A szerző befolyása

A múlt héten váratlan meghívást kaptunk. Barátnőmmel akartak találkozni családi barátai, mielőtt még hazautazik Pestre. Az egyetlen alkalmas időpontnak a hétfő este tűnt: egy filmvetítésre invitáltak bennünket a Bryant Park Hotelbe.

Ismertem a hotelt, mivel a hetekben már feltérképeztem a környéket. A szó szoros értelmében feltérképeztem: munkahelyemen, a New York-i Várostervező Intézetben készítettem elő a térképeket egy toronyház részleteinek tisztázására, a szálló közvetlen szomszédságában. Az 1924-ban épült hotel, eredetileg az American Radiator Building, a város egyik leglátványosabb műemléke: art deco homlokzatát aranyszínű téglák és márvány borítja. A hotel exkluzív, a berendezés fényűző, a klientúra válogatott; el sem tudtam képzelni, hogy miért ide szervezte vetítését Bill Haney.

Bill Haney egy nagyon érdekes figura, meséli meghívónk. Egy energiavállalatot igazgatott, míg úgy nem döntött, hogy kiszáll, és dokumentumfilmeknek szenteli az életét. Míg készített könnyedebb filmeket is (például amerikai baseball-játékosokról, akik felszerelést visznek Kubába a sportért rajongó, de azt fadarabokkal játszó kubaiaknak), Haney elkezdett humanitárius és egészségügyi témákra koncentrálni. Így keveredett bele abba a történetbe, amiről legújabb filmjét forgatta.

A „Price of Sugar“ (A cukor ára) egy spanyol-brit pap küzdelmét mutatja be, amint a Dominikai Köztársaság cukornád-ültetvényein dolgozó haiti munkások életkörülményein próbál javítani, egy évtizedet szánva erre életéből. A munkások a jobb fizetés reményében vállalkoznak arra, hogy a cukortársaság emberei – a lefizetett határőrök szeme előtt – átcsempésszék őket a szomszédos országba, elvegyék papírjaikat és napi egy étkezésre elegendő keresetért állítsák őket munkába. A munkások nem tudnak megszökni: fegyveres őrök vigyáznak rájuk az ültetvények bejáratainál, és még ha kiszabadulnának is, nem jutnának messzire: nincsenek papírjaik. Az ültetvényeken született gyerekeknek pedig soha nem is voltak papírjaik; reményük sincs arra, hogy valaha állampolgársággal – jogokkal – rendelkezzenek. A film nem másról szól, mint a modernkori rabszolgaságról. 

Bevonulunk a vetítőterembe, mindenki elegáns és drága ruhákban pompázik.
Szkeptikus vagyok: ez az egész végtelenül őszintétlennek tűnik. A film működik, professzionális, a pap személyiségét a középpontba állítva írja le az ültetvények világát. Mindannyian a hatása alá kerülünk, de én mégis kívül érzem magam az általános lelkesedésen: mi közöm nekem ehhez az egészhez? És ezek az emberek – miért tesznek úgy, mintha nem csak azért jöttek volna el, hogy elegáns programjuk legyen hétfő estére? Hány haiti család havi táplálékának megfelelőjét fogyasztjuk el ma este? Mennyivel lesz jobb bárkinek is, ha az érzékeny jótevő pózában szörnyülködünk a világ kegyetlenségén? Aztán a filmet követő beszélgetés elhessegeti ezeket a gondolatokat.

Meghívónk bemutat Bill Haney-nek. Bill baseball-sapkában, elsőre mogorvának tűnő komorsággal, de figyelmesen válaszol az emberek kérdéseire. Elmeséli nekünk, hogy mi az ő szerepe a történetben. Ahogy beszél, levetkőzi magáról a megtért idealista képét, amit rávetítettem.

Az európai elkötelezett film hajlamos ideológiai alapokon berendezni a világát; és ebben csatlakozik hozzá az európai módon elkötelezett amerikai film is. Megesik, hogy olyan jelszavakat tűz a zászlójára, amelyeket ő maga sem vesz komolyan – olyan törvényeket állít, amelyeket maga sem tart be.

Bill Haney nem akar mozgalmat építeni, mondja meghívónk. Nem úgy áll a világhoz, mint Michael Moore, ha érted, amire gondolok. Ellenkezőleg: ő pragmatikus. Elmondja, hogy mire képes ez a film. A dominikai köztársaság cukortermelésének legnagyobb piaca az Egyesült Államok. Az USA szubvencióival támogatja ezt az ipart: a világpiaci árak 4-5-szörösét fizeti ki a dominikai cukorért. A dominikai cukortermelés létezése tehát csakis attól a határozattól függ, amely ezt a támogatást fenntartja. Ha híre megy annak, hogy az amerikai pénz valójában mit támogat – néhány család rabszolgatartó gazdaságát -, akkor ez a támogatás megszűnhet. És híre megy: Haney filmje megjárta a különböző állami szerveket, a Kongresszust, az ENSZ-t.


A Bryant Park Hotel Fotó: Chris John Beckett. © Creative Commons Attribution-Noncommercial-No Derivative Works 2.0 Generic right

A másik ügy inkább a presztízzsel függ össze, magyarázza Haney. Ezek a nagy dominikai családok, mint minden önjelölt arisztokrácia, szeretik a társasági életet. A társasági élet azonban New Yorkban van. Ha híre megy, hogy ezek a családok hogyan bánnak a dolgozóikkal, milyen középkori világképpel dolgoznak, senki sem fog velük többé szóba állni: senki nem engedheti meg magának, hogy egy ilyen világgal hozzák összefüggésbe. És híre megy: a filmvilág elkerülhetetlenül összekapcsolódik a pénz világával és a társasági élet egyik meghatározó szegmense.

A harmadik ügy a fogyasztói kontroll. A rendező kapcsolatba lépett élelmiszer-vizsgáló szervezetekkel, akik elkezdték felcímkézni a Dominikából érkező csomagokat. Egy egyszerű fogyasztói bojkott is komoly hatást gyakorolhat az eladásokra. Amerikai állampolgárként tehát, mondja Bill Haney, és különösen filmesként, változásokat tudok elérni.

A változások valósak. Amióta a film megkezdte körútját, az ültetvényeken élők körülményei enyhültek, a bérek emelkedtek, bár a papnak távoznia kellett. A legfurcsább azonban nem az a pragmatizmus, amivel a film készítői a saját szerepüket felismerték és beteljesítették, hanem az a mód, ahogyan ez a film ábrázolja az embert.
Nem annyira társadalmi problémákról szól, mint személyiségekről: a pap személyiségéről, a gonosz birtokos, az őr, a xenofób műsorvezető – és a rendező személyiségéről. Az emberek nem egyszerűen a rájuk kényszerített társadalmi sors bábjai, hanem aktív alakítói annak, még ilyen körülmények között is. A történet hősei. Felnőttek, mondja Bill Haney.

Az angolszász kultúrában különös értéke van a személyiségnek. A választások személyiségek között zajlanak, a programfüzetek karaktereket ajánlanak, a sztárok magánéletükkel vannak jelen a közéletben, a könyvesboltok polcait a biográfiák töltik meg. Miközben Európa kihirdette a szerző halálát, Amerikát semmi sem érdekli jobban a szerzőnél.

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány