Kurátorok és kritikusok sokan és sokszor megfogalmaztuk már, hol informálisan, hol nyilvánosan, hogy alig találni nemzetközi elvárásokkal kompatibilis magyar képzőművészt. Nehéz leírni ezen sorokat, de nem a lokális politikai aspirációim okán, hanem mert a rendszert – és itt csak egyetlen egyről, a globális kapitalizmus mindent beolvasztó kohójáról lehet és kell beszélni – kritikusan szemlélem. Ha a kirekesztettek, vagy esetünkben inkább a kizsákmányoltak, azaz a művészek jogairól van szó, mert itt arról lesz szó, akkor esetemben az érzelmek is előtérbe kerülnek. Hock Bea írásai (Dua Ditaktika: Rendezetlen számla, Már a tudomány sem a régi) kapcsán szeretnék hozzászólni a művészeti kutatás témájához.
Elképzelések egy fiktív akadémiáról. Nemzetközi csoportos kiállítás és szimpózium. Kurátor: Lázár Eszter
Kezdjük egy rövid fogalmi tisztázással: a művészeti kutatás egy olyan szakkifejezés, amely az elmúlt évtizedben jelent meg a művészeti-világ (artworld) szótárában. Miért csupán most és minek a képviseletében?
Azért most és nem korábban, mert a művészeti kutatás intézményesült helyszínei, a művészeti akadémiák maguk is meglehetősen későn, csupán a kilencvenes években(!) csatlakoztak ahhoz a tudományos diszkurzushoz, amely a dekonstrukciós láz hevében újraértékelte a művészeti intézményrendszer – mint tudományos diszkurzus, mint intézményi keret satöbbi – modernizmusban gyökerező működési elveit. Érdemes elgondolkozni hogy miért történt ez így és nem másként? Miért lép fel itt újfent a megkésettség? Esetleg azért mert a világ valamennyi akadémiáján tanító valamennyi művésztanár egyaránt valamiféle ókonzervatív ízlés jegyében megakadályozta volna a friss és polemikus tudományos szemléletek megjelenését? Nyílvánvalóan nem csak erről van szó. Az ízlésháborúk mindig valami másról is szólnak: a hatalomhoz való hozzáférés lehetőségéről. Mielőtt azonban újfent azt gondolnánk, hogy akadémiai munkahelyek birtoklása lenne pusztán a tét (vagyis a megkésettséget továbbra is a művész professzorok gazdasági marakodásainak a számlájára írnánk, ahol a rosszfiúk/és esetenként a rossz lányok vannak mindig a nyerő pozícióban), gondoljuk tovább a kérdést, ássunk kicsit mélyebbre. Miért van az, hogy míg a modernista művészettörténet, vagy a múzeum, vagy mostanában a kurátorság diszkurzusának kritikája egyetemi katedrát, doktori szintű képzést, vagy egyenesen külön egyetemet kapott, folyóiratai és különféle tudományos iskolái működnek, addig a művészet autonóm felfogásának a kritikája – a művészeti kutatás diszkurzusa – nem birtokol hasonló mértékben intézményi legitimációt a művészoktatás intézményeiben? A művészeti kutatás fogalmának a megszületése és elterjedése a művészek tudáshoz való hozzáférésének a jogáról (is) szól, és ez nem kizárólag a kistílű egyéni érdekek, hanem kulturális és gazdaság politikai elvek háborújaként írható le.
Láthatósági viszonyok. Kiállítás és workshop sorozat. Kurátor: Lázár Eszter
Lehet azon polemizálni a magyar helyzetet tekintve, hogy miért van az, hogy a művészek nem felkészültek, nem olvasottak vagy következetesek eléggé ha kutatásra adják fejüket (mellesleg minden „jó“ művész kutat és felfedez, így a festő vagy a szobrász is, ennek ellenére nemzetközileg is használatban van az ún. „kutató művész“ fogalma, mely megnevezés meglehetősen szerencsétlen ti. a modernista, műfajok szerinti kategorizációt termeli újra*). Vagy miért van az, hogy ha a Magyar Képzőművészeti Egyetem (MKE) meg is rendez egy konferenciát művészet és/mint kutatás témájában, akkor ennek még mindig nem sikerül lényegében túllépnie a művészet tudományközi vizsgálatának határait? – vagyis kijelenetenie, hogy művészeti kutatás van, volt, és lesz, azaz jogunk van saját intézményrendszerhez! Mert itt nem kizárólagosan a művészet autonóm felfogásának a kritikájáról van szó, hanem alapvető jogokról. Minden más kérdés egyenlőre még merő szemfényvesztés. Persze lehet arról vitát nyitni – sőt valahogy majd egyszer szükséges is – hogy mennyiben más, vagy mennyiben hasonló a művészet kutatása a tudományos kutatások módszertanát illetőleg, de a legitimitás az nem episztemológiai kérdés.
Láthatósági viszonyok. Kiállítás és workshop sorozat. Kurátor: Lázár Eszter
Magyarországon van DLA képzés, miről is beszélünk tulajdonképpen? A tartalomról és a célokról, de ez esetben még nem az elméleti nézőpontháborúk összefüggéseiben. Ezen a ponton ismereteim a magyar kontextust tekintve hiányosak, ezért kicsit bizonytalan vagyok, de remélhetőleg majd a kommentelők kisegítenek: a képzőművész PHD/DLA képzések oktatás és gazdaság politikai irányelveit kell megvizsgálni ahhoz, hogy kiderüljön pontosan minek is szánja a fenntartó – többnyire még az állam – ezeket a programokat. Míg Svédországban elit oktatás van, azaz kevés diák (többnyire még) minőségi körülmények között és állami támogatással tanul a felsőoktatás intézményeiben, addig például Nagy Britanniában különbséget tesznek kutatásra jogosult és nem jogosult felsőoktatási intézmények között, mely különbség a források egyenlőtlen elosztását, vagyis lényegében a csökkentését jelenti. Nem a doktori iskolák léte vagy nem léte tehát feltétlenül a tét, hanem az, hogy milyen körülmények között és milyen célból oktatják a hallgatókat. Az oktatási vagy egyéb piacokat akarnak továbbgörgetni, vagy a tudomány szabad művelését támogatják? Ezért nehéz kritikát írni például az MKE művészetet kutatásként vizsgáló konferenciáját illetően. A tét az nem pusztán a nézőpontok, hanem a célok egyeztetése. Ha a nézőpontok eltérőek is, a céljaink, feltételezem, megegyeznek.
Haraszti Gina, a Másodlagos Tanszék workshop egyik résztvevőjének a munkája.
Ha a művészeti kutatás módszereiről folyó vitával szembesülünk, látszólag módszertani diszkussziók szemtanúi lehetünk, mely egy izgalmas és továbbgondolásra insipiráló alakuló félben lévő terület. De a diszkurzus egyben a művészet szabad műveléséről is szól, arról, hogy ne pusztán leendő oktatókat termeljenek ezek a doktori programok, hanem legyen lehetőség a művészet szabad művelésére a felsőoktatás nyújtotta biztonságos feltételek között. Ehhez persze szükséges az elméleti koncepció és módszertan. Persze vannak olyanok, akik firtatják a művész doktorok tömeges megjelenését, mondván, hogy ezzel elbürokratizálódik a művészeti-világ. Érvként a kurátorképzések ipari méreteit és ennek negatív következményeit hozzák fel. Csakhogy óriási különbség van a művészek és kurátorok termelési és munkavállalói lehetőségeinek tekintetében, ahol a művészeknek jóval kevesebb intézményi (piac, oktatás, kiállítás) lehetőségeik vannak, mint a kurátoroknak. Az legyen a legnagyobb gondunk ha a művészek doktori képzésük során – a rendelkezésre álló időt és lehetőséget kizárólag kutatásra, azaz alkotásra használva – ipari méretekben termelnének műalkotásokat saját maguk és leendő közönségeik örömére. Svédországban a művészeti doktoranduszok, hasonlóképp más doktori programok diákjaihoz, havi 2000 Euro kutatási támogatásban részesülnek, négy éven keresztül. Ipari méretek tehát akkor fenyegetnek ha a cél nem a kutatás támogatása, hanem a termelés szabályozása.
Nehéz dolog tehát vitát nyitni a hazai művészeti kutatás, de akár az egyes művészek alkotómódszereinek témakörét tekintve, mert a tudáshoz való hozzáférés egyéni és intézményes esélyeit nem lehet figyelmen kívűl hagynunk hogy szelíd – vagy kevésbé szelíd – de mindenképpen okos kritikákkal segítsük a hazai művészek munkáját.
További kapcsolódó anyagok:
Amit szabad Jupiternek miért nem szabad a kisökörnek?
Művészeti kutatás ahogy Jee-Eun Kim látja
Minden a személyes döntésen múlik
