvetéseket. Mindez azzal is járt, hogy viszonylag sok szociológiai vagy történelmi kitérőt is tettünk az órákon – s úgy vettem észre, hogy a diákok nagyon is szívesen fogadták ezeket a kitérőket.
Michael Blum: Safiye Behár emlékére, multimédia installáció, 2005
KZ: Michael Blum A Tribute to Safiye Behar c. installációját a 2005-ös Isztambuli Biennáléra készítette, és egy állítólagos zsidó, marxista, feminista török nő életét rekonstruálta, aki Mustafa Kemál Atatürk szeretőjeként titkos mozgatórugója volt Törökország modernizációjának. Ana Hoffner I’m too sad to tell you, Bosnian girl c. „előadás-performansza” két korábbi mű remake-jéből és egy hozzá kapcsolódó előadásból állt, amely az identitás kialakításának a kérdéseire reflektált. Mindkét mű tudományos diszkurzusformákat sajátít ki, Ana Hoffner a queer és a posztkoloniális kritika elméleti diszkurzusát, Blum pedig a történetírás és a múzeológia eszközeit. Ugyanakkor mindkettő elég távol áll a „női tapasztalatok” „női(es)” technikákkal történő megfogalmazásának Magyarországon bevett esztétikai mintáitól. Mennyiben volt célja a szemináriumnak, hogy ez utóbbiaktól eltérő mintákat ismertessen meg a hallgatókkal?
HB: E két művész meghívásakor számomra nagyon fontos szempont volt, hogy a feminizmust vagy gender-kritikát nem izoláltan kezelik, hanem összekapcsolják egyéb kritikai áramlatokkal. A Tribute to Safiye Behar értelmezhető például a feminista történelem-újraíró törekvések keretében, ám nem áll meg ennél az egyetlen rétegnél: nem egykulcsos mű – ezért alkotásmódszertanilag is tanulságos összevetni mind a csak feminista szemponttal operáló művekkel, mind az olyan „művészeti kutatás”-projektekkel, amelyek sokszor pusztán egy anyaggyűjtés eredményét tárják a néző elé különösebb feldolgozó vagy interpretációs tevékenység nélkül, illetve amelyek a dokumentálást problémamentes eljárásként kezelik. Blum „felfedezett” figurája számos gondolatmenet hordozója – a helyi közönség számára egy érinthetetlen nemzeti mítoszt hozott emberközelbe azáltal, hogy megpiszkálta a hős árnyoldala körüli tabukat; a nemzetközi biennálé-közönség számára pedig egy régóta progresszív Törökország képét mutatta fel a törökök EU-csatlakozása körüli viták közepette.
Hoffner azért fordul az újrajátszás műfajához, hogy rámutasson: a (gender)kritika irányultságának is újra meg újra rekonfigurálódnia kell ahhoz, hogy társadalomkritikai töltete megmaradjon. Ana fontos érve, hogy a jelen alapvető politikai erőterét a globalizáció határozza meg, illetve a terror elleni globális háború, s ebben a diszkurzív keretben a liberális nyugaton már kivívott feminista és melegjogok az új közellenség, a – differenciálatlanul elmaradottnak és konzervatívnak tételezett – iszlám ellen játszhatók ki.
KZ: Mindkét munkának megvan a maga „pedagógiai” oldala is. Hogyan értelmezed ebből a szempontból, hogy Blum installációja kapcsán az elődás és a beszélgetés során végig nem derült ki, hogy egy kitalált női alak élett örténetéről van szó?
HB: Az est „hivatalos” programja csak Hoffner előadását nevezte performansznak, ám nyilvánvaló, hogy Michael prezentációja is az volt. Blum minden bemutatási alkalommal teszteli a Safiye-projekt alapfeltevését, mely szerint ha felruházod a mondandódat az autoritás külsődleges kellékeivel, azt jó eséllyel „meg is veszik”. Művészek esetében különösen gyakran áll elő az a helyzet, hogy nem kell igaziból alátámasztani a műhöz kapcsolt kijelentéseket. Michael délelőtti workshopján a diákok makacs visszakérdezése vezetett el ahhoz, hogy elismerje a kitaláció tényét – s onnantól fogva a parafikcióban mint művészi kifejezési eszközben rejlő lehetőségeket vettük számba.
KZ: Michael Blum és Ana Hoffner munkájában közös volt az is, hogy a múltat meg- és újraírandó összefüggésként kezelték, legyen az a „nemzeti történelem” vagy a művészettörténeti múlt. A tavalyi Agents & Provocateurs c. kiállításotok egy olyan felfedezést is tartogatott – Kele Judit 1979/1980-as I Am a Work of Art c. műegyüttesét –, amelynek mentén talán újrarendeződik a hazai gender-szempontú művészetről szóló tudásunk. Hogyan maradhatott ez a munka ilyen hosszan rejtve?
Kele Judit: I am a Work of Art, 1979-2009 (kiállítási installáció, Hartware Kunstverein Dortmund, 2009 május-július)
HB: Kele Judit 1980-ban elhagyta Magyarországot, épp a szóban forgó mű kapcsán: a Párizsi Biennálén műtárgyként elárverezte önmagát, s mivel új tulajdonosa ragaszkodott hozzá, hogy a megvásárolt műalkotás fizikailag is nála, vagyis az övé legyen, Kele Franciaországba költözött. 1985-ben felhagyott a képzőművészettel, a filmezés felé fordult, s nem is egyértelműen művészeti projektként tekintett a fenti akcióra, hiszen itt valóban leomlott a művészetet és életet elválasztó határ: a művész nemcsak testét, hanem teljes egzisztenciáját szolgáltatta ki egy előre beláthatatlan kimenetelű történésnek. Az Artpoolban találtam a performansz-sorozatra utaló dokumentum-töredékeket, s mivel ezek felkeltették az érdeklődésemet, interjúkat készítettem Judittal, majd a kiállítást előkészítő kutatás során meglátogattam Párizsban, s összeállítottuk a bemutatandó installációt. Azóta az Agents & Provocateurs workshopjain, konferenciákon, illetve publikációkban is bemutattam ezt a „social-body art” akciót, s minden alkalommal rendkívüli érdeklődést vált ki. Úgy tudom, a Ludwig Múzeum is tervezi, hogy bemutatja s megvásárolja a munkát a gyűjtemény számára.
***
A rendezvény címe:
Előadás és kerekasztal-beszélgetés, Magyar Képzőművészeti Egyetem, 2010. november 29.
résztvevők: Michael Blum, Ana Hoffner és Barát Erzsébet; moderátor: Hock Bea
