A hosszú élet titka: szex és AVM tüntetés

Hajlék-kaland-játék a Jurányiban

orsi5
Forrás: Facebook

A lakhatási szegénység, a lakáshiány napjainkban kiemelt téma, és fontos foglalkozni vele, hogy elkerüljük az olyan áldozathibáztató narratívákat, mint „fel kell nőni a versenyhez“, „miért nem dolgoztál keményebben“. A hajlék-kaland-játék pozitív vonása, hogy a karakterek nem hajléktalanok, hanem olyan emberek, akik belekerültek egy adott élethelyzetbe, és éppen nincs állandó lakhatásuk, tehát nem a helyzetük határozza meg az egész karakterüket.

A Jurányiban bemutatott darab szinházpedagógiai eszközökkel tesz kísérletet a hajléktalanok élethelyzeteire való érzékenyítésre, a hajléktalanság-tapasztalat közvetítésére. A játék egy dramatizált, októbertől februárig felépített időkeretbe van foglalva, amit kinyomtatott, laminált táblázat formában is megkapunk. A nézőket három csapatra osztják, és minden csapat, egy-egy embert „irányítva“, 3 ember sorsát játszhatja végig, közös döntéseket hozva.

A szakma (a szociális munkás) és az érintett (hajléktalan aktivista, AVM kitűzővel) legitimálja a játékot, és ennek megfelelő a habitus dramatizált átjátszása: pontosan tudni lehet, ki szocmunkás és ki a hajléktalan, hiába vesznek fel ők is időnként színházi szerepeket, pl. játszanak az intermezzókban hangszereken, egy pillanatra sem lehet szem elől téveszteni, hogy az illető elsődlegesen mint szociális munkás, illetve hajléktalan aktivista van jelen.

Az előadás alapgondolata az, hogy a tapasztalat az érzékenyítés felé visz: tehát hiába tudják az emberek, hiába mondják el nekik (mint ahogy a szociális munkás szereplő nagyon érdekesen és hitelesen teszi), hogy a hajléktalanság nem abból következik, hogy valaki eredendően rossz, bűnös stb., hanem rendszerszintű jelenség, ha ezt tapasztalati szinten is meg tudják fogalmazni valahogy, és közvetíteni tudják, akkor ez az áldott tapasztalat majd empátiát kelt és cselekvésre sarkall.

Az első nagy paradoxon ebben az, hogy a játék egy kvantifikált, menetrendszerű időbeliségre (naptári keret!) épül, amibe az emberi tapasztalat algoritmikusan illeszkedik. A különféle inputok — jó vagy rossz döntések, véletlenek — keringetik a két valuta (pénz és a humántőke, pl. munkaképesség) változóját.

orshee
Forrás: Facebook

A naptár merevségén kívül a puhább keret a normatív cselekvés (Legyél rendes ember!), amire a játék logikája épül — és itt lépnek be a randomizálók: a dobókocka a szabad akarat és a véletlen is, ami csúnya konceptuális hiba, hiszen a véletlenre nincs befolyásunk, de szabad akaratunk van. Vagy azt akarja ezzel a játék mondani, hogy nincs? Vagy, hogy a véletlenre is lenne ugyanúgy egy dobókockányi befolyásunk? Tehát az eszközök nem egyértelmű definiálása olyan logikának, illetve hamis, ám elterjedt következtetéseknek enged teret, mint „a sikered kovácsa te vagy“, és „minden a fejben dől el“) A probléma, hogy ezzel éppen ezeket a hamis alapvetéseket erősíti meg a játék, amelyeket — jóindulatúan feltételezzük — éppen cáfolni kívánna.

A „helyes élet“ teleológiája helyes döntések mentén bontakozik ki, a financiális tőke és a humántőke a siker időszakos mérőeszközeként is működnek — a humántőke a játék során a folyamatosan fogyatkozó leélhető életévekben van mérve, konkrétan egy, a karaktert reprezentáló figura gerincoszlopa — fejtől a földig, ha lecsökken a fekete sávba, közel a föld, a halál.

A játékban a tét, a fő cél, hogy kifizetődik-e a normakövetés, sikerül-e lehetetlen körülmények között, döntéseink meghozatala mentén az életünket úgy-ahogy menedzselve elég pénzt összegyűjteni egy albérletre. Az albérlet megszerzése persze ettől függetlenül nincs garantálva, ami azt jelenti, ahogy a szociális munkás az adatokat megosztva velünk elmondta, bár összegyűjthetjük a szükséges összeget, a budapesti albérletpiac és szociális bérlakásrendszer borzalmas állapotai miatt egyáltalán nem biztos, hogy sikerül is majd hozzájutni a saját hajlékhoz. A játék végén ez a szál viszont egyáltalán nincs kibontva, pedig fontos lenne a rendszerkritikus fő üzenet, a szociális bérlakásrendszer javítása szempontjából is.

Először  meglepőnek tűnt, hogy a mi csapatunk által instruált karakternek az albérlehez jutáshoz meghatározott szükséges összeget sikerült is a játék végére összegyűjteni, mindenféle viszontagságok ellenére. A játék elején meg lett a karakterünk kísértve, ZENÉVEL. Ez a jelenet olyasmi volt, mint ahogy a gimnáziumban felvilágosítottak a drogokról: „megkísértenek vele!“ A darab során teljesen esetlegesnek tűnt, hol alkalmaztak színházi elemeket, de a droggal kísértő karakter és a helyzet megformálásában egészen Mempisto-szerű volt, mert droggal az ördög kísért. A karakter ugyan azért akarta esetleg megvenni a zenét, mert nem tudott aludni, de a játék által felkínált lehetőség szerintpéldául októberben még eldöntheted, mit lépsz, ha az ördög zenével kísért, de viszont decembertől már ott van a szenvedélybetegség rovatnál a naptárban mínusz x ezer forint, amiből sejtheted, nem jó ötlet a zenét elfogadni (remélem, ezt magától is tudja mindenki). De hát ki drogozik azért, mert racionálisan végiggondolva jó döntésnek tűnik, akár tud éppen aludni, akár nem? Ha nem tud aludni, és nincs előtte naptár esetleges szenvedélybetegség rovattal, fog-e mérlegelni egyáltalán?

Forrás: Facebook
Forrás: Facebook

Aztán a karakter szerelmes lett. „Csillogott a szerelme haján a napfény“, amikor meglátták egymást az aluljáróban! Romantikus szerelem toposz — még több kispogári norma! Szerintem ez a szerelmes rész különösen aljasan taposott a nézők lelkében: a tisztes szegénységben élő, tiszta lelkű, őszinte szerelmesek együtt válogattak egy éttermi asztalnál az olyan menüpontokból, mint kuka mellől kocsonya vagy fürdés a Dunának azon a részén, ahol a Dagály Uszoda vizét leeresztik (ezek kb. az általam ismert aktivisták életének romantikus vágyálmai), de nem diliznek ám be, nincs mánia, birtoklási vágy, exek, féltékenység, minden giccsesen tökéletes és rózsaszín, tisztes szegénység, tiszta szerelem.

A vacsora menü taglalása után a fiú megkérdez egy másik férfi karaktert (vagyis összesúgnak, mint férfi a férfival, fujj), hogy hol tudnának szexelni, aki elmondja a lehetőségeket. Ezen a ponton a csapatunk úgy dönt, hogy egy amúgy a valóságban limitáltan létező lehetőséget kihasználva, vegyen ki karakterünk új párjával együtt egy külön szobát a szállón, és így tudnak majd zavartalanul, komfortosan szexelni. A döntésünk következménye, hogy ez anyagilag is megéri, mert ketten olcsóbb a szoba, és ráadásul felmegy az életerő is. Utóbbi állítás azt a normatív keretet súlykolja, ami minden tudományos alapot nélkülöz, hogy csak aktív szexuális élettel és párkapcsolattal lehet teljes az ember.

A fiatal nő karaktere bántalmazó családból menekül, őt az ördög zenéje helyett a szexipar kísérti meg, de nem ám akárhogy: a hajléktalanszállóban pénzt akar egy férfi adni neki, hogy sültkrumplit egyen, miközben felveszi a telefonjával! Ez körübelül annyira kispolgári, steril és finomkodó megjelenítése a prostitúciónak és a nők valós kiszolgáltatottságának, mint amikor a betétreklámban leöntik a betétet csillogó kék folyadékkal. Ülünk a Jurányiban, és egy színész lány eszi a sültkrumplit, aztán persze a férfi rá akar mászni, de a lány elszalad, és megtartja a húszezrest, na, ez volt a szexipar és a nők elleni erőszak megjelenítése.

Ami az egészből nagyon hiányzik, az, hogy a polgári testnormák megléte adottnak van véve, nincs zsigeri undor, sem viszolygás, a hajléktalan szereplő karakter is olyan, mint a Dove reklámok „igazi női“, és a Dove reklámok szociológiai kritikáját is rá lehet olvasni. Sok emberen nem látszik, hogy szállón lakik, de most arról beszélek, hogy egy karakter egy előadásban olyan, ahogy elképzelik a hajléktalanokat, és többször mondja is, hogy „csöves volt“, sztereotíp módon viseli a hajléktalanság vizuális attribútumait, garantálva van, hogy hajéktalannak olvassák a nézők. Itt jön be a Dove reklám logika — a haj és szakáll hosszú, ősz, össze-vissza, de nagyon tiszta. A ruhái is retro ruhák, de mindegyik nagyon tiszta és makulátlan — sehol egy szakadás, sehol egy folt, mint ahogy a Dove reklámokban is tiszta és nagyon nagyon ápolt nők árulnak szappant „igazi“ nőként. Az itt megjelenő polgári normák, vagyis hogy „egyben“ legyen valaki, „ne essen szét“, nem kérdőjeleződnek meg, nincsenek sebek, fekélyek, nem forog senkinek a szeme, nem folyik a nyála, prezentálható.

Forrás: Facebook
Forrás: Facebook

Ez a karakter esik túl a legdurvább kalandon: morális dilemmája, hogy AVM tüntetés vagy állásinterjú. Ez már egy jurányis közönségnek is sok, persze, hogy az állásinterjút választják. Na, de ennek ára van, még akkor is ha a dobókocka-randomizáló szerint megkapja a karakter az állást! Lelkiismeretfurdalása lesz! Ez pedig csökkenti az életerejét (a humántőkét) — mert a lelkiismeretfurdalás megbetegít. Ez pozitív momentum is lehetne, hiszen azt sugallja, hogy az ember eredendően közösségi lény, felelős másokért, csak éppen ha magáról nem tud gondoskodni, másokról sem fog tudni. A normativitás tsunamiban érdekes ez a momentum: ez valami társaktól érkező nyomás lenne, hogy benne kell maradni az aktivista életmódban, kultúrházban gondnoki állás helyett építeni tovább a civil hálózatot? Vagy ez a végső spektákulum a spektákulummá tett hajléktalanságban, a retorikai-szimbolikus győzelme a materiális felett?

Egy állásinterjú véget vethet a mi hajléktalanságunknak, de egy tüntetés leginkább szimbolikus dolog, akkor is, ha esetleg meg tud éppen egy kilakoltatást akadályozni (ez sem biztos egyáltalán,, később még lehet kilakoltatás, maximum időt lehet nyerni).

A legnagyobb hiba számomra az volt, hogy a játék alapjául szolgáló Szociopoly-val ellentétben itt nem egy eleve számszerűségre épülő rendszert (segélyezés) foglalnak táblázatba és képletekbe, hanem alapul veszik, hogy az emberi tapasztalat és sors kvantifikálható. Ráadásul a megadott racionális, kiszámítható, egyenletes időkeret a marginalizált emberek időfelfogásától teljesen eltér. Nem arról van szó, hogy én ezt gondolom, megvan az irodalma.

Ha az embernek nincs hol aludnia és nincs mit ennie, nem fog előre egy kezébe adott táblázat alapján „racionális döntéseket“ hozni, illetve ez a világ sem olyan egyszerű, a világ semelyik szelete nem olyan egyszerű, a legszegényebb emberek világa sem, hogy ennyire kiszámítható legyen.

Nagyon zavaró volt számomra, hogy véletlenszerűen voltak alkalmazva színházi eszközök, például volt egy szavalókórus lakókból, na de miért éppen ez? A rettegést, hogy éhenhal, hogy megerőszakolják, nem fogja az ember megtapasztalni, ha iskolás színházi eszközökkel készítenek egy szituációt elő. Reagálni is ezek szerint fog a közönség: „Próbáljuk ki, mi lesz!” — mondta egy lány—, és végülis, miért is ne, ez egy kísérleti előadás, miért ne próbálnánk ki, mi lesz?

Ugyanakkor érzéketlennek tűnhet „kipróbálni, mi lesz“, mikor arról van szó, él-e vagy hal-e valaki, aki nagyon kiszolgáltatott. Nekem is idő volt például, mire rájöttem, hogy akkor van a szereplő karakterben, ha rajta van a sapka. Ez logikus, ha kevés szereplővel dolgoznak, de az ilyen konceptuális-művészi nyelv megértéséhez kell kulturális tőke, és már ezt is kérdéses ráhúzni máról-holnapra élő emberek realitására.

Forrás: Facebook
Forrás: Facebook

Az hazugság, hogy bárki ugyanolyan eséllyel lehet hajláktalan, nem, a második kerületi, aki ül a Jurányiban, nem lesz ugyanolyan eséllyel hajléktalan, mint a cigánysoron élő vagy éhbérért dolgozó fizikai munkás. Persze ez is arról szólt, hogyan érzi magát a közönség, a tapasztalatok átadására visszatérve, és ha a második kerületiek így vagy úgy érzik magukat, attól első sorban nekik lesz valamilyen. Teljesen kiszámítható volt, hogy panaszkodni fognak a közönségből (ismerőseim panaszkodtak is), hogy kényelmetlen „irányítani“ ezeket a karaktereket, és így meg úgy „középosztálybeli bűntudat“. Ez a darab tökéletes volt ennek az újratermelésére, hiába egy furcsa öngyarmatosító import dolog, hiába nincs is már „középosztály“, hiába nincs a magyaroknak osztálytudata, úgy látszik ettől az előadástól majd lesz.

Az pozitív, hogy megjelent az intézménykritika, hogy éreztetve volt, hogy a hajéktalanság egy olyan élethelyzet, aminek strukturális okai vannak, viszont alapjaiban elhibázott gondolatok, hogy az emberi sors, bárkinek a sorsa, táblázat lehet inputokkal és outputokkal, és ezt a táblázatot csak ki kell ismerni, jól kell működtetni, randomizátorok ide vagy oda. Ez a játék a Szociopoly alapjaira épül (résztvevős, szemléltető játék, a segélyrendszert magyarázza el iskolásoknak), de a Szociopoly a segélyrendszert veszi alapul, ami már alapból egy absztrakció, már számokra épül.

Tömegek kontrollja algoritmusok alapján egy dolog (nagy félreértések vannak pl. az NSA működése vagy big data körül, ne is beszéljünk akkor a szociálpolitikáról), és igen, ez egyéneken csapódik le, de ha egy alapjaiban kvantifikált rendszert (segélyek) akarunk megértetni, akkor lehet értelme matematikai formulák szerint gondolkozni. Ha emberek életútjáról van szó, ez teljesen abszurd.

A hajlék-kaland-játék legközelebb március 18-án látható a Jurányiban.

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány