Rothko az irodában

Talán nem is olyan meglepő, hogy a népszerű tévésorozatokban ritkán jelennek meg képzőművészeti alkotások. A designra persze mindig nagyon ügyelnek, a fotók gyakran jutnak kulcsszerephez, nem is beszélve mindenféle videofelvételekről, de a klasszikus szobrok vagy festmények nem igazán kerülnek a cselekmény középpontjába. Biztos vannak persze kivételek: itt-ott mégis feltűnhet a háttérben egy bűntényre utaló festmény, mint annak idején Hitchcocknál, vagy a hősök valamilyen emlékműnél találkoznak (mint Hitchcocknál). A dramaturgia azonban általában kikerüli a műtárgyakat, és ez az akcióra épülő médiavilágban tényleg nem meglepő. Nemrég azonban akadt egy kevéssé akciódús, épp ezért kevéssé nézett, de annál több pozitív kritikával és díjjal elhalmozott amerikai sorozat, amelyben a gondosan kiválasztott műtárgyak egyrészt a főhősök lakó- és munkahelyének hátterét szolgáltatják, másrészt itt-ott még dramaturgiailag kiemelt jelentőségre is szert tehetnek.

A Mad Men-ről van szó, amelyet itthon Reklámőrültek címen játszott néhány hónapja a közszolgálati televízió. A cselekmény New Yorkban játszódik a hatvanas évek elején, nagyrészt egy képzeletbeli reklámügynökség, a Sterling Cooper irodáiban, a Madison Avenue-n (innen a címben a Mad). A szövegírók, grafikusok, titkárnők és főnökök az eddig elkészült 26 részben dolgoznak és magánéletet élnek, közben a kor stílusában tartott irodáik falait leginkább absztrakt expresszionista képek díszítik. A sorozat díszlettervezői – a sokszorosan díjazott Dan Bishop és munkatársa, Amy Wells – ezzel nyilván a cég modern gondolkodásmódját kívánták hangsúlyozni, nem eltúlozva a képzőművészeti trendérzékenységet. Ha négy-öt évvel későbbi környezetet kellett volna felépíteniük, valószínűleg nagyobb gondban lettek volna, mit kezdjenek a pop arttal, ott van-e már Andy Warhol – aki épp a sorozat cselekménye idején válik híres reklámgrafikusból befutott művésszé –, s ha ott van, vajon hogy reagálnak felfutására az egykori ismerősök/konkurensek? Így azonban 1961/62-ben még elegánsan kikerülhették a kérdést; ráadásul azt is finoman érzékeltethették, hogy a nagymenők otthonában viszont minden éppoly konzervatív, mint húsz-harminc évvel azelőtt. A kortárs képzőművészettel szemben elfoglalt, alapvetően konzervatív pozíciók leginkább egyetlen jelenetben érhetők tetten, amikor az egyik főnök, Bertram Cooper irodájában egyszer csak megjelenik egy Rothko-kép. A művet Mark Rothko valószínűleg a negyvenes évek végén festhette, ez az időszak jelentette számára az igazi áttörést; 1961-ben pedig már igazi hírességnek számított: John F. Kennedy beiktatási ünnepségén Joseph Kennedy mellett kapott helyet.

A Cooper irodájában kiakasztott képről a főnök távollétében beosonó beosztottak beszélgetni kezdenek, és az egyik szövegíró ezt mondja: „Talán csak meg kellene tapasztalnod. Mintha valamilyen mélységes mélybe pillantanál. Olyan, mintha beleesnél.” Emellett persze a Rothko képeivel kapcsolatban akkoriban és azóta is felbukkanó triviális és kevésbé triviális, misztikus és kevésbé misztikus, pozitív és negatív befogadói megnyilvánulások szinte minden alaptípusa felbukkan a rövid jelenetben. Az egyébként a keleti filozófiához kapcsolódó külsőségeket jól őrző Cooper azonban végül kiábrándítja a képről érdeklődő kollégáját, amennyiben elárulja, hogy csak azért vette, mert karácsonyig megduplázhatja az árát.

Tulajdonképpen nem is Rothko vagy művének befogadása a legérdekesebb ebben az epizódban, hanem az az általánosabb probléma, amelyre a párbeszédek rámutatnak: hogyan tudjuk a jelenből a lehető leghatásosabban megkonstruálni a múltat? Létezhet-e például nagy pontosságú befogadás-archeológia, amely egyszerre előre- és visszavetítve pozícionálja Rothko vagy más absztrakt expresszionisták műveit? Melyek azok a képek, amelyek egy ilyen speciálisan konstruált múlt részeit képezhetik, és csaknem ötven év után visszamenőleg milyen jelentőséget tulajdonítunk nekik?

E költői kérdések felvetésével párhuzamosan érdemes utalni arra, hogyan jelenik meg mindeközben ugyanazokban az irodákban a korabeli design. A bútorok és tárgyak első látásra a híres tervezők, George Nelson, Charles Eames vagy Eero Saarinen munkáira emlékeztetnek, de később már látszik, hogy ennél finomabban jártak el a produkció designerei: semmit nem másoltak le egy az egyben egy filmből vagy egy magazinból. Különböző forrásokból, elsősorban Los Angeles-i régiségkereskedőktől gyűjtötték az anyagokat, ebből rakták össze az időnként a korai tévé-horror-sorozat, a Twilight Zone környezeteire emlékeztető szobabelsőket. A design ebből a szempontból szó szerint sokkal kézzelfoghatóbb, sokkal elevenebb, mint a festészet. Nem is meglepő, hogy a film vetítése idején, és azóta is számos cikk íródott és honlap keletkezett, ahol a rajongók a sorozatban látható bútorok vagy más belsőépítészeti elemek nyomára próbálnak bukkanni. A korabeli design a sorozattal párhuzamosan retro-divattá vált, miközben a Rothko-képek ára semmiképp nem duplázódott.

 

© 2018 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány