Három hete Szacsva y Pál képzőművész bloggerkedett nálunk, és rögtön az első bejegyzésével vitát generált. A polémia leegyszerűsített lényege a művészeti világ hierarchizáltsága, a munkamegosztásban és a döntéshozatali folyamatokban való részvétel igazságosságának a kérdése. Ezen a héten ennek a vitának szeretnénk nagyobb teret nyújtani felkért hozzászólások formájában. Az alábbi bejegyzésben egy, a fiatalabb generációhoz tartozó kurátor válasza olvasható. Somogyi Hajnalkát szakmai körökben nem szükséges bemutatni: nevéhez fűződik a Trafó Galéria nemzetközi profiljának kialakítása, és két máig is működő alternatív művészeti kezdeményezés beindítása (IMPEX, Dinamo). Jelenleg a művészeti világ egyik vezető kurátorképző iskolájának, a Bard College Center for Curatorial Studies programjának a hallgatója. A nyitókép Somogyi Hajni választása.
Nagy vonalakban egyetértek Palival, de Fuchs Péterrel is: nagyon sok fontos kérdés merült fel, egyesek könnyebben, mások csak igen nehezen orvosolhatók. Tehát fontos lenne ezeket szétválasztani és a kapcsolatukat meghatározni, és ha ezt megtennénk, akkor úgy érzem, hogy a fókusz nem pont itt lenne.
A probléma gyökerét ill. a helyzet lényegét abban látom, amit már megfogalmaztak valahol a vitában: eszerint amíg a képzőművészeti élet struktúrája alapvetéseiben követi a kapitalista termelés szerkezetét, addig értelemszerűen gazdasági hatalmak fogják megszabni a működését (ami itt, az Egyesült Államokban sokkal világosabban érződik). Ez elvezet egy nagyobb problémához: a pénzügyi érdekek mentén alakuló kultúra kritikai szerepe eliminálódik. Számomra érdekes kérdés, hogy nem egy illúzió, vagy jobb esetben ideig-óráig betöltött szerepek elvesztéséről beszélünk-e? Tehát valóban fontos, hogy tisztán lássuk ezt a hierarchikus szerkezetet.
A kurátornak van hatalma és van felelőssége is. Feladata a közvetítés, ez adja a hierarchiában betöltött magasabb pozíciót. A következetes kritikai gyakorlat kontrollja valóban hiányzik Magyarországon, ebben kurátorok, kritikusok és művészek egyaránt hibásak. A szakmai tudatosság és felelősségérzet megerősítése segítene a valóban meglévő következmények nélküli kényelmességen. Mint ahogy a Csoszó Gabi által említett jogi háttér tisztázása is.
Művész autonómiája és autoritása: itt is legfeljebb illúziók elvesztéséről beszélhetünk. A művész mindig függött a szakemberektől, legfeljebb kurátoroktól nem. A kurátor szürke eminenciásból, neutrálisnak gondolt szerepéből átlépett egy felismerten politizált helyzetbe. Ebből fakad megnövekedett hatalma és felelőssége is. Ugyanakkor az autoritása nem eleve adott. Egy kurátornak sem. A művészeti élet, különösen ott, ahol a szerepek kialakulatlanok, mint nálunk, számtalan lehetőséget ad a művésznek is gondolatai, véleménye kifejezésére, és ez, ha tetszik, hatalmi pozíció. A művészek nincsenek eleve megfosztva bármiféle befolyástól, de mivel állást vállalni nem szeretnének, más módokon kell ezt a maguk számára biztosítani (például, ahogyan Szacsva y Pali teszi, amikor vitát indít). Sok művész tanít, kurátorokat is, ez is (lehet) hatalmi helyzet. Egyébként egy állás nem feltétlenül jelent befolyást, ld. döntéshozóink ismert stratégiája, hogy olyan embereket ültessenek fontos pozíciókba, akik könnyen formálhatók.
A díjazás valóban nagyon fontos kérdés, és főként ott tűnik nagyon egyenlőtlennek, ahol nem érvényesül a művészeti piac hatása. Itt Amerikában a „leosztás” nem ilyen egyértelmű.
Ennek kapcsán: az USA-ban mostanában főleg a kritikusok panaszkodnak a hatalom elvesztéséről, amelyet szerintük a galeristák és a gyűjtők vettek át. A kurátorok arra panaszkodnak, hogy az intézményekben menedzserek veszik át az irányítást. Az intézmények a gyűjtőkre panaszkodnak, a gyűjtők pedig a nagy múzeumokra, amelyek nem kezelik megfelelő szakmai elkötelezettséggel a rájuk bízott értékeket.
Ami persze nem jelenti, hogy az erőviszonyok kiegyenlítettek lennének. De ha valamitől el lehet szomorodni, az sokkal inkább az, hogy úgy tűnik, a kritikus művészi, kurátori és kritikusi pozícióknak kevés befolyásuk van a dolgok menetére, és itt a többször emlegetett politikai és társadalom kritikai hatásra gondolok. A művészet valóban instrumentalizálható és instrumentalizálódik. Ami kétségtelen, hogy a hatalmi elvárásoknak való megfelelni vágyás egy komplex problémakör és nem csupán a kurátorok szerepének vizsgálatára korlátozódik.
Somogyi Hajnalka
Független kurátor, New York, USA.
