Total. Kamp, 8oo64

Hotel Modern “Kamp” Herman Helle képe

A színház ugyebár „nem tud” közelit, a közelképet a néző magában hozza létre, még ha a harmincadik sorban ül is. S a Kamp-ben pont a dimenzióváltás a lényeg. A történetet nem új módon kapjuk, hanem a mi helyzetünk változik meg. Belekerülünk. Hihetetlenül közel kerülnek a sorakozó nagytotálja utáni „vágással” az arcok, a bábuszemek – nincs semmi különös: sietve gyúrt agyagfej, belenyomva száj, szemek, megformálva egy orr, mintha akár kenyényérbélből gyúrta volna egy kéz  – az arcok tömege, a tömegek arca. Közben a masinéria is ott van, kamera, kábel, világítás, színészek.

Kiteregetek: léteznek (még) olyasmik, hogy irodalmi körök, afféle műhelyek, azaz olyan rendszeres összejövetelek, amelyeken írók (sőt, szerkesztők) olvasnak fel egymásnak és a szövegeket megbeszélik. Kritikailag, akár részletekbe menően. Ne valamiféle szakköri foglalkozásra tessen gondolni.  Ülés, egy asztalnál, étel, ital, szövegek. Van, hogy kényszeredetettebb az együttlét, van, hogy spontánabb. Intim helyzetek ezek, talán éppen ez a vonzó bennük, mert lehetne ez a kör egy blog is, de nem az, hanem asztal körül ülés. Rendszeresen eljártam egy körbe, és az elmúlt évekből visszaemlékszem hat-hét olyan alkalomra, amikor tényleg jó volt, vagy mert elhangzott egy különlegesen jó szöveg, vagy egyszerűen csak valaki jót főzött. Az itt levőket nem köti össze túl sok, nem azonos módon írnak (kiteregetek: nem is azonos színvonalon), nem is gondolkodnak azonos módon. Teljesen egyszerűen a másik iránti érdeklődés hozza össze az embereket, meg valamilyen kritikai nyilvánosság megteremtése. Még ha belső is ez a nyilvánosság, tehát mindjárt ellentmondás van. Azért írom ilyen hosszan, mert tegnap nem mentem el a Halász Margitnál tartott összejövetelre, s volt némi  diszkomfort érzetem, mert többedszer nem mentem már, mindig más miatt.
De most van rendes alibim.

Hotel Modern “Kamp” Leo van Velzen képe

A Hotel Modern előadására gyakorlatilag nem lehetett bejutni a Trafóba. Vajon minek szól az érdeklődés?

A Kamp témája a Holokauszt, azaz a koncentrációs tábor, azaz méginkább a tökéletes, az esszenciális tábor, Auschwitz. Egy minden mozzanatában feltárt történetről beszélünk, amely elmondatott millióféle módon. A „hogyan“ ez esetben szokatlan: alapvetően bábszínházról van szó ugyanis. A térben tökéletesen berendezett tábor-makett látható, barakkok, köztük a poros út, vonatsín, rámpa, szögesdrót, kaszárnyaszerű téglaépületek, kapu, gázkamra, krematórium. Auschwitz-Birkenau, ahogy a dokumentumokból tudjuk, ahogy az ma is látható a lengylországi Oswiecim mellett. A tömeg is megvan, a foglyok, kicsi makettfigurák, némelyik külön is mozgatható, de leginkább csoportban, alkazatban vannak, százasával, ezresével. Az aprólékosság és a mennyiségek hátborzongatóak – s ezzel talán közelebb is vagyunk ahhoz, hogy minek is szól itt az érdeklődés. A teljesítménynek?

Bravúros ugyanis a díszlet, a fantasztikusan megvilágított tábor, ahogy a három színész mozog ebben a térben, s animálja, mozgatja a bábukat és az aprócska kellékeket. Végső soron itt nem történik más, mint hogy eljátsszák nekünk „a“ történetet, a megsemmisítés nagy negatív eposzát, az összes szín sorra kerül, a megérkezéstől, a kiválasztáson át a gázkamráig és elégetésig, illetve a fogolylét hétköznapjaiig. Munka, sorakozó, akasztás, vacsora, alkony – alkonyat a táborban, ahogy a Sorstalanság című regényben is szerepel, azzal az égbolttal, azokkal a fényekkel – éjszaka. 

A Kamp mégsem bravúrszám. Még ha azt is gondoltam, Zbigniew Libera LEGO-tábora után nincs tovább, nincs új és más forma, ahogyan elmesélhető, bemutatható a koncentrációs táborok univerzuma.

Hotel Modern “Kamp” Herman Helle képe

S még ha a három színész apró kamerát hord is magánál: a jelenetek egyikét-másikát a kivetítőn is látjuk, élő közvetítés zajlik itt a színről, a táborból. Hirtelen a totálok helyett közeliket kapunk: a bábok nem egyénítettek, de mégis van arcuk, mindegyik, mind az ezer más és más. Tökéletesen működik az akusztikai szint is, a lihegésüket is hallani, kezükben a seprű zaját, a lapátolásét, a vacsoránál a levesszürcsölés hangjait, éjszaka a békák kórusát, reggel a madarakat, az érkező vonat csikorgását, munkaidőben a láger indulóit.

A színház ugyebár „nem tud“ közelit, a közelképet a néző magában hozza létre, még ha a harmincadik sorban ül is. S a Kamp-ben pont a dimenzióváltás a lényeg. A történetet nem új módon kapjuk, hanem a mi helyzetünk változik meg. Belekerülünk. Hihetetlenül közel kerülnek a sorakozó nagytotálja utáni „vágással“ az arcok, a bábuszemek – nincs semmi különös: sietve gyúrt agyagfej, belenyomva száj, szemek, megformálva egy orr, mintha akár kenényérbélből gyúrta volna egy kéz  – az arcok tömege, a tömegek arca. Közben a masinéria is ott van, kamera, kábel, világítás, színészek.

Épp ez hozza létre az „új“ befogadói helyzetet. Nagyoperai teatralitás, dokumentarista pontosság és elbeszélői személyesség. Nemigen láttam ehhez foghatót. Mint ahogy az is biztos – szólal meg bennem a dramaturg – , efféle feldolgozásra az emberiség nagy negatív mítoszai a legalkalmasabbak, a történelemkönyvek lapjairól. (A Hotel Modern előzőleg az I. világháborúhoz nyúlt.) És még valami fontos. A Kamp egyetlen elemét nem beszéli el a láger-mitológiának. Ez pedig a táborok felszabadulása és a túlélők hazatérése.

A Trafó most alaposan „bekezdett“, a színházterem alatt még látható Artur Zmijewski kiállítása, aki videóival valami hasonló hatást ér el, mint a Hotel Modern: más viszonyt alakít ki a befogadóban  a valóság történeteihez. A 80064 című filmben (videómunkában) a 92 éves Holokauszt-túlélő, a harmincévesen Auschwitz-ban raboskodott Józef Tarnawa karszámát, a 80064-et tetoválják újra. Azaz „kicsinosítják“, megerősítik a megkopott nyilvántartási számot. Az öregember a tetoválószalonban, az utolsó perceben meggondolja magát, noha megbeszélték, mégsem szeretné, hogy eredeti számát újraírják. Zmijewski azonban kegyetlen rendező. Az ellenállás megtörik, a művészet nem ismer ilyesmit, Tarnawát rábeszélik. Brutális kép az utolsó. Egy nagyon idős ember vékony, gyenge karja, sérülékeny bőre és rajta az elhalványodott, már alig látszó szám helyén a fényes, fekete tetoválás, 80064. Most már tényleg mindörökre.

Nagy Gergely

  • Bölcs Bagoly

    A cikkben látható képeken illusztrált hátborzongató események a főtáborban játszódtak nap-nap után.

  • Bölcs Bagoly

    A cikkben látható képeken illusztrált hátborzongató események a főtáborban játszódtak nap-nap után.

© 2018 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány