Alicja Rogalska lengyel képzőművésszel Erdődi Katalin kurátor beszélget élő szerepjátékról és együttműködésen alapuló művészeti gyakorlatról, valamint a kollaboratív és spekulatív megközelítések összefüggéseiről. Rogalska bepillantást ad két LARP-alapú munkájába és az ezek mögött meghúzódó alkotói folyamatba.

Erdődi Katalin: Alkotóként leginkább a művészet mint társadalmi gyakorlat (art as social practice) műfajához köthető, kontextusspecifikus munkákat, helyzeteket hozol létre, melyekben általában nem művészeti területről érkező emberekkel dolgozol együtt. Miért  érdekel az élő szerepjáték (live action role-play, továbbiakban: LARP) mint művészeti forma és stratégia? Milyen kapcsolódási pontokat látsz az eddigi munkáid és a LARP között?

Alicja Rogalska: A munkáim valóban a hagyományos értelemben vett együttműködésen alapuló művészethez állnak közel. Gyakran dokumentarista jelleggel dolgozom, a valóság megmutatására fókuszálok és hogy milyen erőviszonyok és egyenlőtlenségek fedhetőek fel különböző helyzetekben az emberek között társadalmi vagy gazdasági viszonylatban. Az utóbbi időben azonban spekulatívabb megközelítést alkalmazok. A spekulatívat elsősorban úgy értem, hogy miként tudunk más társadalmi struktúrákba szerveződni, más narratívákat, világokat építeni, mint amiben élünk. Hogyan tudunk alternatív valóságokról gondolkozni és ezeket leírni?

Gyakran használok más területekről kölcsönzött eszközöket, mint például az elnyomottak színháza (theater of the oppressed), a feminista tudatosság-építés, a kulturális animáció vagy a közösségi művészet. Ez abból is fakad, hogy hosszú éveken át dolgoztam művészetpedagógusként (artist-educator) formális és informális oktatási helyzetekben, ahol szintén használtam ezeket a módszereket. Az etnográfia és az antropológia terén szokásos terepmunkát is alkalmazom. Nem ortodox módon, hanem töredékesen: egyfajta patchwork módszert kreálok belőlük, ami a különböző érdeklődési köreimet fűzi össze. 

A LARP-ról sokáig nem tudtam. Bár ez nem teljesen igaz, a baráti társaságomból többen szerepjátékoztak, de engem nem igazán érdekelt, mert nem szeretek színészkedni, szerepet játszani. Ez azután változott meg, hogy együtt dolgoztam egy hipnotizőrrel a Dreamed Revolution (Megálmodott forradalom) című videómunkámban. Aktivistákat hívtam meg, hogy kollektív hipnózis segítségével a jövőbe utazzanak, és aztán elmeséljék, mit látnak. Hogyan működik az oktatás, a munka világa, a gazdaság? Az árucsere mely formái léteznek? Milyen az építészet és a lakhatás, milyenek az életkörülmények? Milyen a viszony a természethez? Erősen spekulatív munka volt, és bár sokan nem estek hipnózisba, mégis úgy tettek, mintha hipnózisban lennének, hogy szabadabban beszélhessenek és másképp viselkedhessenek, mint egyébként szoktak. Akkor ez a részlet nem tűnt fontosnak, csak később vált jelentőssé, amikor tovább kutattam, hogy milyen módszerekkel tudok csoportokkal dolgozni, illetve hogyan tudunk alternatív valóságokat létrehozni kollektíven megalkotott narratívák segítségével. Egy barátommal beszélgettem az ezzel kapcsolatos ötleteimről és ő jegyezte meg, hogy amit leírok, nagyon hasonlít az élő szerepjátékra. Ez amolyan aha-élmény volt, ekkor döntöttem el, hogy szeretnék behatóbban foglalkozni a LARP-pal. 

Nagyon alapos munkát végeztem, mert rengeteg sztereotípia élt bennem a szerepjátékkal kapcsolatban – tudod, azt gondoltam, fura alakok egy garázsban úgy tesznek, mintha sárkányok volnának. Szégyellem, de előítéletek éltek bennem erről a világról. Ezt egyfelől le kellett küzdenem, másfelől a saját határaimat is feszegettem, mert nem szeretek a figyelem középpontjában lenni. Sosem szerepelek a munkáimban, nem igazán érdekel, hogy a saját történetemmel, az önéletrajzommal dolgozzak, nem akarom saját magamat alapanyagként használni. Az élő szerepjáték esetében – ha nem játékmester vagy – pont ez történik, ami kimozdított a komfortzónámból, de fontosnak éreztem ezt a világot jobban megismerni és felfedezni.

EK: Érdekes, hogy épp a Megálmodott forradalom című munkádat említed, mert ezt én is egyfajta kapocsnak látom a kollaboratív és spekulatív megközelítések között. Úgy gondolom, az együttműködésen alapuló művészeti gyakorlatok kapcsán nem beszélünk eleget a képzelőerő, a kollektív spekuláció jelentőségéről, ehelyett a különböző valóságok dokumentálására, ezek artikulálására és reprezentálására kerül a hangsúly. Csakhogy ezek a valóság-artikulációk dinamikusak – egyfelől szituatívak, időbe és térbe ágyazottak, másfelől performatívak – nem tekinthetőek fixnek vagy állandónak. A kollaboratív alkotófolyamatban egy adott kontextus, helyzet és pillanat megragadásáról van szó, a közreműködők által képviselt álláspontok, vélemények és meglátások már az együttműködés során is változhatnak. Számomra fontos, hogy ez a folyamatos átalakulás, a változásra való képesség része legyen annak, ahogyan saját magunkról és másokról mint társadalmi és politikai szubjektumokról gondolkodunk. Míg a LARP kiemeli a szubjektummá válás dinamikus jellegét, és a játék keretein belül katalizálja ezt a folyamatot, a kollaboratív művészeti gyakorlatok, vagy legalábbis az ekörül kialakult diskurzusok inkább elfedik ezt. Ezért is tartom izgalmasnak, hogy a Megálmodott forradalom olyan együttműködésen alapuló munka, ami közös spekulálásra invitál, úgy, hogy a résztvevők egy része nem a hipnózis hatására, hanem tudatosan játssza ezt a szerepet.

AR: Igen, engem is megragadott ez az aspektusa a munkának, mert emancipatívnak tartottam. A mai, meglehetősen polarizált, megosztott világban az identitás kérdéséről gyakran úgy gondolkodunk, mintha kőbe lenne vésve, pedig inkább a folyamatos becoming (valakivé válás) aktorai vagyunk, ahogy Stuart Hall is rámutatott a kulturális identitás tekintetében.¹ Ez fontos szempont a kritikai társadalomtudományban és a feminista gondolkodásban is. Folyamatosan megalkotjuk és újraalkotjuk önmagunkat. Az identitásunk nem adott, hanem épp ellenkezőleg, nagyon is performatív, hiszen különböző helyzetekben különböző identitásokat öltünk magunkra. 

Az egyetemen kulturális antropológiát tanultam és nagy hatással volt rám Erving Goffman Az én bemutatása a mindennapi életben című írása. Tudomásom szerint ő volt az első teoretikus, aki színházi hasonlatokkal írta le a mindennapi életet és társadalmi szerepekről beszélt, arról, hogy hogyan játsszuk önmagunkat, például a munkánkban. Ő elsősorban a szakmai életre koncentrált, nem beszélt még a nemi szerepek performativitásáról, mint később Judith Butler. Sokkal korábban, még az ötvenes évek végén írta ezt a könyvét, azaz jóval megelőzte a feminista és posztkoloniális gondolkodókat. Úgy vélem, a jelenlegi identitáspolitikai diskurzusok szempontjából is érdemes visszanyúlni Goffmanhoz; az én gondolkodásomat mindenképpen meghatározta azzal kapcsolatosan, hogy kik vagyunk és mi a jelentősége az általunk játszott szerepeknek.

EK: Beszélnél bővebben a két LARP-alapú munkáról, amit készítettél? Két meglehetősen különböző karakterű videómunkáról van szó: az egyikben a játékban való részvétel dokumentációja a hangsúlyos, míg a másikban két alkotótársaddal együtt egy saját LARP-ot hoztatok létre. 

AR: Éppen elkezdtem foglalkozni a LARP módszertanával, amikor meghívást kaptam a Free Play (Szabad játék) című kiállításra Svédországban. A kiállítás egy 1968-as eseményhez nyúlt vissza, amikor Palle Nielsen képzőművész és aktivista The Model – A Model for a Qualitative Society (A minta – Egy minőségi társadalom modellje) címmel a Moderna Museet épületét kizárólag gyerekek számára nyitott, szülői és tanári felügyelet nélkül működő kalandjátszótérré változtatta. A kurátor egy új munka készítésére kért fel, valószínűleg a „kettős identitásom” miatt, mert képzőművész és művészetpedagógus is vagyok. Akkoriban sokat dolgoztam gyerekekkel és fiatalokkal a Tate-ben és más londoni galériákban a művészetpedagógiai részlegen. Engem azonban sokkal inkább a felnőttek játéka érdekelt, mert velük is csináltam foglalkozásokat és megfigyeltem, hogy ha színházi feladatokra vagy szerepjátékra került sor, és el kellett hagyni a komfortzónájukat, rögtön ellenállásba ütköztem. Ez a feszültség izgalmas volt számomra, hiszen ezzel én is azonosulni tudtam. 

Hogyan játszanak a felnőttek? Csak a szex, drog és rock ’n roll lehetséges, vagy vannak más alternatívák? A felnőtté válás során a közös játék szinte eltűnik az életünkből. Ekkor jutott eszembe a LARP, és gondoltam, végre, itt a lehetőség kipróbálni ezt a művészeti formát. Emellett inspirált a játékelmélet, a játék szociológiai összefüggései – ennek kapcsán Johan Huizinga (Homo Ludens, 1938) és Roger Caillois (Man, Play and Games, 2001) írásait olvastam. Hogyan használjuk a játékot társadalmi szinten, adott esetben hogyan élünk vissza ezzel, hogyan jelenik meg a mindennapi életben? Az érdekelt, hogyan lehet a játékról politikai, társadalmi, de akár személyes szempontból is transzformatív cselekvésként gondolkodni. Eljártam LARP-fesztiválokra, ami egyszerre felszabadító és ambivalens élmény volt. Nem voltam hozzászokva, hogy más felnőttekkel hemperegjek a földön, sok játékban dominált a fizikai közelség, az érintés, mindenféle kellékeket használtunk. Őrült dolgokat csináltunk, de ezeknek nem volt szexuális konnotációjuk és a munkához, az élet más megszokott területeihez sem volt köthető. Izgatott, hogy ez valami más, valami nehezen meghatározható – nem tudom pontosan, mire jó –, és emiatt nagyon hasonlít a művészethez. Feszegeted a saját határaidat, kényelmetlenséget okoz, de közben együtt vagy másokkal és történeteket, kis világokat hoztok létre. Szinte a semmiből, még akkor is, ha néhány körülmény előre meghatározott. Nem is tudom, mikor használtam utoljára ilyen módon, másokkal közösen, a képzelőerőmet, pedig a gyerekkorunkból mindannyian jól ismerjük ezt.

Eredetileg szerettem volna egy saját LARP-ot írni, de ehhez nem volt elég tapasztalatom, még nem álltam készen, ezért úgy döntöttem, inkább a LARP-ról készítek egy munkát. A kutatásom során találtam a  Not Only LARP (Nem csak LARP) elnevezésű kezdeményezést Spanyolországban, amit Podemos- és queer aktivisták működtettek, akik kifejezetten politikai élő szerepjátékokra szakosodtak. Ők csinálták a Blue Flame (Kékláng) című LARP-ot, ami a disztópikus jövőben játszódik, egy forradalmi alakulat táborában. Ez teljesen magával ragadott, mert nagyon hasonlított ahhoz, ahogy én is szerettem volna használni a LARP-ot mint politikai eszközt. Szerettem volna résztvenni és egyben dokumentálni is, de ez nem volt olyan egyszerű, mert az élő szerepjátékokat többnyire nem dokumentálják. Végül ezt úgy hidaltuk át, hogy a játékmester egy külön szerepet talált ki számomra. A szervezők minden játékossal interjúztak és ez alapján alkották meg a karaktereket, amiben az volt a különös, hogy meglehetősen „testhez álló” szerepek születtek, nagyon pontosan és érzékenyen tapintottak rá a gyenge pontjaidra és a személyes dilemmákra – legalábbis az én esetemben. Így lett belőlem egy olyan művész, aki korábban a rezsim propagandagépezetének dolgozott és nagyon sikeres volt, majd rájött, hogy rossz célt szolgál és átállt a másik oldalra, hogy a forradalmi propagandát támogassa. Mindenféle múltbéli traumával küzdöttem és nagyon empatikus voltam. Körülbelül hetvenen vettünk részt a játékban és ebben a szerepkörben a dokumentálásra is engedélyt kaptam; a karakterem egyik feladata a tábori élet dokumentálása és ez alapján rövid propaganda-videók készítése volt.

Gopro kamerát rögzítettem magamra, és úgy játszottam, hogy a kamera ne korlátozzon a részvételben. Ennek voltak előnyei és hátrányai: a felvett anyag egy része sajnos, használhatatlan volt, mert az embereknek nem látszott a feje, vagy nem működött a hang. A játék egy egész hétvégén át tartott Spanyolországban, ez volt az első élményem hosszabban tartó LARP-okkal, ahol két teljes napon át egy szerepet játszol. A felvételekből egy videómunkát vágtam össze, ami nem volt egyszerű, mert nehéz a játék lényegét jelentő komplex narratívát közvetíteni és a történéseket lekövetni. Végül két verziót készítettem, az egyikben megpróbálom a cselekményt átadni, míg a másikban inkább a képek, az akciókról készült felvételek érvényesülnek, anélkül, hogy pontosan követném a történteket, amit a videó elején egy rövid bevezetőben foglaltam össze, illetve vetítések alkalmával szoktam a kontextusról beszélni és több támpontot adni.

A játék időtartama kapcsán érdekes tapasztalás volt, hogy a két, teljes immerzióban együtt töltött nap milyen különböző érzelmeket katalizált. Egy idő után átéled a karaktered (például örömöt, dühöt, feszültséget érzel), ugyanakkor tudod, hogy ez nem te vagy. Az effajta beleélés felveti a valóság és fikció közötti bleed (átvérzés) kérdését is. Ennek kapcsán személyes tapasztalatot is szereztem: noha a kétnapos játék után mindenféle rituálék segítségével elbúcsúztattuk a karakterünket, még napokon át érzelmileg kiszolgáltatottnak éreztem magam. Az „érzelmi vedlés” (emotional peeling) során rengeteg érzelemmel küzdesz, ami nem a tiéd, hanem a karakteré, ezeket kell szép lassan lehámoznod magadról. 

Ez az élmény megerősítette bennem a feltevést, hogy a transzformatív tapasztalatoknak köszönhetően a LARP hatásos pedagógiai eszköz lehet. Behozod a játékba azt, amivel a mindennapi életedben küzdesz és ebben van valami katartikus. Másfelől, a játék egyfajta kiút is a hétköznapi valóságból, ahol a személyiséged  „sötétebb” részeit is kipróbálhatod, feltárhatod, amire nincs lehetőség a normatív társadalomban. Ebben van valami felszabadító. Ráadásul a LARP teljesen kiszámíthatatlan: minden alkalommal másképp alakul a szereplők függvényében, nem előrelátható a cselekmény, de közösen minden esetben alternatív világot, alternatív társadalmat építenek. 

A spanyolországi LARP-ot ilyen szempontból nagyon okosan alakították ki, mert játék közben politikailag is jelentős kérdésekkel szembesültünk, mint például az erőszak használata. Mit teszünk, ha elárulnak bennünket, használjunk-e erőszakot saját magunk, a közösség védelmében? Legyen-e halálbüntetés? Olyan kérdéseket kellett feltenni és megválaszolni, amelyek a valóságban társadalmilag szabályozottak és gyakorlatilag megkérdőjelezhetetlenek, de a játék keretében újra lehet ezeket gondolni. Ez a spekulatív elem a LARP-ban: hogyan képzelhetőek el más társadalmi keretek anélkül, hogy magától értődőként fogadsz el sok mindent. Hogyan tudsz eljátszani egy másik társadalmat, másik identitást? Kicsit olyan ez, mint a hatvanas évek alternatív közösségei, csak sokkal rövidebb életű. A Kék láng baloldali szemszögből kifejezetten emancipatív volt – például a családszerkezet és baráti kapcsolatok tekintetében a poliamóriától mindenféle felállás létezett – de természetesen sok LARP reakcionista, a progresszív gondolkodás nem feltétlenül velejárója ezeknek a játékoknak.

EK: Érdekes különbségként látom a két munka között, hogy míg a The Ones Who Walk Away (Akik elsétálnak) akciódús és cselekvésközpontú, a NOVA sokkal lassabb tempójú, diszkurzív és önreflexív munka. Az volt a benyomásom, hogy ez nem live action role-play, hanem inkább live relation role-play (élő kapcsolatjáték). Hogyan váltak ennyire hangsúlyossá az akció helyett az emberek közötti kapcsolatok?

AR: A NOVA-val visszatértem a saját LARP megírásának ötletéhez. Ez a munka Ana de Almeida, Bécsben élő, portugál származású képzőművésszel együttműködésben készült, akivel régóta terveztük, hogy együtt dolgozunk. Eredetileg konfliktuskezeléssel akartunk foglalkozni, mert akkoriban mindketten – sok más barátunkkal együtt – jelentős feszültségeket tapasztaltunk az aktivista csoportokban, művészeti kollektívákban vagy más csoportosulásokban, amelyeknek tagjai voltunk. Ezek a tapasztalatok késztettek arra, hogy a konfliktusok, a mérgező és kiégést okozó helyzetek megelőzésére fókuszáljunk a közös munkánkban. Elkezdtük kutatni az üzleti világban bevett megoldásokat és eszközöket, amelyeket javarészt nem is a vállalati szektorra dolgoztak ki, csak ott hasznosítják és piacosítják azokat. Arra voltunk kíváncsiak, hogyan használhatná ezeket az eszközöket a baloldal, hogy a jelenlegi megosztottság helyett jobban összefogja az embereket. Nőszervezetek és feminista csoportok tagjaival interjúztunk, akik dolgoztak már mediátorral vagy konfliktuskezeléssel, és meséltek nekünk a tapasztalataikról. 

Az eredetileg tervezett együttműködés végül nem jött össze és amikor újra lehetőségünk nyílt együtt dolgozni Anával, meséltem neki a LARP-ról és úgy döntöttünk, hogy közösen írunk egyet. A bécsi VBKÖ-től, egy női* művészekből álló egyesülettől kaptunk támogatást; ott kezdtük el nyitott műhelymunka keretében kidolgozni és tesztelni a saját szerepjátékunkat. 

Minden LARP hasonló elemekből épül fel: megalkotsz egy karaktert, majd csoportot hoztok létre és utána történik valami. A kutatásunk során többféle LARP-ot kipróbáltunk, ami támpontokat adott a saját forgatókönyvünk megírásához, de más forrásokból is merítettünk, például feminista gondolkodók műveiből, illetve terepmunkát is végeztünk Bécsben, hogy a helyi viszonyokat és aktivista csoportokat feltérképezzük. Inspirált bennünket többek között Eve Sedgwick paranoiáról szóló írása (Paranoid reading and reparative reading), vagy Suzett Haden Elgin feminista nyelvész és sci-fi szerző munkássága, aki a nőközpontú Láadan nyelv feltalálója volt. Tehát nem színtiszta LARP-ot csináltunk, hanem olyan hibrid változatot, ami különböző impulzusokat és innen-onnan kölcsönzött módszereket (pl. fórumszínház, munkacsoportok) foglalt magába. 

A célunk az volt, hogy közös spekulálásra hívjuk a Bécsben élő feminista alkotók és aktivisták közösségét. Ezzel eltávolodtunk az explicit konfliktuskezeléstől és inkább arra helyeztük a hangsúlyt, hogy miként lehet az egyének és a csoportok közötti kapcsolatot, viszonyokat újragondolni és másképp elképzelni. Persze, a konfliktus és a feszültség továbbra is fontos elem volt, főként, hogy miként jelenik meg és bontható ki ebben a spekulatív világban, milyen fenyegetések és veszélyek elképzelhetőek. A meglévő közösség sajátosságaiból indultunk ki; például hogy a tagok között konkurencia van a támogatásokért folytatott versengés miatt, miközben külső fenyegetés is leselkedik rájuk, mert a jobboldali fordulat Ausztriában veszélyeztetheti a működésüket. Olyan kérdések érdekeltek minket, hogy miként lehetne a meglévő erőforrásokat másképp megosztani, milyen új struktúrák és gyakorlatok elképzelhetők. Van ebben valami social engineering (pszichológiai befolyásolás), de inkább a közös spekulálásban rejlő lehetőségeket hangsúlyoznám, hiszen előfordulhat, hogy a jelen meghackelésének módjait találjuk ki. 

Azon túl, hogy nagyon jelentős, ami egy-egy LARP alkalmával a csoporton belül és az egyes résztvevők között, az együttgondolkodás során történik, alkotóként számomra a dokumentáció is kulcsfontosságú volt, hiszen a nagyközönség számára a videómunka formájában tolmácsoltuk a folyamatot. Ilyen szempontból a NOVA esetében nagyon tanulságosak voltak az első LARP-alkalom utáni visszajelzések Bécsben – amit végül nem dokumentáltunk, mert túl korainak éreztük. Szinte mindenki azt nehezményezte, hogy miért nem filmeztünk, olyan fantasztikus dolgokat találtak ki, mintha egy feminista sci-fi forgatókönyvét írnánk.

Bár ezúttal eltértünk ettől, én általában a munkák elejétől dokumentálok, hiszen abból kiindulva, amit Goffman és a performativitás kapcsán mondtam, mindenki így is, úgy is végig „szerepben van,” függetlenül attól, hogy filmezünk vagy sem. Ma már annyira hozzászoktunk a mobiltelefonok kamerájához és hogy a közösségi médián dokumentáljuk az életünket, hogy a kamera jelenléte nem változtatja meg a csoportdinamikát olyan mértékben, mint korábban. Így a második menetről készült videódokumentáció, amit újabb elemekkel egészítettünk ki, főképp a díszlet, a kellékek és az atmoszféra tekintetében. A visszajelzések alapján a forgatókönyvön is változtattunk, illetve lerövidítettük az eseményt egy teljes napról egy délutánra, mert úgy láttuk, nagyon elfáradnak az emberek.

EK: Számomra a LARP-ot és az együttműködésen alapuló művészeti gyakorlatot az  általunk ismert valóság meghaladásának igénye és az erre való nyitottság szükségessége köti össze, hiszen a kollaboratív alkotófolyamatban is többnyire más szerepbe kerülnek a közreműködők, mint amit a mindennapi életből ismernek. Ez nagyon fontos eleme az együttműködésnek, hiszen új szerepeket, új lehetőségeket kínál a résztvevőknek, hogy a megszokotthoz képest más eszközökkel tudják kifejezni önmagukat. Ezáltal gyakran újrapozícionálják magukat, először az együttműködésen belül, de utána akár a saját közegükben, közösségükben is.

AR: Egyetértek veled, valóban nagyon nehéz meghúzni a határt a művészet mint társadalmi gyakorlat, az ezzel asszociált dokumentarista hozzáállás, illetve a spekulatívabb megközelítések között. A munkámban engem éppen ezért sokkal inkább az érdekel, hogy az együttműködés hogyan válhat határátlépő és transzformatív élménnyé, ami mindkét esetben megtörténhet.

A LARP-ra sokan – az utópiához hasonlóan – a valóságból való kiútként, egyfajta menekülésként tekintenek, de én ezt pont fordítva látom. Számomra itt ér össze a bleed, a valóság és a fikció közötti átvérzés, valamint a transzrealizmus gondolata, amivel a tranzitblog cikksorozata is foglalkozik, a Goffman által vizsgált szerepjátékkal. Hiszen az átszivárgásban rejlő potenciál éppen az, hogy a LARP hatására valódi változás következik be a mindennapi életünkben, akár egyéni, akár csoportos szinten. Szerintem ezért sokkal hatásosabb eszköz a LARP, mint egy előadás vagy workshop, mert nemcsak az elménket, hanem az egész testünket, az érzéseinket és az érzelmeinket is megmozgatja. 

Emlékszem, a londoni The Smoke nemzetközi LARP-fesztivál részeként játszottuk a dán LARP-tervező és művész Nina Runa Essendrop Strangers (Idegenek) című, migráció témájú játékát, ami után többen azt mondták, felfedezték magukban a „belső fasisztát”, miközben mások az újonnan érkezett emberek szerepében nagyon frusztráltak voltak, mert nem értették meg őket és egyedül érezték magukat. Számomra ebben rejlik a változás lehetősége, amit az effajta radikális empátia megélése válthat ki. Persze, ez egyúttal nagyon problematikus lehet, például ha olyan LARP-okra gondolok, amik a Holokausztról szólnak, vagy ha a Stanford-kísérletet mint LARP-ot értelmezzük. Azaz az emancipatív jelleg, a változás lehetősége nem törvényszerűen része a LARP-élménynek.

A LARP-ban számomra nagyon fontos, hogy nemcsak elképzelsz valamit, hanem cselekszel is, ráadásul közösségben cselekszel, ezért a tetteidre rögtön érkeznek visszajelzések, reakciók, nem marad következmények nélkül. A kollaboratív alkotófolyamatban is sokan azért szeretnének egy művésszel együtt dolgozni, mert ez új helyzet számukra és lehetőséget ad, hogy kilépjenek a saját valóságukból és erre reflektáljanak. Az emberek többnyire vágynak rá, hogy a saját életüket más szemszögből lássák, szeretnének valamit tanulni ebből a folyamatból – saját magukról és másokról – és nyitottak arra, hogy változzanak. Számomra ez rámutat a politikai, a társadalmi átalakulás lehetőségére, katalizálására, noha a szubjektum effajta apróbb változásai és elmozdulásai nem egyértelműen számszerűsíthetőek vagy mérhetőek.

________

Erdődi Katalin független kurátor, dramaturg és kutató, Bécsben és Budapesten él és dolgozik a kortárs képző- és előadóművészet határmezsgyéjén. Transzdiszciplináris kurátori munkájának fókuszában a társadalmilag elkötelezett művészet, a kísérleti performansz és a köztéri művészeti intervenciók állnak. Jelenleg posztszocialista vidéki térségek társadalmi és politikai átalakulását kutatja együttműködésen alapuló művészeti és kurátori gyakorlatokkal, elsősorban Magyarországra fókuszálva. Alicja Rogalskával az OFF-Biennále keretében a HÍRDALCSOKOR művészeti együttműködés (2020-2021) kurátoraként és alkotótársaként dolgozott együtt.

Alicja Rogalska lengyel származású képzőművész, aki Berlinben és Londonban él és dolgozik. Kutatásalapú művészeti praxisában a mindenkori társadalmi struktúrákat és a hétköznapi élet politikai beágyazottságát vizsgálja. Munkávaival jellemzően az adott közegre reagál, és ebből kiindulva olyan részvételre alapuló helyzeteket, performanszokat, videókat és installációkat hoz létre, amelyekbe különböző helyi szakértőket – népdalénekeseket, utcazenészeket, társasjáték-rajongókat, gazdákat, vagy ügyvédeket – von be.

Jegyzetek