Az ön-erőszak művészete 1.

Értelmező gondolatok a Katalizátor díj 2014 keretében megvalósult Státuszromboló workshophoz

A Katalizátor díj 2014 pályázata alkalmával megvalósult, december 10-i Státuszromboló workshop során az érdekelt, hol a határmezsgye az öncenzúra, az ön-erőszak és az önkultiválás paradigmáinak megélt dimenzióiban. Ezen kívül az a kérdés foglalkoztatott, hogyan “használódik fel” a képzőművészet eszköztára ezen tematikák mentén. A projekt kapcsán három részben megjelenő szöveg felépítése a következő: két részben kifejtem a témával kapcsolatos gondolataimat, amelyekre Gagyi Ágnes a társadalomtudós szemszögéből reflektál. Az első cikkben, saját tapasztalataimból kiindulva, olyan toposzokat bontok ki a kortárs művészet eszközkészletének felhasználása mentén, mint az önfejlesztés-autonómia, a neoliberális szubjektifikáció és az öngyarmatosítás dimenziói.

IMG_3029
“Önsegélyező csoport” a Státuszromboló workshopon, 2015. december 10.

1. Önfejlesztés-autonómia

Először is, magamról annyit, hogy a kortárs művészetre is csupán egy eszközkészletként tekintek. Hiszen ez egy módszertani készlet, ami egyébként nagyon sok más társadalmi gyakorlatnak is a részévé vált. Én is csak egy szakember vagyok, aki használja ezt a toolkit-et (ezért is jó számomra, a hatékony működés érdekében, ha minél láthatatlanabb vagyok), tehát nem gondolom, hogy van értelme nagyon magamat mint személyt előtérbe helyezni. Identitáspolitikai kategóriákkal politikai-ideológiai okokból nem dolgozom, és ugyanezért sem készítek képet, sem objektet, nem megyek residency-kre (researcher vagy munkatárs leszek, ha megfizetnek), nem veszek részt csoportos kiállításokon. Csak a közvetlenül a társadalmi dinamikákba ágyazódott művészet érdekel. Szerintem nem kell ezt az eszközkészletet a művészet intézményrendszerére és tereire vesztegetni, vagyis nem érdemes, mivel már régen kitört onnan.

A csapda az, hogy persze sosem tudja az ember, pontosan mi fog történni, ha affektekkel, pre-kognitív érzetekkel operál a társadalmi dinamikákba ágyazott művészeti gyakorlatok során. Lehet, hogy nagyon potents tud lenni az eszközkészletünk, de lehet, hogy semmi se történik, vagy katasztrófa lesz az egész. Feltétlenül hinnünk kell abban, amit csinálunk, a jelentések majd megtalálják a maguk láncolatait. A saját utunkat kell járnunk, ahelyett, hogy mindig valamihez viszonyítanánk magunkat, folytonos reaktív módban.

Kép forrása: livelearnevolve.com
Kép forrása: livelearnevolve.com

2. A neoliberális szubjektifikáció

Kezdjük mindennel, ami cool! Egyébként szerintem ez a legnagyobb átverés, amit a generációmnak eladtak, az “attitűddel” együtt — mintha csak az számítana, hogy elég lelkesen és készségesen áll-e az ember valamihez, nem pedig az, hogy mihez. Hogyan legyen az ember cool? Leginkább vágjon mindenhez jó képet, és legyen jóban mindenkivel, mintha a sok felszínes jópofizás az idegenekkel nem munka lenne. Nem véletlen, hogy ez egy generációszintű elvárás. Egyszerűen arra megy ki, hogy “megöljék a lelked”.  A neoliberális szubjektum kapcsán az e-flux szerzői Thatchert idézik: “A gazdaság csak a módszer. A cél a lelket megváltoztatni.” Van egy személyes példám: olyan 2008 tájékán jártam valakivel vagy 3 hétig, és egyszer azt “játszottuk”, hogy egy kést (egész pontosan egy tapétavágó kést) tartott a torkomhoz, és úgy kellett tennem, mintha vicces lenne, crazy, izgalmas és szexi. Halálfélelmem volt, de persze coolnak kellett lenni, még nevetni is sikerült, mert élni akartam. (Aki esetleg most elkezdené, hogy mit kink-shaming-elek itt, az legyen szíves, köpje magát pofán!) Én ezzel még elég olcsón megúsztam a nők elleni erőszak végtelen áradatát, ugyanakkor nagy lecke volt, amivel tudom mihez mérni azt az érzést, amikor állásinterjúkon csapatépítő játékokat kell játszani — úgy tűnhet, a két példa igen távol áll egymástól, miközben mind a kettő végső soron egy önmagunkra erőltetett kényszerhelyzet, vagyis inkább “kényszerített jókedv”, csak az egyik sokkal durvább, mint a másik.

Kép forrása: tripadvisor.com
Kép forrása: tripadvisor.com

A workshopot az efféle tapasztalatok inspirálták, a mosolyogva végrehajtott ön-erőszak, amivel az embernek igazából csak saját maga előtt kell elszámolnia. Ennek az ön-erőszaknak a narratíváit érdemes a médiában nyomon követni: ott van a xojane, a jezebel vagy az everyday meninism és a többi kattintásgeneráló oldal, a liberális feminizmus szócsövei a maguk “choice retorikájával” — vagyis mikor iszonyatos dolgokat fecsegős nyelven úgy adnak elő, mint “ez az én választásom”, “ebben én kiteljesedem”, “ez az én aktív cselekedetem”. Ez a fajta női média tele van olyan sztorikkal, hogy például herpeszt kap valaki a brazil gyantától, vagy hogy meg kell műteni a sok anális szex miatt, és az írók ennek kapcsán, karteziánus paradigmák mentén, egymást túllihegve erősítenek rá az egész biológiai-alapú-undorítósága-és-alávalósága-a-női-testnek bullshitre. Azt demonstrálják ezzel, hogy ők aztán tudják a helyüket, tudják, mi a rend a világban. Ahelyett, hogy esetleg  a “pharmacopornographical industry” (a pornóiparral pornográf módon összefonódott gyógyszeriparról lásd — az egyébként eléggé nőgyűlölő — Beatriz Preciado nagyon érdekes elemzését) bűntetteire terelnék a figyelmet, a pharmacopornographical industry következményeit az élet részeiként állítják be, amiket iróniával, mosolyogva kell viselni. Nekem ez a fajta női média egy az egyben útmutatás és felbujtás az ön-erőszakra.

Ha a kultúráról és a szubjektifikációról beszélünk, akkor teljesen a témába vág a gender, vagyis társadalmi nem: a legkárosabb, legpervazívabb kulturális konstrukció (hiszen férfi és női agy nincs), és ezzel együtt az egész perverz gender-imádat, a szivárvány, a betűleves mozgalom, ami megint egy külön téma lenne (kezdetnek lásd Glosswitch-et).

Képernyőfotó 2016-02-11 - 15.59.02

Nem olvasok Judith Butlert, mióta azt mondta, hogy azért nem kell a gendert eltörölni, mert annyi örömet szerez. Hát, annak, aki gender theorist, biztosan, na, és annak is, aki a nők ingyen munkáján élősködik. Magyarul jó referencia Tamás Gáspár Miklós remek cikke a nőiességről:

Amit a nőellenes közhely „női hatalomnak” tekint (az ún. csábítást, a „leküzdhetetlen” nemi varázst stb.), az nem egyéb, mint az alantasnak a följebbvalóval szembeni defenzív fegyvere: a behízelgés, a megjuhászítás, az alázatos befolyásolás, a megalázkodásért cserében járó „védelem”: a gyöngébb manőverei az erősebbel szemben, megelőlegezett védekezés. Amikor a feministák megvetően elvetik az effélét, akkor nyilvánvalóan hiányzik belőlük a „nőiesség”, a gyöngédség, azaz a fölcicomázott szolgaiasság.

Fölcicomázott szolgaiasság — szép hexameter, és még milyen igaz! A gender internalizálásának, a “fölcicomázott szolgaiasságnak” is része a humor — a Feminist Current-en van erről most egy jó cikk, ami azt problematizálja, hogy bezzeg hol kell a többi társadalmi megmozdulásnak cukinak lennie, és azt tettetnie, hogy nem tudja, mi van.  Külön szép, és témánka is vág, amikor az iróniát csak úgy jellemzik, hogy “a behódolás retorikája”. Teljesen egyetértek.

Kép forrása: civicmediacenter.org
Kép forrása: civicmediacenter.org

3. Az öngyarmatosítás dimenziói

A magyar dimenzió, vagyis az, ahogyan ezt a neoliberális szubjektum pozíció dolgot készpénznek veszik, nem totalitás, rosszabb: ideál — ez maga a Kiossev-i öngyarmatosítás.

Egy példa: rendszeresen cikkek jelennek meg a magyar médiában arról, hogy Nyugat-Európában mindenki mindig mosolyog, és hogy mennyivel különbek ezért ezek az emberek a kelet-európaiaknál. Megint a konflálódott regiszeterek — rendesen szószerint veszik a small talk-ot, pedig a harmadik lecke környékén szokott előkerülni az angol nyelvkönyvekben, hogy arra, hogy “How do you do?”, nem kell elkezdeni elmondani, hogy ez meg az van. Arnie Hochscild 1982-ben írta meg, hogy a magunkra kényszerített mosolygás (hostess-ek, stewardess-ek, egyéb szolgáltatási szektor) nagyon kemény munka, és pszichésen káros.

Valójában nagyon sértő is ez, a Nyugat-Európai emberek — bárkik is legyenek ők, Gibraltártól Oslóig — sem robotok. Aki a kést tartotta a torokhoz, ugyanúgy el tud bájologni egy partin negyedóráig egy idegennel, és ha meglökik az utcán, mosolyogni fog. Ezek az emberek nem robotok, és nekik is megvan a maguk baja és frusztrációi, miközben a düh egy meglehetősen tabusított érzelem. A legjobb könyv erről, sőt, az egyik kedvenc könyvem, John Protevitől a 2013-as Life War Earth. Protevi könyvének két fejezete, “A zene és az antiktivás háborúi”, illetve “A gyilkolás cselekedete korunk háborúiban” feltárja, hogyan hoznak elő szociokulturális gyakorlatok affektív állapotokat, a genetikai örökségre alapozva. Ami ennek kapcsán nagyon megragadott, az, ahogy Protevi kitér arra, hogy a vadászoké az agresszió és a vadászösztön, az áldozatoké a düh (rage) ösztöne (64. o.), és ez is csak egy affekt, mint egy erővektor, csak éppen túl potens. A genderre visszatérve (lásd fentebb TGM-et) lesz igazán felháborító, ahogyan az egész pop-jungiánus pszihológia előirányozza, hogy egy nőnek nem lehet igazán a sajátja a dühe, mivel az csak egy idegen “férfi-princípium”. És itt jön megint elő, hogy akkor mire fordítódik ez a düh, hova vezetődik ez az erőszak?

Kép forrása: telegraph.com
Kép forrása: telegraph.com

A cikk további részei itt olvashatók:

Az ön-erőszak művészete 2. – Én és a humántőkém

Az ön-erőszak művészete 3.

________

A Státuszromboló workshopról:

A Státuszromboló workshop performatív módon járta körül a szakmai és a személyes siker feltételévé vált önkultiválás toposzainak megélt dimenzióit, avagy azt, ahogyan a kortárs művészet módszerei is az önmagunkon tett erőszak, az önmagunkkal kötött kompromisszumok eszközeivé válnak, illetve hogy ez a fajta kényszer mennyire és hogyan kapcsolódik össze a szakmai és a személyes siker feltételeinek való megfeleléssel.

2015. december 10-én a résztvevők három jellemző gyakorlattal dagonyázhattak az öngyarmatosítás mocsarában, kifigurázva, ahogy Alexander Kiossev blogár szociológus szerint Európa perifériáinak országaiban a mindenkori elit az “Európai Kultúra” letéteményese, és az európai értékek elhozójaként legitimálja a saját pozícióját.

Először Kolduló Jóga gyakorlatokkal összekomponáltuk testünket a közszférával, a képzőművészet legnemesebb hagyományait folytatva. 

Ezt követte a csapatépítő játék, amely során a résztvevők megsütötték az ős-omlettet – vagyis igazán összekovácsolódtak. Az extrém közösségi élmény célja az volt, hogy ideiglenesen levetesse velünk azt a maszkot, amit mindenki magára kényszerít, hogy „professzionálisnak” tűnjön, miközben szó szerint egy szintre kerülnek a résztvevők, a tojás-misztikában feloldódva. 

Végezetül önsegélyező csoporttá formálódtunk. Az önsegélyezés a pszichés sebek csoportterápiaszerű feltárásának egy olyan formája, amely a közösségi élményekre nyitott kortárs művészeti közegben is egyre gyakrabban megjelenik. Némely aktivista csoportosulásokban azonban megfigyelhető az a tendecia, hogy az önsajnálatból fakadó önsegélyező attitűd aktív cselekvők helyett passzív “résztvevőkként” legitimálja ezeknek a csoportoknak a tagjait. A workshopon rituális teret nyitottunk ennek a folyamatnak, amellyel ezt a passzívvá válást kordában tarthattuk.

»»» A Katalizátor díj 2014 megvalósult és megvalósulás alatt lévő projektjeiről itt lehet olvasni «««

________

Az idei Katalizátor díjra » melynek kiírása itt olvasható « 2016. február 22-ig lehet jeletkezni!

Screen Shot 2016-02-10 at 17.09.45

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány