Meglátok egy érdekes alkotást – vagy egy arról készült fényképet, egy bejegyzést a weben, vagy valaki mesél róla. Felkelti az érdeklődésem, talán mert kihívásnak tűnik vagy mert egyszerűen szép. Sajnos élőben már nincs lehetőségem megnézni, mert vagy csak koncepció, és sehol sem került kiállításra, vagy épp egy másik kontinensen kerül csak bemutatásra. Ám inspirál, ki szeretném próbálni, hasonlóakat építeni, beépíteni egy hasonló ötletembe. Játszani vele.
Újmedia, vagy hívjuk bárhogy máshogy, de a lényeg, hogy markánsan technológiai alapú, technológai megoldásokat használó alkotásról van szó. Pl. egy hulló vízcseppekkel "író" kijelző. Vagy egy lebegő villanykörte, ami világít.
Mint aki több mint 10 éve mozog nyílt forrású szoftverprojektek között, és különösen látván, hogy a "közösségek", "nyílt forrás", "hackerek" és hasonló fogalmak kifejezetten trendinek számítanak a művészeti szcénában, gondoltam, hogy akkor az emberek hozzáállása is hasonló. Különösen, hogy milyen sokat hallani kulturális cseréről, nemzetek közötti kulturális párbeszédről és hasonlókról. Tehát a nyílt forrású közösségekhez hasonlóan itt is nyíltan el lehet érni az információkat, egyszerűen csak oda lehet menni és le lehet tölteni mindent, ami egy projekt teljes reprodukciójához kell. Ha lenne egy-két kérdés, akkor a szerzővel kapcsolatba lehetne lépni, vagy még jobb, van egy fórum vagy levelező lista, ahol hasonló érdeklődésű emberekkel lehet tapasztalatot cserélni, kérdéseket feltenni.
Így első gondolatom, hogy megkeresem a szerző weboldalát, ott biztos elérhetőek a részletek, egy rövid leírás legalább, hogy mi is a háttere az ötletnek, egy-két link, mik a buktatók, milyen eszközöket érdemes használni, mire kell odafigyelni, no és természetesen alaprajzok, forráskódok, amik alapján reprodukálni lehet az egészet. Ám ha van is oldala, azon általában max 1 képet látok, talán egy e-mail címet, esetleg egy utalást, hogy hol is lehetett volna élőben látni a munkát.
Nem adom fel, írok is a szerzőnek, hogy is működik ez, mi is a lényege, milyen eszközök kellenek a megépítéséhez. Néha kapok visszajelzést, hogy örülnek a megkeresésnek, hát igen, szerinte is érdekes a téma és a projekt, valamikor régebben állította ki valahol, dokumentációja igazán nincs. Az alaprajzokra, forráskódra, kulcs alkatrészekkel kapcsolatos kérdésekre általában nincs reakció, többszöri megkeresés után sem.
És akkor nem értem, hogy miért nem osztja meg a tudást, ami felgyűlt nála. Gondolkozom, mi hátránya származna belőle, ha elmondaná, hogy pl. konkrétan milyen szelepet kell használni, vagy elküldené a mikrokontroller forrást, amivel vezérli a kis LED-jeit vagy olvassa a szenzorokról az információkat. Hisz tudást, információt kérek tőle, ami megosztva is megmarad, nála is, mindenkinél.
Gondolkodom azon is, hogy mi előnye származik abból, hogy visszatartja mindezt. Talán azt gondolja, így legalább mások nem másolják a munkáját, nem állítják ki az ő ötletét helyette? Gondolja, akinek segített információval, nem említené meg őt, mint elsődleges forrást, inspirációt? Gondolja, hogy kurátorok, művészettörténészek nem tudnák azt az egyszerű és megmásíthatatlan tényt, hogy ő volt ott előbb?
És gondolkozom, hogy ő vajh légüres térben, egymaga, a kőbaltától kezdve jutott el a munkájáig? Vagy netán ő is látott más eredményeket, amiket inspirálónak talált? Kérdezett és kapott támpontokat, amik alapján megalkotta a sajátját – azt, ami valóban az övé? Akkor miért nem tesz hasonlóan és válaszol mások kérdéseire? Vagy pont neki se válaszolt senki, és így azt gondolja, ő sem segít senkinek?
Néha kiderül, hogy a munka, ahogy az online prezentálva van, igazából olyan formában nem is létezik. Nem működik az úgy, sosem lett valóban kész, az online dokumentáció egy koncepciót, vágyálmot tükröz, amit majdnem sikerült elérni, de végül mégsem. Ebben az esetben valamelyest érthető a hallgatás, hisz nincs mit elküldeni, nincs működő forrás, a lényegre nem jött rá a szerző, hogy mitől működne az egész, mik a kritikus problémák megoldásai – hisz nem tudta azokat megoldani. De talán szerencsésebb lenne egyszerűen elmondani, hogy hát ezeket próbáltuk, nem működött, eddig jutottunk, itt megakadtunk végül.
A művészeti szcéna tele van nemzetközi kollaborációt támogató, azt elősegítő támogatási lehetőségekkel. Sőt, majdnem hogy csak ilyen céllal lehet pénzt szerezni, míg konkrét gyártásra vagy kiállításra alig. Sokszor ezen események kimerülnek abban, hogy megismerkednek az alkotók egymással, esetleg megmutogatják egymásnak a munkáik dokumentációját (hisz nem tudják magukkal vinni a műhelyüket és az eszközeiket). Rögtönöznek valami kollaborációt, ami pár napba belefér, ám valódi együttműködés, tudásmegosztás ritkán történik. A feldobott tudás elillan a módszertani és háttéranyag átadásának hiányában. Lényegi dokumentáció, amiből rálátást lehetne kapni, általában nem készül.
Úgy általában: a mai művész nagyon ritkán dolgozik privát megrendelésre, hanem közpénzből kapott támogatásból alkot. Valamiért mégis úgy gondolja, hogy amit a közpénzért csinál, az kizárólag az övé, nem a közösség tulajdona. Ezért nem is érzi fontosnak, hogy a pályázati forrásból elért eredményeit publikálja úgy, hogy az a közösségi tudás részévé váljon – hogy az alapján bárki meg tudja ismételni azt az eredményt. Még furcsább módon, a közpénzi támogatást adó szervezetek sem tartják ezt fontosnak.
Így elszontyolodok – a sok hűhó a "nyitottságról", a "párbeszédről", az "együttműködésről" a művészeti szcénában nem tűnik valósnak lenni. A nyílt forrású közösségeknél az 1970-es évek óta megszokott módszer – hogy az ember a szerzővel való kapcsolatba lépés nélkül, egyszerű érdeklődőként, anonim módon elérhet mindent, ami a projekt saját környezetben való reprodukálásához szükséges – itt sajnos nem teljesül. Általában még kapcsolatfelvétel után sem válik a szükséges információ elérhetővé.
És nem értem – mi végre a titkolózás?
A cikkben említett problémával lépten-nyomon találkozom, de azt kell mondanom, hogy nincs teljesen igazad. Valóban sokszor ellopják az ember ötleteit, továbbfejlesztik a hozzájárulása nélkül olyan irányokba, amit az eredeti szerző nem szeretett volna, sőt ellenezné, ha tudna róla. Éppen az általad említett egyik művésztei tudományos fejlesztéssel találkoztam idén a “Design and Elastic Mind” című kiállításon, amelynek honlapján minden kiállított munkát bemutatnak részletesen.- http://www.moma.org/exhibitions/2008/elasticmind/# – Persze nem tudunk attól még hasonlót csináli, de sok fontos információhoz hozzájuthatunk. Sok vitát hallottam például az eredetileg Buckminster Fuller neve alatt futó találmányról, a tensegrity struktúráról,amely csövek és huzalok rendszeréből építkezik, de közben kiderült, hogy hasonoló rendszereket Fuller előtt is csináltak, és például az orosz Kolejtsuk egészen máshogy meséli el az ötlet keletkezését. Keneth Snelson pedig, Fuller tanítványa saját ötleteként szerepel a világ szoborparkjaiban, múzeumaiban 10-20 méter magas ensegrity szobraival. Ne érts félre, el lehet mondani ezeket a “titkokat”, de nem lehetsz benne biztos, hogy valaki nem másolja le a neved említése nélkül a találmányodat, ezért azért jobb résen lenni. Válaszolni, és általános információkat adni eléggé normális dolog lenne. Ebben egyetértünk, és erre jó példa a New York-i kiállítás is.
Dániel,
azt hiszem jól példázod a problémát, amire rá szeretnék mutatni: a kulturális csere kimerül a munkák egymásnak megmutatásában, az élmény alapú inspiráció szerzésben.
számomra a csere akkor valósul meg, ha megtudom a lényeget is. a nyitottság akkor áll fenn, hogyha azzal, hogy láthatom az alkotást, reprodukálhatom is azt, könnyen, egyértelműen – a “mit” együtt jár a “hogyan”-nal. mert így lehet abból tényleg tanulni, tovább építeni.
érdekes, amit írsz a titkokról és a résen levésről. ha teljesen nyiltan publikálod, amit és ahogy csináltál, akkor mindenki számára nyilvánvaló, hogy ez hozzád kötődik. csak akkor nem nyilvánvaló ez, ha titokban tartod.
Ez az információs rendszer és titkolózás más hátrányokkal is jár, hiszen minél zártabb egy rendszer, annál lassabb és nehézkesebb az információs csere. Sok művész fél “teljes” dokumentációkat készíteni, mert kevesebb kiállításra kap meghívást, ha nélküle is kiállítható a mű – ami jellemzően kevesebb pénzt is jelent. Amitől viszont kevesebben ismerik, és kevesebb meghívást kap.
Ha nincs videó, nem létezik – tartja a webes folklór. Ennek ellenére a sok képzőművész még a weboldalára sem teszi ki munkáit, főleg azok, akik valamilyen szinten függnek a „piactól” is, amely valamilyen örült oknál fogva egyedi tárgyakkal kereskedik. Igaz ez generációs kérdés is, sok fiatal már inkább az ellentétét teszi, mindent felrak. Csak akkor meg az a probléma, hogy nincs olyan hely, ami ezt összefogná, azaz egy olyan fórum, ahol elég ötlet van ahhoz, hogy folyamatos csere legyen.
amit nem értek, igazából, hogy hogy gondoljuk, hogy egy ötletet / tudást lehetne birtokolni, kizarólagosan? talan itt az alapvetően hibás elképzelés. ezt a tudás jellegéből adódóan.
hasonlóan, hogy lehet egy ötletet ellopni? hogy károsodnál ilyenkor? hisz nálad is megmarad az ötlet, nem veszik azt el tőled…
provokatívan fogalmazva: ez amolyan gyerekes irígységnek tűnik
Péter felvetésére, hogy azért tart valaki vissza infót, hogy egy darabot csak a közreműködésével lehessen bemutatni: ez elég aggályos. gondoljunk bele, mi lenne velünk, ha egy DaVinci képet csak ő tudna kiállítani? Akkor nem látnánk egyet sem ma már. Vagy egy Kubrick filmet csak ő vetíthetne le? Igen nagy veszteség lenne.
Be kell látni, az alkotás külön válik az alkotótól, és jól van ez így.
(Egyébként ez egy óriási problémája a kortárs művészetnek, pl. az Ars Electronica 25 éves kiáálításán is teljes kudarcba fulladt a retrospektív kiállítás, mert hát nem állták ki a művek az idő próbáját, nem voltak kiállíthatóak – még azok sem, akikek az alkotóit el lehett érni és rá lehetet venni)
A DaVinci kép azért olyan népszerű, mert mindenki elment megnézni azt az egy bizonyos képet, vagy mert könyvekből, plakátokról, filemkről, magazinokból ismerjük a “lopásait”? Tulajdonképpen egyet láthatunk ma is, bár inkább nem látjuk, mert túl hosszú a sor.
Ahogyan akkor is, amikor DaVinci művei népszerűek lettek, sok másolat, ahogy tetszik, lopás forgott közkézen. Akkoriban jól másolni persze külön szakma volt.
Igen, az alkotás külön válik alkotójától, de csak ez addig van így, amíg egy adott kereten belül marad az alkotás. Kubrick filmjei jól érzik magukat nélküle is, mert az örökösei jogdíjat kapnak minden egyes eladott DVD vagy vetítés után.
Mi a helyzet azokkal a tárgyakkal, amelyekből látszólag egy van? Hasonlóan az ipari felhasználáshoz sokszorosításra kerülnek, aztán a patent vagy felhasználás/értékesítés után fizet a felhasználó?
Oda akarok kilyukadni, hogy ezeknek a tárgyaknak mi a haszna. Egy vízcseppekkel író kijelző érdekes technológia, de mi van egy növényi anyagból készült felülettel, amelyre ecsettel lassan száradó olajdarabkákat helyeztek egy bizonyos, látszólag megísmételhetetlen alakzatban (olajfestmény)? Mindkettő műalkotás, de máshogy. Mi a közös bennük? Mire is használjuk őket?