Jön a farkas!

Az aktivizmustól a pedagógiáig, és vissza… (1. rész)

Meglehetősen elgondolkodtató, sőt, igen tanulságos, hogy a művészet egyes „forradalmi” megújítói mennyire komolyan vették a pedagógiát. Vélhetően egy olyan reális lehetőséget fedeztek fel az oktatásban, ami társadalmi méretekben is érzékelhetően befolyásolhatja nemcsak a művészet értelmezését, de működését és funkcióját is. Az olyan forradalmi „művészetpedagógusok”, mint John Cage, Joseph Beuys, Robert Filliou, TNPU (szuperintendáns: St.Turba Tamás) és Erdély Miklós aktivitása ráadásul új értelmet adott az antikapitalista és establishment-ellenes művészeti és politikai aktivizmusnak is.

uj.jpg

A közösségi pedagógia terei – Kreativitás-gyakorlatok kiállítás, Majakovszkij 102 – tranzit.hu iroda, Budapest, 2015 Fotó: Tulisz Hajnalka

E kétrészes bejegyzés apropója természetesen A közösségi pedagógia terei – Kreativitás-gyakorlatok kiállítás, amely lehetőséget teremt arra, hogy Erdély és Szentjóby hetvenes évekbeli, „forradalmi”, vagy inkább „poszt-forradalmi” művészeti és pedagógiai munkásságát nemzetközi kontextusban értelmezzük. Amíg a kiállítás címe Erdély és Maurer Dóra 1976-os Kreativitási gyakorlataira mutat vissza, addig én egy korábbi ponton kapcsolódnék be a történetbe: 1973-ban Beke László, Erdély Miklós és Szentjóby Tamás közösen hozott létre egy előadást, amelynek a Jön a farkas! címet adták. Az előadás alcíme pedig egyfajta műfaji meghatározásként is szolgált: ismeretterjesztő akciók, szemléletformáló gyakorlatok. A provokatív, politikai, tudományos és művészeti ideákat és retorikákat vegyítő szövegek és az azokat kísérő, happeninget és Fluxust idéző akciók egyértelműen jelezték, hogy mi is az a farkas, bár a közönség reakcióiból ítélve akkor ennek még senki sem tulajdonított komolyabb jelentőséget. Aztán Beke még ugyanebben az évben az FMK művészeti vezetője lett, ahol Erdély egészen szokatlan módon egy Eseményhorizont című előadás-sorozatot szervezett, amelynek célja a természettudomány felvilágosító erejének, tudatmódosító potenciáljának bemutatása volt. Szabó Árpád például a matematikai bizonyításról és többek között Bertrand Russelről (halmazelméleti paradoxonok), illetve Kurt Gödelről (aritmetikai paradoxonok) adott elő, Perjés Zoltán pedig a fekete lyukakról (fizikai-kozmológiai paradoxonok). 1975-ben az FMK-ban került sor Szentjóby első és egyben akkor utolsónak is tűnő egyéni kiállítására is, ahol bemutatta a Paralel Kurzus Tanpályát, majd elhagyta az országot, és pedagógiai elvei csak a rendszerváltás után fejtettek ki komolyabb hatást. Erdély viszont ugyanebben az évben lehetőséget kapott a Ganz-MÁVAG közönségszervezőjétől, Papp Tamástól, hogy pedagógusként is tesztelje radikális művészetelméletét.

porszivo1.jpg

Kollektívan fejlesztett változó rajz, kreativitási gyakorlat a Kreativitás – Vizualitás kiállítás megnyitóján, Józsefvárosi Kiállítóterem, Budapest, 1976 I Fotó: Papp Tamás, az Erdély Miklós Alapítvány jóvoltából


Ennek a tesztnek az eredménye a Maurer Dórával közösen koncipiált Mozgástervezési és kivitelezési akciók, amelyet Maurer emlékei szerint Mauricio Kagel experimentális zenei kurzusa inspirált az 1971-es müncheni Kunstzone-on, ahol az argentin származású zeneszerző és filmes a kortárs zene, a színház és a mozdulatművészet összekapcsolására tett kísérletet. Kagel amúgy az ötvenes évek végétől kezdve az NSZK-ban dolgozott és tanított, és jól ismerte John Cage munkásságát is, és Erdélyhez hasonlóan a határok áthágása (Grenzüberschreitung) foglalkoztatta a hétköznapi zajok és tárgyak, illetve a klasszikus és a modern elektronikus zene kombinálásával, konfrontálásával. Az 1976-os Kreativitás – Vizualitás kiállítás keretein belül az Új Zenei Stúdió elő is adta Kagel Prima Vista című művét, amely a kotta diafilmként kivetített vizualitására és a zenei dialógusra, a zenészek közötti párbeszédre épült. Ugyanebben az évben egy másik alternatív művészetpedagógia is megjelent Budapesten, felépült ugyanis – szintén a Beke által programozott FMK-ban – az 1. Reális Téridejű Poipoidrom magyar művészek közreműködésével, vagyis létrejött egy olyan kreatív közösségi tér, amely a poétikus és kreatív gondolatok megtapasztalását és megosztását szolgálta. A Fluxus művészekkel közösen alkotó Filliou még 1963-ban találta ki a Permanens Alkotás Intézetét, amelynek virtuális terét, a Poipoidromot Joachim Pfeuferral közösen tervezték meg. Filliou aztán néhány évig George Brechttel dolgozott együtt, aki viszont az ötvenes évek végén John Cage legendás experimentális zenei kurzusán tanult együtt a happening atyjával, Allan Kaprow-val. Filliou a közös alkotás és az ENSZ kötelékén belül folytatott fejlesztési munkálatok tapasztalatain okulva írta meg 1967 és 1970 között a Teaching and Learning as Performing Arts című művét, amelyben már nemcsak a tanítást, de a tanulást magát is művészetnek tekintette. A könyvben amúgy nemcsak Cage, de Joseph Beuys is Filliou alkotótársa, interjúalanya lett. Beuys talán azért is, mert ekkoriban hozta létre Düsseldorfban, ahol szobrászatot tanított, a Deutsche Studentenpartei-t, ami a radikális egyenlőség szellemében kinyilvánította, hogy mindenki egyaránt csak tanuló lehet, és kizárólag a kollektív, demokratikus tanulás vezethet a társadalmi lét minőségi javulásához.

filliou_13ways.jpg

Robert Filliou: 13 Ways to Use Emmett Williams’ Skull, Internationaal Programma/Nieuwste Muziek-Nieuwste Theater/Nieuwste Literatuur, De Kleine Komedie, Amszterdam, 1963 I Fotó: MoMA


Budapesten ekkoriban, az Első happening megrendezése után, már intenzíven folyt a Fluxus, és megjelent Erdély montázs-alapú művészetelméletének csírája is a Valóságban. Szentjóby ekkoriban hozta létre a Paralel Kurzus Tanpálya ideológiáját és első akciószövegeit, amelyek célja a párhuzamos eszmei univerzumok feltárása volt különféle vizuális és verbális eszközökkel, hogy a tanítók és a tanulók hierarchiáját felválthassa egyfajta közös tanulás, alkotás, gondolkodás. A közös és széles látókörű ismeretszerzés vezethet el ugyanis addig a felismerésig is, hogy a fennálló értékformák értéktelenek, vagyis a művészet és a történelem egyaránt giccs. Ami viszont ellentmondhatna a fennálló értékeknek, az komoly ideológiai és adminisztratív kontroll alá esik, vagyis gyakorlatilag tilos. A „Légy tilos!” elvének meghirdetése aztán szinte törvényszerűen vezetett Szentjóby 1975-ös emigrációjáig, miközben olyan új eszmetörténeti csatornák is megnyíltak, amelyek hivatalos működési lehetőséget és valós teret kínáltak a kevésbé radikális forradalmárok számára. A hatvanas évek végén felpörgő tudományos-technikai forradalom és a hidegháborús versengés ugyanis szabad utat engedett a legmodernebb szociológiai, pszichológiai és pedagógiai kutatásoknak. És ugyanebben a térben találta meg helyét a kommunizmus baloldali, építő jellegű kritikája is, ami ’68 után leginkább Herbert Marcuse nevével fonódott össze, aki Erdély számára is fontos szerző volt. 1971-ben éppen az ő egyik fontos tanulmányát szorította a plafonhoz Jovánovics György Mennyezetre szorító szerkezetével: Értekezés a felszabadításról. Erdély saját, intenzív művészetelméleti kutatásai során szerzett tudomást nemcsak Marcuse munkásságáról, de Erika Landau könyvéről, A kreativitás pszichológiájáról is, ami hozzájárulhatott ahhoz, hogy Erdély és Maurer kurzusa 1976-tól már Kreativitási gyakorlatokként működött. Landau amúgy a kreativitás kutatásában nem annyira a képességek, mint inkább a képzés és a nevelés szerepét emelte ki, ami afelé mutatott, hogy a kreativitás igen is fejleszthető, és így akár át is adható.

kalcedon.jpg

Erdély Miklós: A kalcedoni zsinat emlékére, Museum van Hedendaagse Kunst, 1980, installáció (kátránypapír, macesz, ólom, üveg, telexpapíron felirat: a világegyetem 99,9999999… %-a felesleges) I Fotó: Museum van Hedendaagse Kunst


Ez egybevágott Erdély forradalmi montázselméletének egyik elemével, az állapotkommunikációval, ami lényegében Erdély paradoxonokon alapuló, felvilágosító és tudatforradalmasító művészetelméletének kommunikációs technikáját jelentette. Ennek értelmében a „megvilágosodott” tudati állapot úgy adható át, ha a befogadó is megtapasztalja azokat a konceptuális lépcsőket, illetve egymásnak ellentmondó ideákat és teóriákat, amelyeken át a „művész” már eljutott oda. Az állapotkommunikáció és a jelentéskioltás elve Erdély pedagógiai módszereit is meghatározta, hiszen tudatosan paradox, ellentmondásos instrukciókat és értékelési elveket érvényesített a foglalkozásain. Célja a hagyományos ábrázolási gyakorlatok relativizálása és dinamizálása volt, ami a pszichodráma és az ismeretterjesztő előadások szellemiségéhez közelítette kurzusait. Az 1977-ben induló Fantáziafejlesztő Gyakorlatokon aztán teljesen fel is hagyott a rajzoltatással, és helyette a tudományos és a művészeti evidenciák kollektív kétségbevonása lett a cél. Ebből nőtt ki az Interdiszciplináris gondolkodás kurzus, amelynek 1979-es Művészkijárat című kiállítása kiválóan szemlélteti Erdély pedagógiáját. A kiindulópont egy szemiotikai konferencia volt, és annak apropóján a tudományos és a művészeti teória és praxis konfrontációja. A kiállítás egy közös happening keretében jött létre, amit az egyéni elképzeléseket ütköztető és összegző brainstorming előzött meg. A happening maga a totális jelentést szimbolizáló aludttej-medencével, illetve az aludttejjel végzett szimbolikus gyakorlatokkal (az aludttejes cérna tűbe fűzése a kommunikáció nehézségeinek allegóriájaként, szivárvány vetítése az aludttejre a metanyelv szimbólumaként, majd annak elbarikádozása indigóval, illetve tejeszacskóból készített homokzsákokkal) Erdély alkotói és pedagógiai gyakorlatát szimultán vizualizálta.

kij234.jpg

Művészkijárat kiállítás megnyitóján a résztvevők egy-egy tű fokán fűzik át az aludttejtől ragacsos cérnaszálat, Marczibányi téri Művelődési Ház, Budapest, 1979 I Fotó: Révész László László, az Erdély Miklós Alapítvány jóvoltából

 

Közben, a hetvenes évek végén a Fluxus és a neoavantgárd átadta a helyét valami másnak, amire persze Erdély is viszonylag gyorsan reagált az 1982-1983-as InDiGo Rajzkurzussal, ami az újabb művészeti gondolkodás és praxis kreatív kritikájának tekinthető, de a korábbi intenzív kollaboráció az individuális mitológiák szellemével összhangban már háttérbe szorult. Ez már az új festészet és az új szenzibilitás korszaka, a neoavantgárd halott (Birkás Ákos), vagy csupán halkan zümmög, tremolóban (Erdély), miközben a képzőművészeti életben lassan átrendeződnek a hatalmi és politikai viszonyok, ami meglepő módon oda vezetett, hogy tizenhárom évvel a Kreativitási gyakorlatok „betiltása” és néggyel Erdély halála után pedagógiája áttételesen mégiscsak megjelenik a hivatalos oktatásban…

________

A közösségi pedagógia erőterei – Kreativitás-gyakorlatok
(2015. szeptember 18. – október 31.)

Nyitva tartás:
csütörtök, péntek: 14.00 – 18.00
szombat: 10.00 – 14.00

Tárlatvezetések:
október 2., 8., 9., 16., 22., 31.; 16.30

Kapcsolódó programok:
október 9., 19.00: Boris Ondreička: The Abyss
Between Pampered Theory and Corrupted Practice, előadás

október 15., 16.30-19.00: Magyar Képzőművészeti Egyetem
hallgatóinak eseménye. Elke Krasny, a Bécsi Képzőművészeti Egyetem
tanárának előadása: Hogyan dolgozzunk egy kiállításban?

október 30., 19.30: Kritikai pedagógia a gyakorlatban: a Közélet
iskolája és mások részvételével

október 31.: A kreativitási gyakorlatok újragondolása a Virág
Judit Galerivel, 10-18 óra között

Helyszín:
Majakovszkij 102 – a tranzit.hu nyitott irodája. 1068 Budapest, Király utca 102. I/1.

Kép: © Erdély Miklós Alapítvány, Artpool Művészetkutató Központ
Design: Bogyó Virág

kreatgyak_kepk_1.jpeg

 

© 2018 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány