Legyőzhető-e a bennünk lakozó rasszista? – kérdeztük a legutóbbi bejegyzés címében, hogy aztán Slavoj Žižek gondolatmenetét követve rávilágítsunk arra, hogy a Másik elismerésének kulturális és politikai küzdelmében nem csak azok állnak rosszul, akik szerint Budapest a magyarok fővárosa, hanem a késő modernitás liberális projektjei is meglehetősen ellentmondásosak – legalábbis a gyakorlatban.
Nemes Csaba: Kultúrtáj, 2011 | © Nemes Csaba
Annyi bizonyos, hogy könnyű lenne felvenni a harcot a szélsőjobboldali gondolkodással szemben, ha az csak avítt, anakronisztikus, premodern vagy olyan békés lenne, mint Nemes Csaba képein. Nemes tavasszal a Knoll Galériában mutatta be Kulturtáj c. festménysorozatát, melyen a jobboldali radikalizmus egy részének „játszóterei”, életképei, szubkultúrájának lenyomatai voltak láthatóak. Képein Nemes az ultranacionalizmus sajátként körülhatárolt helyeit ábrázolja, melyeket nézve, nyilvánvalóvá válik, hogy azok magukban hordozzák a helynek az idő felett aratott győzelmét. Látjuk a történelmi lenyomatokat, árpádsáv, turul, érzelmi és nacionalista többlettel felruházott nemzeti színű lobogók, mintha csak az számítana, hogy ezek a körök mit használnak, nem pedig az, hogyan teszik ezt. A képeken hol nyíltan, hol láthatatlanul a fogyasztói társadalom ellenfantomjait látjuk, akik jurtáikban reggelente házi („ősi”) tejjel kelnek, majd abban a hitben folytatják napjaikat, hogy ezzel a sajátos fogyasztási ellenállásukkal birtokba vették a történelmet. Bár Nemes képei megfelelnek felvezetésüknek, üzenetük hiányos. Bármilyen távolságra is „állunk” a képektől, soha nem látjuk azokat befejezettnek. Befejezetlenségük a traumákkal való szembesülés, illetve a „Miért?” kérdésére adott válasz elodázást jelenti. Ezekből a munkákból éppúgy hiányzik a kritikai pozíció „megjelenítése” mint korábban, a Remake esetében. „Az irónia itt csupán beleértendő – akik tudják, érteni fogják alapon –, de vizuális, avagy művészi szempontból nincs belekódolva” – írta Bán Zsófia az utóbbi kapcsán, és ez éppúgy igaz (volt) a Kulturtáj festményeire is.
Nemes Csaba: Kultúrtáj, 2011 | © Nemes Csaba
Ennél jóval komplexebb ugyanis ezen szubkultúra, így a hagyományőrzés, továbbá az eklektikus militáns, ezoterikus, akár egymásnak is ellentmondó elemekből összerakott világnézet „új magyar honfoglalásba” sűrítése, majd pedig ennek képi megjelenítése nem visz közelebb bennünket a posztfasiszta állapot megértéshez.
Lehet, hogy inkább magukhoz, a radikálisokhoz kellene fordulnunk? Nem szeretnénk reklámot csinálni a radikalizmus kultúrájának, ezúttal Fankadelinek – megteszi ezt az MR2-Petőfi, mely rendszeresen játssza az előbbi számait, persze nem ezt, hanem a „többit”, éljen az erkölcsi relativizmus –, mégis érdemes kitérni az említettre. Utóbbi kifejezetten jól ismeri azt a kozmopolita kultúrát, amely a radikális jobboldal szerint az identitásprojektek küzdelmében a hegemón szerepre tör. Fankadeli mintha célként fogalmazná meg a „klasszik” krédót: ellensé-gedet akkor győzheted le, ha magad is ismered nyelvét és kultúráját. Nem kell különösebb fantázia ahhoz, hogy rájöjjünk, kik is a fenti dal célpontjai: azok a közösségek, akik jogosan utasítják el a felülről ránk erőltetett, zárt, kijelölt identitást, akik alkalmazkodni igyekeznek az élethelyzetek és életutak diverzifikálódásához és individualizálódásához, az életvilágok plu-ralizálódásához. Akik a megváltozott szerkezetű modernitást identitásuk kiteljesedéseként élik meg. Velük szemben áll a szorongó posztfasiszta: míg előbbi a késő modern térben él, fogyaszt, és némelyike gyakorolja (az áttoláson alapuló) antirasszista projekteket, utóbbiak a posztfasiszta pillanatban élnek, és egy jelentős részük rohamtempóban radikalizálódik. Amennyire „kemény” arcok ők, oly annyira nevetséges gondolatviláguk, antiszemitizmusok, rasszizmusok.
Természetesen mindezzel nem kívánom relativizálni jelenlétüket, kemények ők, úgy ahogy vannak, és legújabb, általuk készített dokumentumfilmjükben (15 év nemzeti rock) már nem is akarnak másnak látszani – szemben Kriza Borbála által készített látleletben (Dübörög a nemzeti rock). Hiába, hazai pályán ők is jobban mozognak, Kriza filmjében még éppúgy akartak maguknak rajongókat szerezni, ennek érdekében kozmetikázni („nem azok vagyunk, akiknek látszunk”), mint dübörögni. Ma már csak utóbbira van igényük. Ez a zárvány azonban társadalmilag nem lett sokkal szélesebb, mélyebb viszont igen. S ismét hangsúlyozom: keményebb is, azaz könyörtelenebb, ennek illusztrálására épp Nemes Csaba mutat jó „példát”.
Mi – antirasszisták – tudjuk, tudni véljük –, hogy az ultranacionalista és/vagy posztfasiszta világkép gondolkodásidegen és humornélküli. A gondolkodás- és humorhiány pedig az ön-reflexió nélkülözése. Látjuk Kiss Róka Csaba képeit, és jogosnak véljük a nemzeti szimbolika gúnyolását. Mindez nem öncélú „munka”, hanem reflexió, vizuális gúnyolódásában magunkra ismerhetünk. Aki nem így jár el, az vagy magát, vagy történelmünket nem ismeri.
Horváth Tibor: Kereszt | © Horváth Tibor
Gerhes Gábor Nimród oltára | © Gerhes Gábor
Horváth Tibor csonkított horogkeresztje előtt érthetetlenül állna posztfasiszta emberünk, ha az köztéren lenne – valószínűleg kiegészítené, amit majd valaki egy az egyben áthúzna, majd ráírná: „soha többet.” Ez utóbbi éppúgy üres „ügykezelés” lenne, mint kipótolni. Talán Gerhes Gábor Nimród oltára viszont szemléletes gondolati gyakorlata annak, hogy a múltba révedés és szimbólumkeresés (és találás) elszakíthatatlan attól a találós kérdéstől, hogy „Mi is az a posztszocializmus?”. Mozdíthatatlan ország erre is választ keres, megválaszolásával pedig kis magyar rasszizmusunkhoz is közelebb juthatunk.
Keretezve a bejegyzést, egyúttal növelve tanácstalanságot: míg Nemes Csaba Kulturtáj sorozata az ajtóig jut el, azaz nem látunk bele a posztfasizmus állapotban élők személyiségébe – akárcsak magát a korszellem és posztfasizmus viszonyát sem értjük meg –, addig az sem különösebben segít a megértésben, ha beállunk a szoba közepére (lásd az említett dokumentumfilmekből indulunk ki). Úgy tűnik, hogy éppen azon az úton van hangsúly, mely az ajtótól a szoba centrumáig vezet. Van-e azonban olyan alkotás(i) (folyamat), melynek révén lehetséges lehet ez? Ugyanis számos metafora és szimbolikus konstrukció megértésén és visszabontásán keresztül lehetséges csak eljutni a központhoz, és ma épp az a legnehezebb egy alkotó számára, hogy otthonosan mozogjon a jelentések és a jelentéshordozó formák rendszerében. Ahogy a radikálisoknak a késő modern társadalom jelentéshalmaza maga az Idegen, úgy egyelőre nekünk is csak kérdésink vannak az előbbiekkel kapcsolatban. Úgy tűnik a válaszokhoz, először magunkat és a kort kell megérteni, mi vagyunk a megértés kulcsa.
Persze, egy közös kép- és videonézegetés sem ártana az ügynek, és ez utóbbit nem annak bátorságával írom le, hogy tudom, úgysem jön létre. Nem is a két pólust értem a „közös” alatt. Ebben az ügyben ugyanis nem „mi”, a szövegírók és nem is mélymagyarok látlelete a döntő, hanem a „középen” álló hallgatag tömegé, a többségi társadalomé. Ez utóbbi ugyanis nem kíván rasszista módjára élni, bár egyelőre még antirasszista módon sem tud. A politika viszont tehetetlen, nem találja hozzá a szavakat, leleplezni pedig főleg nem képes.
A fenti képi példák viszont alkalmas kiindulópontnak bizonyulhatnak ahhoz, hogy meghirdessük végre a képek politikáját.
