“Traumatikus hatást tett rám a Körúton, az Aradi utca közelében fára fölakasztott állítólagos ávós közvetlen látványa. A forradalom gyalázatának véltem és elindított egy olyan lehetséges cselekvés keresése felé, ami a megélt nagyszerűt, a nemzet magáratalálását, fölemelő összeforrását konzerválhatná a fölfölbukkanó bosszúvággyal ellentétben. (…) Akkor mondta [Erdély Mikós], hogy most azt a valószínűleg csak egyszer átélhető érzést kellene valahogy demonstrálni, melynek az Andrássy úton a szobor felé vonulva mindnyájan részesei voltunk, mikor a tumultusban egymás lábára léptünk, de rögvest bocsánatot kérve öleltük át egymást és mosolyogtunk.” (Gáyor Tibor: 1956-os személyes beszámoló. Kézirat. Elküldve Regéczy-Nagy Lászlónak, A Történelmi Igazságtétel Bizottsága tagjának, 1996. aug. 18.)
“Az Astoriánál kisebb konfliktus is támadt, mert két fegyveres őrizni akarta a nagy halom összegyűlt pénzt, a járókelők viszont felháborodtak: ez a forradalom meggyalázása! Semmi szükség fegyveres őrizetre, illetéktelenül nem nyúl ahhoz a pénzhez senki! – Emlékszem a telefonjaikra, s én is azt üzentem: az írók kérik a fegyvereseket, ne őrizzék a ládát. Három óra után összeszedtük a ládákat, és másnap, szombaton déltájban is kihordtuk, csak rövid időre, 2–3 óra hosszára. Ha jól emlékszem, 192 ezer forint adományt számoltunk össze a végén. Gyorssegélyt osztottunk – 500-500 forintot – a jelentkező hozzátartozóknak, az ÁVH-s halottak hozzátartozónak is.” (Fekete Gyula: Tengercsepp. Magyar Fórum, 1992. márc. 12. 12. o.)
Az “Őrizetlen pénz” esete legendás példája annak, hogyan kebelezte be a művészet az irracionális bizalom politikai és morális gesztusát, először 1980-ban, mikor Erdély egy külföldi kiállítás katalógusába írt életrajzában, majd később több interjúban ezt az akciót a neoavantgárd akcionizmus előképeként említette.
