A szabad művészetet választottam

Király Tamás és Rajk László életműve több ponton is összekapcsolódott: egymás közvetlen közelségében dolgoztak különféle filmes látvány- és jelmezterveken, vagy a rendszerváltás után megnyíló NA-NE Galéria alkotóiként. Király geometrikus vonalvezetésű ruhaszobrai és Rajk szúrós építményei, visszanyúlva az orosz konstruktivizmus formanyelvéhez, egyaránt egy kor forradalmi esztétikájának újraértelmezésével tartanak tükröt a hanyatlásnak indult szocialista rendszer visszásságaival szemben. A Trapéz galéria Engedetlen szerkezetek című kiállításán a két alkotó művei reflektálnak egymásra, megidézve egy kort, amikor a tűrt kategóriába tartozó művészek még a Fiatal Művészek Klubjában gyűltek össze, mégsem járt komolyabb következményekkel, amikor Királyt és vörös csillagos parlamenti kupolát formázó kalapot viselő modelljét rendőrök igazoltatták a Nemzeti Múzeum kertjében. A kiállítás a héten zár, a Király Tamás-életmű ’80-as évekbeli fejleményeit feldolgozó kétnyelvű kiadványt azonban jövő hétfőn mutatjuk be. Ebben az interjúban Rajk Lászlóval szintén erről az időszakról beszélgettünk.

Engedetlen szerkezetek. Fotó: Biró Dávid
Engedetlen szerkezetek. Fotó: Biró Dávid

Soós Andrea: Hogyan lett része a Fiatal Művészek Klubjába rendszeresen járó művészek körének? 

Rajk László: Az FMK viszonylag lassan nőtte ki magát, és vált azzá a meghatározó intézménnyé, amivé alakult. Lehet vitatkozni azzal, hogy a művészek foglalták-e el ezt az intézményt, vagy az intézmény fogadta be a művészeket, de az biztos, hogy annak a művészgenerációnak, akiket ma neoavantgárdnak hívunk ez egy megkerülhetetlen találkozópontja volt. Számomra gimnázium idején, az 1960-as évek második felében váltak meghatározóvá a neoavantgárd alkotók és a Halász Péter körül létrejött alternatív színházi kollektíva. Az Egyetemi Színpad mellett a Műegyetemen – ahol építészetet hallgattam – működő R-klub valamint a Bercsényi Kollégium szintén fontos helyszínei voltak a progresszív művészetnek. Az építészeknek különleges kapcsolata volt akkoriban a haladó szellemű művészekkel, például az IPARTERV kiállítások kapcsán is. Szinte azt is mondhatnám, hogy nekem könnyű volt, hiszen ott volt a környékemen ez a közeg. A politikai ellenzékbe is a művészeten keresztül érkeztem, nem az irodalom vagy a szociológia felől. Persze, akkoriban nem kellett ahhoz politizálni, hogy valakit betiltsanak.

Engedetlen szerkezetek. A képen: Haraszti Miklós A cenzúra esztétikája szamizdat Rajk László által készített eredeti borító terve. Fotó: Biró Dávid
Engedetlen szerkezetek. A képen: Haraszti Miklós A cenzúra esztétikája szamizdat Rajk László által készített eredeti borító terve. Fotó: Biró Dávid

SA: Ez választás kérdése volt, hogy politizálok vagy művészetet csinálok? 

RL: 1968 környékén ez egy nagyon erős alternatíva volt: ha feltesszük, hogy létezik a szabad művészet és van a politizáló művészet – a politizálót nem pejoratív értelemben használom – akkor én a szabad művészetet választottam, és nem a politikailag elkötelezettet.

SA: Úgy tűnik, hogy akkoriban mintha az építészetben egy szabadabb szellemiség uralkodott volna. 

RL: Az egyetemi diákságra általában jellemző volt a nyitottabb szellemiség. Más egy olyan korszak amikor egy filozófus számít celebnek. Ez a generáció nem fogadta el azt, hogy a kortárs művészet nem művészet, és ilyen festményeket a majmok is tudnak csinálni. Persze vitatkoztunk, hogy a Frank Zappa, a Rolling Stones vagy a Beatles-e az isten, de az biztos, hogy a kortárs művészet nagy szerepet játszott, a ’68-as generáció identitáskeresésében, ami elég sikeressé vált, és nyomot hagyott a világban: mázlim volt, hogy ebbe születtem.

Engedetlen szerkezetek. Fotó: Biró Dávid
Engedetlen szerkezetek. Fotó: Biró Dávid

SA: Hogyan zajlott az információszerzés? 

RL: Elképesztő volt a fordítási piac Magyarországon: kiváló tudással rendelkeztek azok, akik a könyveket kiadásra ajánlották. Amikor 1975-ben Kanadában megismerkedtem emberekkel és kiderült, hogy ugyanazokat a könyveket olvastuk, ők még inkább meg voltak lepve, hogy ez hogyan volt lehetséges a vasfüggöny mögött.

A minőségi könyvkiadás mellet a fontos nyugati szakfolyóiratok is jelen voltak Magyarországon, emellett a szovjet országokról is tudtunk. Ismertem a hetvenes évek szovjet építészetét, a Grúziában vagy a Jugoszláviában található épületeket. Úgy 7-8 éve újra feléledt az érdeklődés a  szovjet építészet iránt. Princeton-on tartott erről egy előadást egy orosz származású fiatal professzor, akinek leesett álla, hogy mindegyiket ismerem. Mondtam neki, hogy én még abból az időből tudok ezekről építményekről, amikor még kortársak voltak.

Egy másik információ forrás az építészeti pályázatok voltak, ahol igazán el lehetett ereszteni a képzeletet, mert sokan nem arra hajtottak, hogy megnyerjék, hanem hogy megmutathassák milyen fantasztikus tervek vannak a fejükben. A pályázatok az önkifejezés és a radikális vélemények megfogalmazásának színterei lettek, amelyekre az építészeti lapok is nyitottak voltak, és szívesen közöltek teljesen elrugaszkodott ötleteket is.

Engedetlen szerkezetek. A képen: Rajk László 1983-as Munka asztal című alkotása. Fotó: Biró Dávid
Engedetlen szerkezetek. A képen: Rajk László 1983-as Munka asztal című alkotása. Fotó: Biró Dávid

SA: Mikor kezdett el filmmel foglalkozni? 

RL: Már egyetem alatt segítettem a Színművészeti Főiskolán hallgatóknak színpadi látványtervet készíteni, és ezek a diákok egyszer csak rendezők lettek, akik színházban kezdtek dolgozni és engem is hívtak. Innen már csak egy lépés volt a film. A megbízások a személyes kapcsolatokon keresztül érkeztek, mert ismertük egymást az FMK-ból, kiállításokról: így működött a művészeti partner találás. Nagyon jellegzetes módja volt ez az együttműködésnek. Ennek köszönhető annak a szövevényes hálózatnak is a kialakulása, amelyből világosan látszik, hogy mindenki dolgozott mindenkivel.

SA: György Péter írja, hogy a Filmgyár menedéket jelentett azoknak az építészeknek, akik nem akartak az állami tervezőirodákban dolgozni. 

RL: A háború után, 1945-től a progresszív szemléletű építészek közül sokan az egyetemre menekültek, később valóban a Filmgyár jelentette a menedéket. Akkoriban zajlott egy paradigmaváltás az építészetben és a látványtervezésben is. Nemzetközi szinten is megfigyelhető, hogy a hetvenes években térben kezdtek el gondolkodni a rendezők: nem egy festett háttér adta a díszletet egy műteremben, ahol fel van építve egy jelenethez tartozó enteriőr, hanem kilépnek az utcára. Godard Kifulladásig című újhullámos filmjében a Champs-Elysées-n sétálnak fel-alá: a város már nem csupán háttér, hanem a cselekmény szerves része. Mindez a színházban indult, aztán megjelent a filmben, a televízió pedig még vagy harminc évre leragadt a két dimenzióban.

Engedetlen szerkezetek. A képen: Király Tamás kitűzői a New Art Stúdióból. Fotó: Biró Dávid
Engedetlen szerkezetek. A képen: Király Tamás kitűzői a New Art Stúdióból. Fotó: Biró Dávid

SA: Hogyan adódott lehetősége Kanadában tanulni? 

RL: Édesanyám nevelt fel, aki proli családból származott, egy Kinizsi utcai, szobakonyhás lakásban éltek. 1933 körül a nővérével kimentek Párizsba, ahol három évig dolgoztak, megtanultak franciául. Akkoriban ez szokás volt, ha az ember elért egy bizonyos kort, akkor körül kellett néznie a világban. Ez a tudat megmaradt benne, és engem már az egyetem utolsó évében ösztönzött arra, hogy menjek el külföldre, minél messzebb, annál jobb. Végül is Károlyi Mihályné hathatós közbenjárásának köszönhető, hogy elmehettem Kanadába, amiért nagyon hálás vagyok.

SA: Elég alapos megfigyelés alatt állhatott. 

RL: Biztosan, de már gyerekkoromban megszoktam, hogy ez az élet velejárója. Amikor a romániai deportálásból hazatértünk édesanyámmal, a házmesterné bevallotta, hogy ő vitte a teát a BM-eseknek akik lehallgatták a telefonunkat.

SA: Mennyire érezte magán a cenzúrát? 

RL: Az eggyel idősebb, Halász Péter körül kialakult társaságban már megtanultam azt, hogy ha eldöntöm, hogy megpróbálok szabadon élni, annak ára van. Néha nem is kevés, de megéri.

Engedetlen szerkezetek. A képen: Király Tamás és modellje rendőri igazoltatás közben (Fényképezte: Almási Jonathan Csaba). Fotó: Biró Dávid
Engedetlen szerkezetek. A képen: Király Tamás és modellje rendőri igazoltatás közben (Fényképezte: Almási Jonathan Csaba). Fotó: Biró Dávid

SA: Mi volt az ára? 

RL: Szar munkák. Bár amit büntetésből kaptam, nagyon élveztem: gyárakat terveztem. Technológiai fegyelmet tanultam, ami egyúttal védelmet is nyújtott, mert ha bármilyen vidéki tanácselnök beleszólt abba, hogy valamit máshogy kellene, le lehetett szögezni: bocsánat, ez gyár. Tisztelték azt, hogy vannak szabályok, amire sok mindent rá lehetett sütni.

Többen gondoltuk azt, hogy az egész létező szocializmus egy végtelenül slampos és nagyon kis teljesítményt kívánó rendszer. Amikor valaki arról beszél, hogy mennyit dolgozott akkoriban, azt én fenntartásokkal kezelem. Ha valamiből milliomosok voltunk, az az idő. Persze voltak akik több állást vállalva halálra dolgozták magukat, de az elvárt minimumot viszonylag gyorsan le lehetett tudni. Én is teljesen hagyományos munkarendben dolgoztam, 1985-ig ameddig ki nem rúgtak az Ipartervből, csak utána lettem szabadúszó.

Engedetlen szerkezetek. A képen: Király Tamás modelljei a Szabadság szobor talapzatánál 1988-ban (Fényképezte: Almási Jonathan Csaba). Fotó: Biró Dávid
Engedetlen szerkezetek. A képen: Király Tamás modelljei a Szabadság szobor talapzatánál 1988-ban (Fényképezte: Almási Jonathan Csaba). Fotó: Biró Dávid

SA: Miért rúgták ki? 

RL: Politikai okokból: akkor már jegyezték, ki ír alá tiltakozó nyilatkozatokat. Egy kiadóvállalattól sokkal hamarabb küldtek el emiatt valakit, mint egy tervezőirodából. A barátaim nagy részének már 1981-82-ben nem volt munkája, volt aki benzinkutasként dolgozott. Én ennél egy picit tovább húztam.

SA: Mit gondol a dekonstruktív építészetről? 

RL: Sosem tudtam eldönteni, hogy ez egy stílus vagy egy módszer. Az biztos, hogy a dekonstruktivisták a legnagyobb újítók a huszadik század második felében. Azok az építészek, akik 1988-ban a New York-i MOMA kiállításán szerepeltek, szétrúgtak mindent ami akkoriban biztosnak tűnt: Coop Himmelblau, Peter Eisenman, Frank Gehry, Zaha Hadid, Rem Koolhaas, Daniel Libeskind és Bernard Tschumi fluid tereket hoztak létre, elemeire bontották az addigi építészeti gyakorlatokat és összerakták teljesen másképpen. A dekonstrukció egy munkamódszer, kiragad részeket, más kontextusba helyezi, és abból születik valami egészen újszerű. Filmben ehhez hasonlít a Saul fia: már minden elem megvolt, de újra össze kellett rakni, hogy ilyen rendkívüli mozi legyen.

SA: Pont emiatt szerettük volna Király Tamást párba állítani egy olyan alkotóval, aki a hozzá hasonló egymásra halmozással él a művészetében, mégis az ön munkáin kevésbé kérték számon a funkciót. 

RL: Ez valószínűleg az IPARTERV-ben töltött évek alatt megtanult fegyelemnek is köszönhető. A funkció egy olyan szükséges elvégzendő feladat, amit könnyű megcsinálni. Egy antifunkcionalista házat nekem sokkal nehezebb megtervezni mint egy funkcionalistát, mert rutinom van benne. Ez nem különösebb érték: minden gyakorló építésznek benne van a fejében.

Király Tamás munkásságában én nem hiányoltam a hasznosságot, hiszen ez volt a trend is: nem volt olyan ruha a kifutón, ami funkcionális lett volna. A hatvanas-hetvenes években még egy Dior bemutatón csak hordhatatlan ruhákat lehetett látni. Az extremitás volt a lényeg, nem az, hogy abban a kezeslábasban vagy cipőben ki lehessen menni az utcára. Ez az amin belül Király fantasztikus volt: hogy hova teszi a hangsúlyt. Egyéni volt, nem volt hozzá hasonló, ő a testet dekonstruálta. Nagyon szerencsétlen csillagzat alatt született, amiért ebben az országban kellett érvényesülnie, amiből nem is tudott kitörni. Ugyan sok barátja győzködte, hogy menjen Berlinbe, és Nyugat-Berlin fantasztikus hely volt a hetvenes-nyolcvanas években, de mondjon valakit, aki sztártervező lett onnan. Egy kreatív temető volt. Kelet-Európában most Varsóban látom a legnagyobb lehetőséget, hihetetlen ami a művészetben történik ott. Az persze mindig egy nagy kérdés marad, hogy hol születik a művészet és hol lesz belőle üzlet.

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány