Jelenának nevezték el születésekor, de ebből magyarországi életében ki kívánt bújni, s így használta a Jelena férfi verzióját, ami az El lenne. Először úgy hallottam megneveztetni, hogy Allen. Sokan Elnek, kevesebben Ellen-nek, azaz Elennek, vagy Alain-nek hívták. Olyan, az oroszokra jellemző franciásított hajlás volt benne, hogy kimondatott, de ennek magyaros leirata tönkretette volna a brandet, mint amikor leírom, hogy Davidov, amikor az Davidoff. A kiállításon van egy „Elen mániákusan sokszor megnézett filmjei” pici moziterem, a filmrészletek egyikének Alen Dölan a főszereplője.
Az El Kazovszkij élet/mű kiállítás lehetetlen ötlet volt, és a megoldása is az lett: délután egykor kezdtem el a tereket végigtekinteni, és ki is takarítottak a szorgos munkások fél hatkor belőle, miközben ha tisztességgel akarom megnézi, magamba venni mindazt az információt, amit tálcán kínál nekem, akkor fél nyolcra, ha végzek. Egy Kazó-kép is túl sok, reprodukcióban, egy térben – már, ha nem egy töküres templomléptékű enteriőr egyedüli vizuális ingere a fókuszpontban: mire odaérsz, megcsöndesedsz. Konvencionális terekről beszélek, otthonok szobáiról, csoportos kiállításokról. Már egy-egy motívuma is túl sok: a kaszakezű torzóbálványok, a bekanyarodott hattyúk, bennük a görög és a zsidó-keresztény mitológia kövér rétegeivel. Ehhöz jön a brutális festészet a kontúrokkal, árnyékokkal, tubusszínekkel, kontrasztokkal: ezen csak hígítani lehetne. Perzsel, mar. Ki is vette a bátorságot, hogy Jupiterrel szemtől szembe szekszeljen? Mi maradt belőle? Nem utána.
Rényi András, a kiállítás (fő)kurátora és kurátor-munkatársai, Jerger Krisztina és Százados László fejest ugrottak Pandóra szelencéjébe, és ismervén az azon kívül történteket, innen nézve kimondottan kevés veszteséggel sikerült a fenevadat kipreparálniuk. Mert egy életmű-kiállítás már preparáció, de akkor jó, ha nem kimerevítés, hanem animáció, lévén életmű, tehát éljen. A töménység nem olttatik ki, nem fordul maga ellen. Csak az algebrai összeg, ami a gyűjteményes kiállítás automatikus velejárója, már garantálja a hígíthatatlanság újra-megjeleníthetőségét. Erre a kiállítás még rá is játszik a falakon felhőkbe akasztott vásznak melletti installációs gyakorlat döntésével.
Azonban a minden ízében összefüggő életmű, amelynek csak közepe van, széle sohasem, egy kiállítási sétára fölfűzhetetlen, hiszen mindvégig egy körül forog, együgyű; nem jut sehonnan sehova, csak a probléma van, a megoldása délibáb. Rényi a fenevad sicca scissa (szárított, vagdalt; gyógynövényészeti kifejezés) drogját (gyógynövényészeti kifejezés) gondolatokba köpüli szerte, gyakorlott homeopataként. (Nem tegnap ugrott fejest mindebbe.) Teremnyi gondolatokba, amelyek önkényesek, és legyenek azok. Lehet, hogy ez segít.
A kiállítási vezető tanulsága szerint ezek a termek nem kívánnak egy lineáris narratívába rendeződni a térben, az egyközpontúságnak engedelmeskedve. Az egy-központúság és a kiállítási séta linearitása között fönnálló összeegyeztethetetlenség kompromisszumai a következőképpen oldatnak meg. Van egyfajta narrációs ív, vagy inkább keret, hiszen – nagyon szerényen, a lehető legkisebb hangsúllyal – kijelöltetik a sétának a vége, ami mellesleg nem felel meg okvetlenül a fizikai séta-végnek. Az eleje pedig az építészeti adottságok miatt adott. Ami tartalmában a lehető legjobb választás.
El Kazovszkij életművében a Dzsan-panoptikum a kulcs. S ha nem csak a perzselés vonz benne, hanem e perzselést alaposabban kívánjuk, úgy e nemcsak intellektuális síkon működő életművet attól még értenünk is lehet. A drog, ami démon, tanulmányozható: meg lehet kísérelni kipányvázni, és csak így életben tartható. Rényi intuitív hermeneutaként a belépés templomléptékű terét, de az egész alsó szintet is a kulcsnak szenteli. Sőt, még a kiállítás következő szintjének picike kabinet-előszobáját is, bár ott már a kulcs okával, Cannal foglalkozik (ejtsd: Dzsan). Az egészen mostanáig inkább városi legendaként, a (képző)művészeti szubkultúrában, illetve azon belül is a heteroszexuálistól eltérő al-szubkultúrában köztudott kulcs coming outja ez – az ország: a nyelvünk szimbolikus tetején, szellemi közepén. Már ennek óriási a jelentősége.
Szegény Can (igen, Can Togay János, sokáig a berlini magyar intézet igazgatója, a potsdami filmakadémia tanára, most pedig az isztambuli magyar intézet igazgatója, filmrendező, költő…) szemmel láthatólag nem sokat tehetett arról, milyen gyönyörű volt 1975-ben a Halász-féle lakásszínházban, szinte aktként, inkább mint biodíszlet-szereplő. Ettől a közegtől függetlenül, civilként is gyönyörű volt, és nemcsak kívül, hanem belül is, mert kedves volt. (A Dzsan azt még jelenti is, hogy kedves.) Alen teázni hívogatta föl magához néhányszor, majd amikor ezek a látogatások elakadtak, hosszú évtizedeken keresztül Alen megrendezi a panoptikumokat, amelyeknek végén alkarjának belsejére filctollal vési: 1975. I. 15. C. T. J.
Az „Ünnep csarnoka” monumentálisan üres. Precíz rekonstrukció a fő vizuális motívum: egy az első alkalommal grandiózus léptékben megvalósított Dzsan-panoptikum díszlete, a Műcsarnokból, 1995-ből. Hátborzongató, ahogyan pontossága kegyetlenséggel egyszersmind ellök, mert alapvetően diszfunkcionális, hiszen ez az ünnep külsősége, dizájn eleme csak. Hol vannak belőle a húsok?
HOL VANNAK A HÚSOK??!!??!
Miért nincsenek itt az ide tartozó, igazi létükben csak itt élő húsok, akik tekintetük hálózatával delejeznek, hogy nevetségessé tegyenek szokott teret és időt?
A húsok áldozati húsok, ezért húsok, és kívül-belül gyönyörűeknek kell lenniük, tehát hússáguknak egyben végletesen ellent is kell mondaniuk. Olyan vágyat kell, hogy keltsenek, amit azzal keltenek föl, hogy vágyottságuk azonnal megszűnik, amint a vágy ezúton előállított nem-anyagi anyaga elkezd mássá válni. A Dzsan-panoptikum a sóvárgás gyártása, labilis állapotának ideiglenes fönntartása és bemutatása, az ősélmény kimerevítése: az önmagától másik testbe elválasztott kétségbeesése. Ezért foszlat szét szokott teret és időt. Ezért szól mindenkihez és mindenkiről, és nemcsak egy női testbe született pederaszta szép fiatal fiúkat szemmel fölfaló, igencsak partikuláris esete, hanem végső, fogalmakon, dolgokon és érzelmeken túli egyetemesség, amely egyben a kezdet is, ha mindez itt maga Erósz.
Figyelemre méltó, ahogyan Alen szereplőkre (húsokra) vadászott, a Fekete Lyukban például, ismertségi körökben, mert pontosan úgy tette, ahogyan Király Tamás összeterelte a modelljeit: legyenek gyönyörűek, és ugyanezen okból, ugyanilyen ismérvek mellett.
Az ünnepi terem mentén húzódó mellékfolyosókon berendezett dokumentációs anyag enyhíti a sokkot a beletlen kitinpáncéllal való szembenézésünket követően: a legszebb, utolsó Dzsan-panoptikum, amely tévéfölvételre készült, zökkenőmentesen megidézi a tekintet-hálózatot. A másik folyosón hosszú sornyi plakátszerű kiállítási grafika rendezi időrendbe az egyes eseményeket: dátum, helyszín, sorszám, alcím fönt s egy dokufotó. A tetemes mennyiség sokkoló, igazi függőséget, mániákusságot, rögeszmét tesz nyilvánvalóvá. Mert az elejétől ugyanaz játszatik el minden alkalommal: a gyönyörű test föláll, a pók gúzsba köti, (de ahelyett, hogy kiszívná nedveit,) hagyja, hogy sóvárgó tekintetétől kővé meredjen, majd bálvánnyá válván, használhatatlanul omoljon le. Allen egyedül marad, 1975. I. 15. C. T. J.
A cikk második része itt olvasható!
A Túlélő árnyéka – Az El Kazovszkij élet/mű című kiállítás megtekinthető 2016. február 14-ig a Magyar Nemzeti Galériában.