Az ön-erőszak művészete 3.

Értelmező gondolatok a Katalizátor díj 2014 keretében megvalósult Státuszromboló workshophoz

Bajusz Orsolyával úgy egyeztünk meg, egy szöveget írunk ketten: ő ír arról, amit csinál, én kommentálom. A párbeszéd itt a szövegen belül más-más hangokon, más-más kontextusokból szól egymáshoz — hasonlóan ahhoz, ahogyan Bajusz akciói különféleképp intézményesített, de valójában összetartozó társadalmi terek között ütnek átjárást.

Képernyőfotó 2016-03-08 - 19.13.22
Kolduló jóga előkészületek, Státuszromboló workshop, 2015. december 10., Budapest

Bajusz művészként akcióival és beszédével a társadalmi párbeszéd művészeti intézményrendszeren belül rögzült kódjait mozgatja meg, amikor ezt az eszközrendszert a társadalmi folyamatokra irányítja. A Kolduló jóga és Csapatépítő játék akciókban a kreativitás és kreatív szubjektum kódjait mozdítja meg, amelyek a társadalmi munkamegosztáson belül a művészet intézményrendszerében bírnak kiemelt, példaszerű értékkel. A két akcióban a művészi beavatkozás átlépi a szimbolikus értékképzésnek ezeket az intézményesített falait, és a résztvevők és nézők zavarba ejtő, affektív tapasztalatán keresztül átjárást nyit azokhoz a nem kevésbé intézményesített erővonalakon nyugvó, viszont az intézményes érték-állításokhoz képest tudattalan és kényelmetlen tényezőkhöz, amelyek a kreativitás és kreatív szubjektum művészeti ideálját és társadalmi kényszerét kapcsolják egymáshoz. Milyen kreativitást milyen körülmények között jutalmazunk? Mekkora kényszert bír el a kreatív szubjektum kötelező öröme? A kérdezés tárgya egy olyan viszonyrendszer, amivel az értelmiségi dolgozók szinte minden köre küzd, módszere és logikája viszont sajátos: művészi gesztussal teremt új helyzeteket, amelyekben az affektív tapasztalaton keresztül hozza létre a kérdést magát. Ez a módszer önmagában tartalmaz olyan újdonságot, ami az ugyanarról a viszonyrendszerről szóló társadalmi vitákban jelentős hozzájárulás lehet.

Én magam elsősorban két másik értelmiségi gyakorlatban találkozom ugyanezekkel a viszonyokkal. Az egyik a társadalomkutatásé, ami az akadémia piacosításával ugyanolyan parodisztikus konstellációit hozza létre a kényszerű hitnek és gyakorlati ellehetetlenülésnek, mint amikre Bajusz a művészi gyakorlat kapcsán hivatkozik. A kritikus társadalomtudományok esetében még fájdalmasabb lehet látni, hogy a társadalmi igazságosság melletti érvelésnek hogyan kell az egymás elleni élet-halál harc eszközévé válnia egy olyan porondon, ahol a túlélés esélyei rendszerszinten korlátozottak. Ebben a versenyben a kritikus társadalomtudósok hasonló belső önellentmondásokkal szembesülnek, mint a művész-pozíció Bajusz által leírt problémái — bár az önellentmondás itt nem annyira a kreativitás öröme és kényszere között feszül, mint inkább a kritika tartalma és a kritika felhasználása közt vagy az igazságkeresés szempontjai és a karrierszempontok közt. Az ellentmondás kétféle megjelenése között látok termékeny párbeszédlehetőséget. Egyrészt, a társadalomtudós szubjektumpozícióján belüli önellentmondás minden tartalmi társadalomtudományos műveltség ellenére ugyanazokon a tudattalan módokon merül fel, mint amiket Bajusz a művészi kreativitás-kényszer esetében tárgyal. Ha a külső társadalmi folyamatok leírásához van is módszerem, a módszer belső torzulásait a kompromisszum-kényszerek következtében éppen olyan tudattalanul csinálom, leleplezésüket pedig éppúgy tiltják a szimbolikus értékesülés intézményesített (és szubjektíve inkorporált) formái, mint a “kreatív” szubjektiváció esetében. Annak ellenére, hogy a társadalomtudomány éppen a szubjektiváció belső ellentmondásait létrehozó rendszerszintű körülmények leírására szakosodott, a szubjektiváció tapasztalat-szintjével operálni nincs olyan eszköze, mint amivel Bajusz akciói kísérleteznek. Ez fordítva is előny: a szubjektiváció tapasztalatából kiinduló módszerek nagyban profitálhatnak abból a kontextuális információból, amit a társadalomtudományos leírás tud nyújtani.

Képernyőfotó 2016-03-08 - 18.39.01
© Bajusz Orsolya

Ilyen például a neoliberalizmusról szóló társadalomfilozófiai elméletek visszahelyezése a társadalmi empíria kontextusába. Míg ezek az elméletek hajlamosak egy totális univerzumot felfesteni, a társadalomtudomány különbséget lát az egyes neoliberálisnak nevezett politikák funkciói között a különböző globális pozíciókban. Rá tud mutatni, hogy a neoliberális szubjektiváció nem egy univerzális szimbolikus folyamat, hanem egy társadalmi pozícióhoz — a kreativitás-kényszer szempontjából elsősorban: prekár értelmiségi bérmunkához — kötött folyamat. A szubjektiváció belső ellentmondásai felől nézve az értelmiségi (művész) társadalmi szerepben elsősorban az ellentmondás tapasztalata látszik, és egy univerzálisnak tűnő vákuum a szerepkonfliktus belső problematikája körül, amelyen belül “végső soron a saját lába alól kell a talajt kihúznia az embernek” a megoldáshoz. A társadalomtudományos módszer nem az értelmiségi tapasztalat felől közelít, így a saját jelentőség/jelentéktelenség érzelmi konfliktusa helyett a kontextust írja le, ami ezt a tapasztalatot kitermeli — az értelmiségieket termelő akadémia piaci inflálódását, a középosztálybeli pozíciók eltűnéséből eredő morális és entitlement-válságot a korábban végtelennek hitt, de a valóságban limitált középosztálybeli fejlődéshez képest. Megmutatja azokat a társadalomfejlődési ellentmondásokat, amelyek egy ilyen középosztálybeli fejlődés önmagáról alkotott ideológiái és a külső társadalmi folyamatok között feszülnek — például hogy “az egész világ középosztály lesz” emancipatórikus ideológia mögött a strukturális valóság az, hogy a globális kapitalizmus csak limitált számban (és időben) tart el olyan középosztálybeli jólétet, mint ami második világháború óta tartó nyugati középosztályok ideológiáiban a világtörténelem irányaként jelent meg. Megmutatja azt a privilégiumot, amely alapján a középosztálybeli liberális individuális szabadság paradigmái (amelyeket Bajusz részben önelnyomó paradigmákként leplez le) a saját emancipációs programjukat megfogalmazhatták, s egyfajta vak, szimbolikus elnyomásként szembeszegezhették az emberiség azon nagyobb részével, akik “még” nem voltak olyan helyzetben, hogy így szabaduljanak fel. Megmutatja, hogy a kreativitás individuális parancsa a valóságban nem szól mindenkihez — a szociális függés rétegeiben az individualizáció parancsként sem merül fel. A különböző társadalmi kontextusok összehasonlításában ez a perspektíva megmutatja, hogy a “jó” emberi élet feltételei nem szükségszerűen kötődnek a kreativitás és individuális szabadság értékeihez, illetve hogy maguk ezek az értékek milyen speciális kontextusokból következnek. A szubjektiváció belső ellentmondásainak valóságosan fájdalmas tapasztalata számára a nyereség, amit ez a perspektíva nyújthat, elsősorban az, hogy a figyelmet a tapasztalat külső feltételeire irányítja, elvben megnyitva az utat ahhoz, hogy a megoldást ne az individuális kreativitás/belső szabadság ideológiáiban, hanem a külső feltételek alakításában keressük. Ennek az iránynak a kellemetlensége ugyanakkor abban áll, hogy az individuális kreativitás/belső szabadság univerzálisnak megszokott tétrendszereit a külső feltételek átalakításának valóságosan minimális lehetőségeire redukálja.

Képernyőfotó 2016-03-08 - 18.39.12
© Le Veux Loup photography

A másik értelmiségi gyakorlat, amiről beszélni akarok, éppen ebben a térben keletkezik. A társadalmi aktivizmus mint középosztálybeli gyakorlat sajátja, hogy abból a felismerésből indul ki, hogy a külső körülményeket kell átalakítani, ebbéli meggyőződésének fenntartásához viszont gyakran a lehetőségek hiányát kell megtagadnia. Légy realista, követeld a lehetetlent! Ami egyfelől a cselekvést lehetővé tevő szubjektív bátorság biztató képe, az másik felől csak az aktivizmushoz szükséges szubjektív állapot leírása, egy olyan pozícióban, ami igényli és megengedi, hogy valaki egy ilyen tevékenységet fenntartson. A középosztálybeli értelmiségi aktivizmus önellentmondása, ami megfelelhet a művész vagy társadalomtudós pozíciók fent érintett önellentmondásainak, abban a feszültségben áll, hogy a saját jelentőségébe vetett hitet annak ellenére kell fenntartania, hogy a valós impaktja az esetek elsöprő többségében kisebb, mint amiben hinnie kell.

Képernyőfotó 2016-03-08 - 18.39.26
© Laura Yuile és Bajusz Orsolya

Ennek az önellentmondásnak a tapasztalatáról, s a belőle eredő torzulásokról a társadalmi problémák meghatározásában és orvoslási kísérleteiben nagy irodalom szól. A korábbiak szempontjából érdekesebb azonban az a lehetőség, amit az aktivizmus létező gyakorlatai megnyitnak. Ahol az individuális szabadság középosztálybeli ideológiái explicit módon ütköznek a valóságos lehetőségek korlátaiba, ott egy olyan felülete képződik a tapasztalatnak és cselekvésnek, amilyet Bajusz akciói is keresnek, túl a korlátokat belső szabadsággá konvertáló ideológiai önmegtévesztésen. Ha a szubjektiváció tapasztalatára fókuszáló módszer a társadalmi illeszkedés tudattalan mechanizmusaival operál, a társadalomtudományos módszer pedig az illeszkedés kontextusát írja le, az aktivizmus valós gyakorlatot jelent ennek az illeszkedésnek a konfliktusos határmezsgyéjén. Mindháromnak lehet erős mondanivalója — egymás számára is, de az általuk körüljárt középosztálybeli probléma tágabb társadalmi beágyazottságának a feltárásához is.

A cikk első két része itt olvasható:

Az ön-erőszak művészete 1.

Az ön-erőszak művészete 2. – Én vagyok a humántőkém

________

A Státuszromboló workshopról:

A Státuszromboló workshop performatív módon járta körül a szakmai és a személyes siker feltételévé vált önkultiválás toposzainak megélt dimenzióit, avagy azt, ahogyan a kortárs művészet módszerei is az önmagunkon tett erőszak, az önmagunkkal kötött kompromisszumok eszközeivé válnak, illetve hogy ez a fajta kényszer mennyire és hogyan kapcsolódik össze a szakmai és a személyes siker feltételeinek való megfeleléssel.

2015. december 10-én a résztvevők három jellemző gyakorlattal dagonyázhattak az öngyarmatosítás mocsarában, kifigurázva, ahogy Alexander Kiossev blogár szociológus szerint Európa perifériáinak országaiban a mindenkori elit az “Európai Kultúra” letéteményese, és az európai értékek elhozójaként legitimálja a saját pozícióját.

Először Kolduló Jóga gyakorlatokkal összekomponáltuk testünket a közszférával, a képzőművészet legnemesebb hagyományait folytatva.

Ezt követte a csapatépítő játék, amely során a résztvevők megsütötték az ős-omlettet – vagyis igazán összekovácsolódtak. Az extrém közösségi élmény célja az volt, hogy ideiglenesen levetesse velünk azt a maszkot, amit mindenki magára kényszerít, hogy „professzionálisnak” tűnjön, miközben szó szerint egy szintre kerülnek a résztvevők, a tojás-misztikában feloldódva.

Végezetül önsegélyező csoporttá formálódtunk. Az önsegélyezés a pszichés sebek csoportterápiaszerű feltárásának egy olyan formája, amely a közösségi élményekre nyitott kortárs művészeti közegben is egyre gyakrabban megjelenik. Némely aktivista csoportosulásokban azonban megfigyelhető az a tendecia, hogy az önsajnálatból fakadó önsegélyező attitűd aktív cselekvők helyett passzív “résztvevőkként” legitimálja ezeknek a csoportoknak a tagjait. A workshopon rituális teret nyitottunk ennek a folyamatnak, amellyel ezt a passzívvá válást kordában tarthattuk.

»»» A Katalizátor díj 2014 megvalósult és megvalósulás alatt lévő projektjeiről itt lehet olvasni «««

________

Az idei Katalizátor díj » kiírása itt olvasható «

kat_banner_blog_3

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány