Tudásmegosztás hiánya a művészeti életben

Meglátok egy érdekes alkotást – vagy egy arról készült fényképet, egy bejegyzést a weben, vagy valaki mesél róla. Felkelti az érdeklődésem, talán mert kihívásnak tűnik vagy mert egyszerűen szép. Sajnos élőben már nincs lehetőségem megnézni, mert vagy csak koncepció, és sehol sem került kiállításra, vagy épp egy másik kontinensen kerül csak bemutatásra. Ám inspirál, ki szeretném próbálni, hasonlóakat építeni, beépíteni egy hasonló ötletembe. Játszani vele.

Újmedia, vagy hívjuk bárhogy máshogy, de a lényeg, hogy markánsan technológiai alapú, technológai megoldásokat használó alkotásról van szó. Pl. egy hulló vízcseppekkel "író" kijelző. Vagy egy lebegő villanykörte, ami világít.

Mint aki több mint 10 éve mozog nyílt forrású szoftverprojektek között, és különösen látván, hogy a "közösségek", "nyílt forrás", "hackerek" és hasonló fogalmak kifejezetten trendinek számítanak a művészeti szcénában, gondoltam, hogy akkor az emberek hozzáállása is hasonló. Különösen, hogy milyen sokat hallani kulturális cseréről, nemzetek közötti kulturális párbeszédről és hasonlókról. Tehát a nyílt forrású közösségekhez hasonlóan itt is nyíltan el lehet érni az információkat, egyszerűen csak oda lehet menni és le lehet tölteni mindent, ami egy projekt teljes reprodukciójához kell. Ha lenne egy-két kérdés, akkor a szerzővel kapcsolatba lehetne lépni, vagy még jobb, van egy fórum vagy levelező lista, ahol hasonló érdeklődésű emberekkel lehet tapasztalatot cserélni, kérdéseket feltenni.

Így első gondolatom, hogy megkeresem a szerző weboldalát, ott biztos elérhetőek a részletek, egy rövid leírás legalább, hogy mi is a háttere az ötletnek, egy-két link, mik a buktatók, milyen eszközöket érdemes használni, mire kell odafigyelni, no és természetesen alaprajzok, forráskódok, amik alapján reprodukálni lehet az egészet. Ám ha van is oldala, azon általában max 1 képet látok, talán egy e-mail címet, esetleg egy utalást, hogy hol is lehetett volna élőben látni a munkát.

Nem adom fel, írok is a szerzőnek, hogy is működik ez, mi is a lényege, milyen eszközök kellenek a megépítéséhez. Néha kapok visszajelzést, hogy örülnek a megkeresésnek, hát igen, szerinte is érdekes a téma és a projekt, valamikor régebben állította ki valahol, dokumentációja igazán nincs. Az alaprajzokra, forráskódra, kulcs alkatrészekkel kapcsolatos kérdésekre általában nincs reakció, többszöri megkeresés után sem.

És akkor nem értem, hogy miért nem osztja meg a tudást, ami felgyűlt nála. Gondolkozom, mi hátránya származna belőle, ha elmondaná, hogy pl. konkrétan milyen szelepet kell használni, vagy elküldené a mikrokontroller forrást, amivel vezérli a kis LED-jeit vagy olvassa a szenzorokról az információkat. Hisz tudást, információt kérek tőle, ami megosztva is megmarad, nála is, mindenkinél.

Gondolkodom azon is, hogy mi előnye származik abból, hogy visszatartja mindezt. Talán azt gondolja, így legalább mások nem másolják a munkáját, nem állítják ki az ő ötletét helyette? Gondolja, akinek segített információval, nem említené meg őt, mint elsődleges forrást, inspirációt? Gondolja, hogy kurátorok, művészettörténészek nem tudnák azt az egyszerű és megmásíthatatlan tényt, hogy ő volt ott előbb?

És gondolkozom, hogy ő vajh légüres térben, egymaga, a kőbaltától kezdve jutott el a munkájáig? Vagy netán ő is látott más eredményeket, amiket inspirálónak talált? Kérdezett és kapott támpontokat, amik alapján megalkotta a sajátját – azt, ami valóban az övé? Akkor miért nem tesz hasonlóan és válaszol mások kérdéseire? Vagy pont neki se válaszolt senki, és így azt gondolja, ő sem segít senkinek?

Néha kiderül, hogy a munka, ahogy az online prezentálva van, igazából olyan formában nem is létezik. Nem működik az úgy, sosem lett valóban kész, az online dokumentáció egy koncepciót, vágyálmot tükröz, amit majdnem sikerült elérni, de végül mégsem. Ebben az esetben valamelyest érthető a hallgatás, hisz nincs mit elküldeni, nincs működő forrás, a lényegre nem jött rá a szerző, hogy mitől működne az egész, mik a kritikus problémák megoldásai – hisz nem tudta azokat megoldani. De talán szerencsésebb lenne egyszerűen elmondani, hogy hát ezeket próbáltuk, nem működött, eddig jutottunk, itt megakadtunk végül.

A művészeti szcéna tele van nemzetközi kollaborációt támogató, azt elősegítő támogatási lehetőségekkel. Sőt, majdnem hogy csak ilyen céllal lehet pénzt szerezni, míg konkrét gyártásra vagy kiállításra alig. Sokszor ezen események kimerülnek abban, hogy megismerkednek az alkotók egymással, esetleg megmutogatják egymásnak a munkáik dokumentációját (hisz nem tudják magukkal vinni a műhelyüket és az eszközeiket). Rögtönöznek valami kollaborációt, ami pár napba belefér, ám valódi együttműködés, tudásmegosztás ritkán történik. A feldobott tudás elillan a módszertani és háttéranyag átadásának hiányában. Lényegi dokumentáció, amiből rálátást lehetne kapni, általában nem készül.

Úgy általában: a mai művész nagyon ritkán dolgozik privát megrendelésre, hanem közpénzből kapott támogatásból alkot. Valamiért mégis úgy gondolja, hogy amit a közpénzért csinál, az kizárólag az övé, nem a közösség tulajdona. Ezért nem is érzi fontosnak, hogy a pályázati forrásból elért eredményeit publikálja úgy, hogy az a közösségi tudás részévé váljon – hogy az alapján bárki meg tudja ismételni azt az eredményt. Még furcsább módon, a közpénzi támogatást adó szervezetek sem tartják ezt fontosnak.

Így elszontyolodok – a sok hűhó a "nyitottságról", a "párbeszédről", az "együttműködésről" a művészeti szcénában nem tűnik valósnak lenni. A nyílt forrású közösségeknél az 1970-es évek óta megszokott módszer – hogy az ember a szerzővel való kapcsolatba lépés nélkül, egyszerű érdeklődőként, anonim módon elérhet mindent, ami a projekt saját környezetben való reprodukálásához szükséges – itt sajnos nem teljesül. Általában még kapcsolatfelvétel után sem válik a szükséges információ elérhetővé.

És nem értem – mi végre a titkolózás?

© 2020 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány