A kortárs magyar képzőművészetben kevesen foglalkoznak az úgynevezett Mássággal, s különösen queer témákkal. A Kék órák/Blue Nights szókép egy köztes időre utal, átmenetre, azaz a kétpólusú, egyik vagy másik gondolkodási rendszerbe besorolhatatlan időre. A Trafó Galéria Kék órák. Három este a fluiditásról című eseménysorozatának gondolati alapvetésében kulcsszerepet kapott Paul B. Preciado, az immár világszerte, mégis elsősorban a frankofón kulturális közegben ismert transz-filozófus. Preciado a szélsőségekig tagad mindenféle binaritást, nemcsak a nemek vonatkozásában, hanem a hatalom vonatkozásában is, hisz a hatalmi rendszer is bináris alapokon áll, ennek jegyében azonosítanak egy személyt férfiként vagy nőként, olykor saját akaratától függetlenül. A hatalom, az állami bürokrácia nem képes működni egyértelmű beazonosítás nélkül, ide tartozik a személynév meghatározása, a változtatás lehetősége[1], útlevél, igazolvány, a betegellátás, stb. Preciado saját élettörténetén keresztül többször rávilágított a transz-lét és a kétpólusú állami bürokrácia összeegyeztethetetlenségére. De még tovább megy: a tudások, diszciplínák is a patriarchális rend szülöttei, s egyáltalán nem képesek heteronormatív alapvetéseken túl értelmezni.
A Trafó eseménysorozatának része volt a Hangover Reading Club, s benne Preciado Can the Monster Speak? című kis kötetének olvasása. A cím Spivak klasszikus írására utal, hallható-e, illetve meghallják-e az alávetetteknek, azoknak a hangját, akiknek gyakorlatilag nincs alkalmuk a hangjukat hallatni. Preciado eredetileg a francia pszichoanalitikusok társasága előtt (nem) elhangzott előadásának másik szellemes referenciája Franz Kafka Jelentés az Akadémiának című elbeszélése, amelyben egy majom, egy szörny, a kutatás tárgya szubjektumként, emberi nyelven szól az akadémikusok tudós társaságához. Preciado magára veszi az alávetett és a szörny pozícióját, s megszólal a “nem-normális”, a “gender diszfóriában” szenvedő “beteg” – ahogy a pszichoanalízis tekint azokra, akik nem férnek bele a heteronormatív szemléletbe – azaz a pszichoanalitikusok társasága előtt alakul át a vizsgálat tárgya szubjektummá. Preciado szerint újra kell írni a pszichoanalízis alaptörténeteit, például az Oedipus komplexust, de nem használható “megoldási kulcsként” a kasztrációs félelem sem, hisz a transz ember számára a kasztráció irreleváns és nem fenyegető. Ahogyan Kafkánál, nála is egy másfajta, új pozícióból kell(ene) a tudósoknak magukra nézniük. A pszichoanalitikusok jelenkori tiszteletre méltó társasága erre nem volt hajlandó, s Preciado nem mondhatta végig előadását.
Azoknak, akik nem férnek, nem akarnak beleférni a bináris rendszerekbe, vannak történelmi, irodalmi, mitológiai elődeik. Preciado Orlandóban találja meg saját életrajzát, ahogyan maga mondja, ez a „fucking Virginia Woolf” (később elnézést kért a „fucking”-ért) már megírta az életemet. Viginia Woolf Orlando című regényét saját életrajzának tekinti. Olyannyira, hogy amikor felkérték, hogy saját életéről készítsen filmet, a regényből indult ki. Az Orlando: My Political Biography[2]című filmet az esemény részeként a Trafóban két alkalommal vetítették. Preciado mintha a szerepválogatást filmezné, többnyire fiatal „orlandókkal” mondatja el, „a filmben én játszom Orlandót”. A filmben azok szólalnak meg, akik maguk is orlandók, ezért önmagukat játsszák egy Orlando című készülő-elkészült filmben.
Az antik görög-római mitológia hibrid lényei, Minotaurosz és a faun ember és állat keverékei, a „szörnyek” főszerepet kaptak a Kék órák eseményein. A három egymástól különböző alkalom alapvetésében megegyezett: radikálitásukban, a merev, bináris osztályozási rendszerek tagadásában, a köztes, hibrid létformák, a „szörny-lét” (monster) elfogadásában. A szörny nem születik, hanem lesz, szörnnyé válni lehet, például úgy, hogy szörnynek bélyegeznek. Hogy ki a szörny, azok határozzák meg, akiknek hatalmuk van eldönteni, mi a normális, s mi az, ami ehhez képest más, nem-normális, szörny. A szörny szó negatív konnotációja sem magától értetődő. Charles Henri Ford nem régiben restaurált Johnny Minotaur (1971) című filmjének vetítésével ezt mutatta be. A film lazán kapcsolódik Borges Aszterión háza című, a sebezhető, magányos szörny nézőpontjából írt novellájához, amelyben Minotaurosz gyilkosát, Thészeuszt megváltóként várja.
Ilyen szörny a zombi. A zombi kulturális metaforaként a tehetetlen, élettelen-életre ítélt áldozat, akit megfosztottak még saját akaratától is. Olykor a zombi fertőz és akivel érintkezik maga is zombivá válik, máskor kannibál, az élők húsával, emberhússal táplálkozik, ezért az élőket fenyegető lény. Az utolsó óra performansz a populáris kultúra eme népszerű alakját mintegy három változatban jelenítette meg Bruce LaBruce Otto: Up with the Dead[3]című queer zombi filmjéhez visszanyúlva, abból idézve, többek között a falra felírt mondatot is: „Aki egy beteg társadalomban normálisan működik, az önmaga beteg.” Az utolsó óra főszereplői, Chad (Muskovics Gyula), Nicole (Molnár Csaba) és John (Janky Máté) ennek a queer zombinak a három részét személyesítették meg. Nicole queer gyakorlatokat végeztetett a közönséggel: válasszanak maguknak új nevet, cseréljenek szemet a mellettük ülővel, s lássanak annak a szemével, jelentsen a nem igent, az igen nemet, meneküljenek a mérgező normalitás elől, a homonormativitás elől is, foglalják el az élet és a halál közötti fluid terepet. Ez az apokaliptikus performansz az agresszivitást is queerelte, amikor Chad Januško Klaudia fenyegető konyhai eszközeit használta. Januško Klaudia az erős, s az öldöklésben utolsóként életben maradt ún. final girl gyilkos késeit, eszközeit készíti el. Ez a radikális lecture performansz nem az azonosulásra hívott, hanem a tudatosításra, a szerepjátszásra, leleplezte a normalitás mesterkélt, csinált mivoltát, a „szörnyek” kitaszítottságát. S nem kínált kiutat.
Horváth Gideon lecture performansza más hangon szólt, de nem másról. Az első este kulturális metaforája a zombi, a másodiké a viasz volt. „A queerség lehet nyugodt, introvertált, introspektív, nem csak szexualizált, extrovertált és harsány” – ahogyan mondta, kis faun szarvaival, a patáit zokniba rejtő művész. Ez a szelíd, filozofikus performansz a közönséget úgy vonta be, hogy lágy mozdulatokra késztette, fogja, melegítse a viaszgolyót, bontsa fel, találja meg benne az „esszenciát” majd helyezze vissza a természet körforgásába, vagy vigye magával, végül is ugyanaz az eredmény. Horváth Gideon Descartes viasz hasonlatából olvasott fel: a viasz, amely képlékeny, formája, alakja, állaga könnyen átalakul, mégis ugyanaz marad, az esszencia az anyagi kiterjedés. A viasz-hasonlat a fluiditást, az átalakulást, a „transitiont” kitágította, kimozdította a szexuális konnotációk köréből. Horváth Gideon a szavakkal is játszott. Többször megismételte: „Mondok nektek egy hazugságot, de azt akarom, hogy elhiggyétek.” Ezzel a mondattal időről időre felforgatta az igazság/hazugság ellentétpárt, a kétpólusú gondolkodást.
Az esemény része volt három video munka vetítése is, mintegy a queer tér kitágítása. Sharon Hayes Ricerche: Three (2013) című munkájában egy lány-főiskola hallgatóit kérdezi, kezében mikrofonnal, úgy, ahogyan Pier Paolo Pasolini tette Beszélgetések a szerelemről (Comizi d’Amore) című, 1964-as filmjében, amikor gyerekeket kérdezett, hogy születik a kisbaba, járókelőket, mit gondolnak a szerelemről, szexualitásról, homoszexualitásról. Sharon Hayes ugyanezzel a módszerrel interjúvolja meg a lányiskola hallgatóit, s kiderül, hogy a két biológiai nem szerinti elkülönítés helyett milyen sokféle nemi identitás, preferencia létezik egy lányiskolán belül, s hogy ezt a teret nem kizárásként, a férfiak, fiúk hiányaként élik meg, hanem saját női, biztonságos terükként. Renata Lorenz és Pauline Boudry I want című videójában Kathy Ackert/Chelsea Manninget Sharon Hayes játssza el. Chelsea Manning transzszexuális, eredeti neve Bradley Edward Manning, ő volt az, aki amerikai katonaként titkosított dokumentumokat szivárogtatott ki, amiért jelenleg is börtönben ül.
Amikor a dokumentumokat kiszivárogtatta, saját szexuális identitását is nyilvánossá tette, rámutatva, hogy a hatalmi rendszer az információkat és a szexualitást egyaránt uralja. A harmadik videóban visszatér Pasolini alakja, Lili Reynaud-Dewar különböző nemű és korú szereplőkkel mondatja el Pasolini gondolatait, tulajdonképpen emlékeztet egy készülő film szerepválogatására, interjú helyzetre, majd a video második részében egy kihalt temetőben megölik azokat, akik korábban Pasolini mondatait mondták, ahogy Pasolini is gyilkosság áldozata lett, máig tisztázatlan körülmények között, talán homoszexualitása, talán nyíltan kimondott politikai nézetei miatt. A videók így együtt összeszövődtek, implicite reflektáltak egymásra.
Paul B. Preciado egy előadását így kezdte, Tisztelt Hölgyeim, tisztelt Uraim, és igen tisztelt Többiek! A Trafó Galéria biztonságos teret nyújtott ezeknek a gondolatoknak, azoknak a „többieknek”, „másoknak”, akik állítólag nem tartoznak a „normalitás” körébe. A queer videók, a lecture performanszok, és az olvasókör a közös tanulás tere volt. A Kék órák eseménysor maga is fluid, hisz nem préselhető egyetlen fixált műfaji keretbe. A mai magyar kulturális közegben ez komoly tett, akkor is, ha úgymond a politikát kizárták a galéria térből, mondván: politika helyett poétika.[4]
Kék órák. Három este a fluiditásról
Trafó Galéria és Trafó Klub, Budapest
2023. június 1. – 2023. június 3.
Kurátorok: Horváth Gideon, Muskovics Gyula, Szalai Borbála, Szalipszki Judit
Résztvevő művészek: Pauline Boudry – Renate Lorenz, Sharon Hayes, Horváth Gideon, Muskovics Gyula – Molnár Csaba – Janky Máté, Paul B. Preciado, Lili Reynaud-Dewar
[1] 2020 óta Magyarországon nincs törvényi lehetőség a transznemű emberek névváltoztatására.
[2] A film a Berlinalen 2023-ban több elismerést is kapott. Special Jury Award (ex-aequo), Special Mention, Best Documentary/Essay Film, Tagesspiegel Readers’ Jury Award.
[3] Köszönöm Muskovics Gyulának az információt.
[4] „Horváth Gideon: Nagyon aggasztó és demoralizáló, ahogy az aktuálpolitika rátelepedik ezekre a kérdésekre, de mi most nem erre koncentrálunk. Ezeket a típusú politikai diskurzusokat, amennyire lehetséges, kizárjuk a galériatérből. Helyette a szubverziónak, a művészetnek, a költészetnek adjuk át a terepet.” https://www.artmagazin.hu/articles/interju/a_fluiditasra_a_genderfluiditason_tul_egyfajta_kortars_letallapotkent_tekintunk
Turai Hedvig független művészettörténész, műkritikus. Érdeklődési területe a holokauszt, a vizuális kultúra, művészet és politika, gender a kortárs művészetben.
