Verseny és/vagy együttműködés? – Bencsik Barnabás szerint naponta kell mérlegelnünk döntéseinket

Korábban axiómának hitt szakmai alapelvek, konszenzusosnak hitt értékek és evidenciának tekintett igazodási pontok váltak semmivé egy-két év alatt, és vette át a helyüket egy anakronisztikus, ideológia-vezérelt és az évtizedes frusztráltságból táplálkozó hatalmi akarnokság, ami gyakorlatilag vállalhatatlanná és nevetség tárgyává tette a közpénzből finanszírozott kulturális intézményrendszer nagy részét. Ez egy annyira radikálisan más és a korábbitól alapvetően különböző, új helyzet, amit megérteni is nagy kihívás, nemhogy megfelelő választ adni rá.

katalizator_logo.png

Katalizátor-díj 2013 döntőbe jutott szereplői a kiértékelésen megfogalmazták, hogy a díjazás folyamatából adódó versenyhelyzet ellentmondásban van tevékenységük közösségi céljaival, a rivalizálás helyett pedig a tapasztalatcsere és az együttműködés szükségessége mellett érveltek. 2014-ben ezért kiiktattuk a Katalizátor-díj odaítélésének folyamatából a zsűrizést: a szolidaritásnak, a konstruktív interakciós helyzeteknek és együttműködéseknek igyekeztünk több teret adni a projektek kidolgozásának többlépcsős folyamatában. Mennyire kiküszöbölhető vagy elkerülhetetlen a rivalizálás a művészeti életben? A kreativitás, a művészeti gondolkodás vagy a művészet autonómiája ad-e kellő eszközöket ahhoz, hogy meghaladjuk a túlélésért folytatott harc törvényszerűségeit? Bencsik Barnabás válaszol a Katalizátor-díj 2014 körkérdésére, aminek az átadójóra mindenkit szeretettel várunk ma 6-tól a Trafóban!

A hazai kortárs szcéna szereplői már három éve csak kapkodják a fejüket a szűkebb közegükben végbement változások láttán, nem értik, hogy mi történik körülöttük, és nem akarnak hinni a szemüknek, hogy mindez valóban megtörténhet… Korábban axiómának hitt szakmai alapelvek, konszenzusosnak hitt értékek és evidenciának tekintett igazodási pontok váltak semmivé egy-két év alatt, és vette át a helyüket egy anakronisztikus, ideológia-vezérelt és az évtizedes frusztráltságból táplálkozó hatalmi akarnokság, ami gyakorlatilag vállalhatatlanná és nevetség tárgyává tette a közpénzből finanszírozott kulturális intézményrendszer nagy részét. Ez egy annyira radikálisan más és a korábbitól alapvetően különböző, új helyzet, amit megérteni is nagy kihívás, nemhogy megfelelő választ adni rá. Így aztán természetes, hogy a helyzetértelmezési kísérletek széles spektrumon mozgó válaszreakciókat és magatartási mintákat eredményeznek, a meggyőződéses hittől, a tudatos opportunizmuson át, a megalkuvás nélküli ellenállásig. Kétségbeesetten keresik a szereplők identitásuk megőrzésének lehetséges módozatait, és szembesülnek újra és újra azokkal a helyzetekkel, ahol vagy professzionális karrierjük építése látja kárát egy adott helyzetben hozott döntésüknek, vagy morális és a szakmai meggyőződésüket kell feladniuk, annak minden személyiségromboló következményét felvállalva.

Ezen a zűrzavaros, egyre szűkülő és sivatagosodó terepen, az egyéni talpon maradás és túlélés esélyeit latolgatva merül fel egyre élesebben a kérdés, hogy mi lenne a leghatékonyabb, a  legnagyobb valószínűséggel sikerrel kecsegtető stratégia: az individuális dzsungelharc vagy a közösségi szolidaritáson alapuló együttműködés? De sajnos, erre úgy általánosságban nincsen recept. Minden művésznek és a színtér minden szereplőjének naponta kell mérlegelnie és meghoznia döntését, annak tudatában, hogy a személyes felelőssége a közösségi cselekvésben sem oldódik fel, ahogy egyéni érdekeit sem függetlenítheti a tágabb közössége értékszempontjaitól, ha azt akarja, hogy a kortárs kultúrának ez – a társadalom lelki higiéniája szempontjából fontos – kritikai terepe még egy ideig fennmaradjon.

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány