Művészet mint kutatás vs. művészeti kutatás, avagy sikerül-e a hazai művészoktatásnak kitőrni az autonóm művészet hermeneutikai paradigmájából?

Kurátorok és kritikusok sokan és sokszor megfogalmaztuk már, hol informálisan, hol nyilvánosan, hogy alig találni nemzetközi elvárásokkal kompatibilis magyar képzőművészt. Nehéz leírni ezen sorokat, de nem a lokális politikai aspirációim okán, hanem mert a rendszert – és itt csak egyetlen egyről, a globális kapitalizmus mindent beolvasztó kohójáról lehet és kell beszélni – kritikusan szemlélem. Ha a kirekesztettek, vagy esetünkben inkább a kizsákmányoltak, azaz a művészek jogairól van szó, mert itt arról lesz szó, akkor esetemben az érzelmek is előtérbe kerülnek. Hock Bea írásai (Dua Ditaktika: Rendezetlen számla, Már a tudomány sem a régi) kapcsán szeretnék hozzászólni a művészeti kutatás témájához.


Elképzelések egy fiktív akadémiáról. Nemzetközi csoportos kiállítás és szimpózium. Kurátor: Lázár Eszter

Kezdjük egy rövid fogalmi tisztázással: a művészeti kutatás egy olyan szakkifejezés, amely az elmúlt évtizedben jelent meg a művészeti-világ (artworld) szótárában. Miért csupán most és minek a képviseletében?

Azért most és nem korábban, mert a művészeti kutatás intézményesült helyszínei, a művészeti akadémiák maguk is meglehetősen későn, csupán a kilencvenes években(!) csatlakoztak ahhoz a tudományos diszkurzushoz, amely a dekonstrukciós láz hevében újraértékelte a művészeti intézményrendszer – mint tudományos diszkurzus, mint intézményi keret satöbbi – modernizmusban gyökerező működési elveit. Érdemes elgondolkozni hogy miért történt ez így és nem másként? Miért lép fel itt újfent a megkésettség?  Esetleg azért mert a világ valamennyi akadémiáján tanító valamennyi művésztanár egyaránt valamiféle ókonzervatív ízlés jegyében megakadályozta volna a friss és polemikus tudományos szemléletek megjelenését? Nyílvánvalóan nem csak erről van szó. Az ízlésháborúk mindig valami másról is szólnak: a hatalomhoz való hozzáférés lehetőségéről. Mielőtt azonban újfent azt gondolnánk, hogy akadémiai munkahelyek birtoklása lenne pusztán a tét (vagyis a megkésettséget továbbra is a művész professzorok gazdasági marakodásainak a számlájára írnánk, ahol a rosszfiúk/és esetenként a rossz lányok vannak mindig a nyerő pozícióban), gondoljuk tovább a kérdést, ássunk kicsit mélyebbre. Miért van az, hogy míg a modernista művészettörténet, vagy a múzeum, vagy mostanában a kurátorság diszkurzusának kritikája egyetemi katedrát, doktori szintű képzést, vagy egyenesen külön egyetemet kapott, folyóiratai és különféle tudományos iskolái működnek, addig a művészet autonóm felfogásának a kritikája – a művészeti kutatás diszkurzusa – nem birtokol hasonló mértékben intézményi legitimációt a művészoktatás intézményeiben? A művészeti kutatás fogalmának a megszületése és elterjedése a művészek tudáshoz való hozzáférésének a jogáról (is) szól, és ez nem kizárólag a kistílű egyéni érdekek, hanem kulturális és gazdaság politikai elvek háborújaként írható le.


Láthatósági viszonyok. Kiállítás és workshop sorozat. Kurátor: Lázár Eszter

Lehet azon polemizálni a magyar helyzetet tekintve, hogy miért van az, hogy a művészek nem felkészültek, nem olvasottak vagy következetesek eléggé ha kutatásra adják fejüket (mellesleg minden „jó“ művész kutat és felfedez, így a festő vagy a szobrász is, ennek ellenére nemzetközileg is használatban van az ún. „kutató művész“ fogalma, mely megnevezés meglehetősen szerencsétlen ti. a modernista, műfajok szerinti kategorizációt termeli újra*). Vagy miért van az, hogy ha a Magyar Képzőművészeti Egyetem (MKE) meg is rendez egy konferenciát művészet és/mint kutatás témájában, akkor ennek még mindig nem sikerül lényegében túllépnie a művészet tudományközi vizsgálatának határait? – vagyis kijelenetenie, hogy művészeti kutatás van, volt, és lesz, azaz jogunk van saját intézményrendszerhez! Mert itt nem kizárólagosan a művészet autonóm felfogásának a kritikájáról van szó, hanem alapvető jogokról. Minden más kérdés egyenlőre még merő szemfényvesztés. Persze lehet arról vitát nyitni – sőt valahogy majd egyszer szükséges is – hogy mennyiben más, vagy mennyiben hasonló a művészet kutatása a tudományos kutatások módszertanát illetőleg, de a legitimitás az nem episztemológiai kérdés.


Láthatósági viszonyok. Kiállítás és workshop sorozat. Kurátor: Lázár Eszter

Magyarországon van DLA képzés, miről is beszélünk tulajdonképpen? A tartalomról és a célokról, de ez esetben még nem az elméleti nézőpontháborúk összefüggéseiben. Ezen a ponton ismereteim a magyar kontextust tekintve hiányosak, ezért kicsit bizonytalan vagyok, de remélhetőleg majd a kommentelők kisegítenek: a képzőművész PHD/DLA képzések oktatás és gazdaság politikai irányelveit kell megvizsgálni ahhoz, hogy kiderüljön pontosan minek is szánja a fenntartó –  többnyire még az állam – ezeket a programokat. Míg Svédországban elit oktatás van, azaz kevés diák (többnyire még) minőségi körülmények között és állami támogatással tanul a felsőoktatás intézményeiben, addig például Nagy Britanniában különbséget tesznek kutatásra jogosult és nem jogosult felsőoktatási intézmények között, mely különbség a források egyenlőtlen elosztását, vagyis lényegében a csökkentését jelenti. Nem a doktori iskolák léte vagy nem léte tehát feltétlenül a tét, hanem az, hogy milyen körülmények között és milyen célból oktatják a hallgatókat. Az oktatási vagy egyéb piacokat akarnak továbbgörgetni, vagy a tudomány szabad művelését támogatják? Ezért nehéz kritikát írni például az MKE művészetet kutatásként vizsgáló konferenciáját illetően. A tét az nem pusztán a nézőpontok, hanem a célok egyeztetése. Ha a nézőpontok eltérőek is, a céljaink, feltételezem, megegyeznek.


Haraszti Gina, a Másodlagos Tanszék workshop egyik résztvevőjének a munkája.


Ha a művészeti kutatás módszereiről folyó vitával szembesülünk, látszólag módszertani diszkussziók szemtanúi lehetünk, mely egy izgalmas és továbbgondolásra insipiráló alakuló félben lévő terület. De a diszkurzus egyben a művészet szabad műveléséről is szól, arról, hogy ne pusztán leendő oktatókat termeljenek ezek a doktori programok, hanem legyen lehetőség a művészet szabad művelésére a felsőoktatás nyújtotta biztonságos feltételek között. Ehhez persze szükséges az elméleti koncepció és módszertan. Persze vannak olyanok, akik firtatják a művész doktorok tömeges megjelenését, mondván, hogy ezzel elbürokratizálódik a művészeti-világ. Érvként a kurátorképzések ipari méreteit és ennek negatív következményeit hozzák fel. Csakhogy óriási különbség van a művészek és kurátorok termelési és munkavállalói lehetőségeinek tekintetében, ahol a művészeknek jóval kevesebb intézményi (piac, oktatás, kiállítás) lehetőségeik vannak, mint a kurátoroknak. Az legyen a legnagyobb gondunk ha a művészek doktori képzésük során – a rendelkezésre álló időt és lehetőséget kizárólag kutatásra, azaz alkotásra használva – ipari méretekben termelnének műalkotásokat saját maguk és leendő közönségeik örömére. Svédországban a művészeti doktoranduszok, hasonlóképp más  doktori programok diákjaihoz, havi 2000 Euro kutatási támogatásban részesülnek, négy éven keresztül. Ipari méretek tehát akkor fenyegetnek ha a cél nem a kutatás támogatása, hanem a termelés szabályozása.

Nehéz dolog tehát vitát nyitni a hazai művészeti kutatás, de akár az egyes művészek alkotómódszereinek témakörét tekintve, mert a tudáshoz való hozzáférés egyéni és intézményes esélyeit nem lehet figyelmen kívűl hagynunk hogy szelíd – vagy kevésbé szelíd – de mindenképpen okos kritikákkal segítsük a hazai művészek munkáját.

További kapcsolódó anyagok:

Amit szabad Jupiternek miért nem szabad a kisökörnek?

Művészeti kutatás ahogy Jee-Eun Kim látja

A művészeti élet hierarchiája

Minden a személyes döntésen múlik

 

© 2023 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány