A romlékony technika szépsége

Mit kezdünk a régi, már korszerűtlennek számító laptopunkkal? Asztali gépünkkel? Játék-konzolunkkal? Többnyire a szemétben végzik. Jobb esetben szintén a szemétben, azaz géptemetőben, a legközelebbi olyan hulladéklerakóban, amely befogadja a számítógépes hulladékot. Közben természetesen egy régi Atari, Commodore 64, vagy a hozzájuk hasonló ős-gépek múzeumi tárgyak is, technikatörténeti dokumentumok. A bennük működő szoftverekről nem is beszélve, a “szellem a gépben”, azaz a merevlemezeken felejtett adatok ugyanúgy ott nyugszanak a hulladéktemetőben. Cory Arcangel 32 éves hacker, programozó, zenész és képzőművész számára egy harmadik út is kínálkozik a régi cuccok megközelítésére. Se nem hulladékként, se nem műszaki érdekességéként tekint rájuk, hanem egyrészt újrahasznosítható eszközökként, másrészt észrevesz bennük valamit mást is, kibányássza belőlük azt a bizonyos szellemet, vagy inkább korszellemet, amelyet kifejeznek. Reflektáltatja őket önmagukra s romlásukat mintha valamiképp az emberi test és szellem mulandóságával állítaná viszonyba.


Cory Arcangel – Beat the Champ
The Barbican Gallery, London

Szeptember 11. lesz a zárónapja a Cory Arcangel: Pro Tools című kiállításnak, amely a New York-i Whitney múzeumban (Whitney Museum of American Art) most látható. Cory Arcangellel a nyitás körüli napokban tele voltak a lapok, mintha csak popsztár volna, s a megnyitó előtti napon zártkörű, “invited only” show-t is tartott, afféle személyes tárlatvezetést, amelyen bemutatta a munkáit. Átprogramozott videojátékokkal, programozással, megpiszkált, vagy éppen ready made-ként tálalt elektronikai eszközökkel, videókkal, installációkkal foglalkozik, és eszköztára egészen a régi játékkonzoloktól az üzletekben található termékbemutató-rendszerekig terjed. A joy stick-től a táncoló polcokig. A kiállítás címében annak a népszerű zenei szoftvernek a neve szerepel, amellyel vagy másfél évtizede már a legtöbb stúdió dolgozik, amellyel sokszázezer zenekreátor, hangmérnök bütyköl. Flexibilis és egyben stabil rendszer, s ha nem is olyan egyszerű, mint a hálószobazenészeknek is használható GarageBand, az “attitűdje” hasonló. Olyan, mintha a tiéd volna, annyira a zenefabrikálók igényeire van szabva. Arcangel elébiggyeszti a nevét is, mintha az “övé” volna, ő találta volna ki, kisajátítja a márkanevet és egyben ráirányítja a figyelmet a két szóra, pro és tools. Arcangel egyébként maga is zenészként kezdte, klasszikus gitár tanszakra járt és a rögzítéstechnikák, hang-és adat hordozók ugyanúgy érdeklik, mint az elavuló technológiában megbújó Zeitgeist.

A kiállítás emblematikus darabja a Various Self Playing Bowling Games (2011), amely semmi egyéb, mint több egymás mellett futó komputeres bowling játék, különböző korszakokból. A grafikai megvalóstás, a szoftver és a hardver lépésről-lépésre fejlődnek, de a játék persze ugyanaz, és valahogy az egész valóságimitáló sportpótlék ott áll előttünk a maga banalitásában. A két, egymással szemben ugráló vonalkával megjelenített teniszjátéktól a legprofibb léggitár programokig minden eszünkbe jut, miközben harsányan szól a játékok összes hangeffektusa. A bowlingjátékba persze belenyúlt a művész, a figurák rendre érvényteleneket gurítanak, a golyó a bábuk eltalálása helyett a szélső folyosón fut végig. Zéró összegű játszma, bármilyen tökéletes is az animált játékos mozdulata, a gurítás kudarc. Egyszerű geg, talán nem is geg, inkább csak sima gesztus, de Arcangel munkáinak többsége ilyen lefegyverzően egyszerű. S annak ellenére, hogy a látvánnyal dolgozik, nem látványos, amit csinál. S valamiképp itt rejlik a titok. A ready made-et és a “saját” munkát keveri, vagy inkább ütközteti, olykor be sem avatkozik, csak hagyja, hogy a technika dolgozzék. Dolgozik is. Pörög, végtelenítve, önmagába fordulva.

Táncoló polcokat nemrégiben láttam életemben először egy budapesti üzletben, addig éppenséggel a létezésükről sem tudtam. Külföldön a nyolcvanas években jelent meg ez a bolti installáció, a szabályos polcok szabályos lábai párhuzamos mozgást végeznek, így az egész szerkezet, mintha tekeredne, vagy rázná nemlétező csípőjét. Kinetikus szobor, naná, hogy az, és Arcangel ízléssel utal is a mobilszobrok művészeti előzményeire. Amúgy meg behelyezi a holmikat a kiállítótér egyik félhomályos sarkába, s a polcokra nem tesz árut (Research in Motion / Kinetic Sculpture # 4, 2011). Pusztán az installáció mozog, üresben, repetitíven, mint egy meditálógép. Az egymás melletti polcok szerkentyűit persze megpiszkálta, finoman eltolódnak a fázisok, aszinkronban kezdenek táncolni a polcok. A meditatív tempó, a repetíció, az édes unalomban megnyilvánuló szépséges és egyszerű öncél Arcangel közelítésmódjának lényegéhez tartozik. “Átlagos voltam, mondjuk úgy. Elkezdtem gitározni, először heavy metalt játszottam, mert az tetszett. Aztán  klasszikus gitárra váltottam, mert technikailag bonyolultabb volt. Amikor felvettek a konziba, két és fél évig csak azt csináltam. Napi nyolc órákat gyakoroltam.  Felkeltem, megettem a reggelimet, aztán fogtam a metronómot, meg a kottáimat és négy órát játszottam ebédig. Aztán megebédeltem és játszottam megint négy órát. Van ennek egy olyan része, ami csodálatos. Ez meditáció.” – mondja az Interview magazinban (hol másutt, mint a Warhol alapította lapban?).

Zene, Apple gépek, Nintendo, programozás – Arcangel szocializációját ugyanaz jelentette, ami tinédzsérek millióinak. A fiatalok pedig bizonyos munkáit jobban ismerik, mint a művészeti közeg, az általa fejlesztett pizza-rendelő applikációt rengetegen használják, persze anélkül, hogy tudnák, egy képzőművész terméke. Ugyanakkor a fejlesztés és fejlődés kérdése ott bújik minden munkájában. Fejlődünk-e a fejlesztések által? Mi mivel van itt versenyben?

Arcangel egyszerű kronológiába rendezi munkáit a fejében és a website-ján. “Kétezertizenegy van és jobb munkákat akarok csinálni, mint kétezertízben. Ezért állítok mindent időrendbe. Félek attól, hogy másképp csoportosítsam a munkákat, úgy, ahogy másoknak világosabb, mert elveszteném az érzékenységet, hogy mindig jobb és jobb próbáljak lenni.  (…) Verseny önmagam ellen. Mint a golfozás.”

Vagy akár – tehetnénk hozzá – mint a gépi bowling. Nem fejlődik sem a játék, sem mi. Csak a gyorsütemű technikai haladás melletti lassú elmozdulás van, fáziseltolódás, amelynek a vége úgyis az, hogy a szerkezet egyszer leáll. “A komputer kicsit megőrjíti az embereket, tudod? Van egy olyan archívum: Bocs, hogy nem posztoltam! [Arcangel re-blogja, amelyet 2010-ben indított el – NG. ]  Ez olyan posztok gyűjteménye, amelyekben az emberek különféle indokokat sorolnak, hogy miért nem posztoltak. A legjobb az, amikor egy fej azt írta: Szívrohamom volt.”    

© 2020 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány