A művészeti élet hierarchiája – vitafórum

Három hete Szacsva y Pál képzőművész bloggerkedett nálunk, és rögtön az első bejegyzésével vitát generált. A polémia leegyszerűsített lényege a művészeti világ hierarchizáltsága, a munkamegosztásban és a döntéshozatali folyamatokban való részvétel igazságosságának a kérdése. Ezen a héten ennek a vitának szeretnénk nagyobb teret nyújtani felkért hozzászólások formájában.  Az alábbi bejegyzésben egy, a fiatalabb generációhoz tartozó kurátor válasza olvasható. Somogyi Hajnalkát szakmai körökben nem szükséges bemutatni: nevéhez fűződik a Trafó Galéria nemzetközi profiljának kialakítása, és két máig is működő alternatív művészeti kezdeményezés beindítása (IMPEX, Dinamo). Jelenleg a művészeti világ egyik vezető kurátorképző iskolájának, a Bard College Center for Curatorial Studies programjának a hallgatója. A nyitókép Somogyi Hajni választása.

Nagy vonalakban egyetértek Palival, de Fuchs Péterrel is: nagyon sok fontos kérdés merült fel, egyesek könnyebben, mások csak igen nehezen orvosolhatók. Tehát fontos lenne ezeket szétválasztani és a kapcsolatukat meghatározni, és ha ezt megtennénk, akkor úgy érzem, hogy a fókusz nem pont itt lenne.

A probléma gyökerét ill. a helyzet lényegét abban látom, amit már megfogalmaztak valahol a vitában: eszerint amíg a képzőművészeti élet struktúrája alapvetéseiben követi a kapitalista termelés szerkezetét, addig értelemszerűen gazdasági hatalmak fogják megszabni a működését (ami itt, az Egyesült Államokban sokkal világosabban érződik). Ez elvezet egy nagyobb problémához: a pénzügyi érdekek mentén alakuló kultúra kritikai szerepe eliminálódik. Számomra érdekes kérdés, hogy nem egy illúzió, vagy jobb esetben ideig-óráig betöltött szerepek elvesztéséről beszélünk-e? Tehát valóban fontos, hogy tisztán lássuk ezt a hierarchikus szerkezetet.

A kurátornak van hatalma és van felelőssége is. Feladata a közvetítés, ez adja a hierarchiában betöltött magasabb pozíciót. A következetes kritikai gyakorlat kontrollja valóban hiányzik Magyarországon, ebben kurátorok, kritikusok és művészek egyaránt hibásak. A szakmai tudatosság és felelősségérzet megerősítése segítene a valóban meglévő következmények nélküli kényelmességen. Mint ahogy a Csoszó Gabi által említett jogi háttér tisztázása is.

Művész autonómiája és autoritása: itt is legfeljebb illúziók elvesztéséről beszélhetünk. A művész mindig függött a szakemberektől, legfeljebb kurátoroktól nem. A kurátor szürke eminenciásból, neutrálisnak gondolt szerepéből átlépett egy felismerten politizált helyzetbe. Ebből fakad megnövekedett hatalma és felelőssége is. Ugyanakkor az autoritása nem eleve adott. Egy kurátornak sem. A művészeti élet, különösen ott, ahol a szerepek kialakulatlanok, mint nálunk, számtalan lehetőséget ad a művésznek is gondolatai, véleménye kifejezésére, és ez, ha tetszik, hatalmi pozíció. A művészek nincsenek eleve megfosztva bármiféle befolyástól, de mivel állást vállalni nem szeretnének, más módokon kell ezt a maguk számára biztosítani (például, ahogyan Szacsva y Pali teszi, amikor vitát indít). Sok művész tanít, kurátorokat is, ez is (lehet) hatalmi helyzet. Egyébként egy állás nem feltétlenül jelent befolyást, ld. döntéshozóink ismert stratégiája, hogy olyan embereket ültessenek fontos pozíciókba, akik könnyen formálhatók.

A díjazás valóban nagyon fontos kérdés, és főként ott tűnik nagyon egyenlőtlennek, ahol nem érvényesül a művészeti piac hatása. Itt Amerikában a „leosztás” nem ilyen egyértelmű.

Ennek kapcsán: az USA-ban mostanában főleg a kritikusok panaszkodnak a hatalom elvesztéséről, amelyet szerintük a galeristák és a gyűjtők vettek át. A kurátorok arra panaszkodnak, hogy az intézményekben menedzserek veszik át az irányítást. Az intézmények a gyűjtőkre panaszkodnak, a gyűjtők pedig a nagy múzeumokra, amelyek nem kezelik megfelelő szakmai elkötelezettséggel a rájuk bízott értékeket.

Ami persze nem jelenti, hogy az erőviszonyok kiegyenlítettek lennének. De ha valamitől el lehet szomorodni, az sokkal inkább az, hogy úgy tűnik, a kritikus művészi, kurátori és kritikusi pozícióknak kevés befolyásuk van a dolgok menetére, és itt a többször emlegetett politikai és társadalom kritikai hatásra gondolok. A művészet valóban instrumentalizálható és instrumentalizálódik. Ami kétségtelen, hogy a hatalmi elvárásoknak való megfelelni vágyás egy komplex problémakör  és  nem csupán a kurátorok szerepének vizsgálatára korlátozódik.

Somogyi Hajnalka
Független kurátor, New York, USA.

  • fuchspeter

    Induljunk ki onnét, hogy a „képzőművészeti élet struktúrája alapvetéseiben követi a kapitalista termelés szerkezetét” – ebben ugyanis messzemenőkig egyetértek. Számomra a kérdés az, kinek számára termel e piac, a képzőművészet. Ugyanis ha ezt a kérdést meg tudjuk válaszolni, talán kiderül, milyen (hatalmi) pozíciókat töltenek kurátorok, művészek, kritikusok.

    Én egy olyan mediális, képi világban élek, amelyben a kritikus a fórumhozzászóló funkciójára redukálódik, a művész nem egy évszázados, folytatólagos tradíciókon nevelkedett képalkotási rendszer örököse és a kurátor pedig egy nehezen értelmezhető manager pozíció, amely e rendszert közpénzből vagy adományokból fent tartó források körül összpontosul. Nem a magyar helyzetről beszélek, hanem sokkal inkább nemzetközi tapasztalatimról, amelyben a magyar példa, amely látszatra elég periferiális, egyáltalán nem kirívó.

    Mondhatnám azt is, hogy Walter Benjaminnak mostanra lett igaz a technikai sokszorosíthatósággal kapcsolatban, vagy, hogy az ötlet, hogy valaki kényszeredetten egyedi olaj/vászon festménynek segítségével fejezze ki magát megmosolyogtató, amikor egy svéd eredetű, de jelenleg holland tulajdonú lakberendezési áruházláncban viszonylag olcsón kínai gyártmányú, kézzel festett olajfestmények kaphatóak. Persze az, hogy egyáltalán festményekről beszélek megtévesztő lehet, ugyanis azt ma már csak a tájékozatlan kívülállók – azaz a magyar értelmiség java – gondolja, hogy a művészet fogalma ezen technika (technikák) köré összpontosul. Én, ha megkérdezik mivel foglalkozom, azt szoktam mondani: művészettel. De rögtön hozzá kell tennem: nem festményekkel és szobrokkal – még akkor is, ha igen. Ugyanis ez ma már inkább kínos.

    Kínos, mert az intellektuális produkció ma már nem így működik a vizuális kultúrában, azaz nem akadémiai forrásból érkeznek a tehetség áldotta művészek, akiknek műveit az értő közönség kellemmel vásárolja. Ez a modell már nagyon, de nagyon régen a múlté. Van valami új, és jó. Emberek képeket csinálnak, és mások nézik, digitálisan és a valóságban egyaránt. Persze a kép alatt nem feltétlenül az olajfestményt, vagy a fotográfiát kell érteni, hanem vizuális impulzusok hatalmas tengerét, amelyet egy új tudományág, az akadémiai „visual studies” próbál leírni.

    Az a tapasztalatom, hogy lehet úgy tenni, mintha a „kapitalista termelési szerkezet” állna a hagyományos képzőművészeti formák esetében, amíg van erre igény, azaz vannak gazdag gyűjtők, akik hajlandóak „tárgyakat” halmozni, azaz tőkét képezni jó kapitalista módon akár magánérdekből, akár a köz javára. De inkább nem érdemes.

    A „kapitalista termelési szerkezet” már régen máshol jár, nem csak Magyarországon, mindenhol. Csak mi már könnyebben érezzük. És ebben az új termelési szerkezetben meg kell találni mi az új szereposztás művésznek, kurátornak (ó,de kár, hogy e szó a magyarban a döntéshozatali bizottsági tagot is jelöli), és kritikusnak egyaránt. Én ez utóbbi vagyok, láthatóan kitalálatlanul, de némileg igyekezve. E blog például állandó, sovány, mégis hálás megélhetésem, de ettől még nem érzem magam egy termelési szerkezet részének. Ismerem a „művészeti világot” annyira, hogy tudjam, aki progresszív akar maradni, ma ezzel a szerkezeti változással foglalkozik. Megpróbálják kitalálni, kinek és mit termelnek. Néha elég jól. Én is, remélem.

  • somogyi hajnalka

    Kedves Péter,

    köszönöm a hozzászólást. Nem pontosan értem, mit értesz az alatt, hogy a “kapitalista termelési szerkezet már régen máshol jár” – mint mi? Lehet, hogy késő-kapitalistát kellett volna írni, de egyébként nem gondolom, hogy az a gazdasági rendszer, amelyben élünk, és amelynek szerkezetébe és dinamikájába a képzőművészeti infrastruktúra is belesimul, nagyon máshol járna, mint ott. Akkor is, ha a művészek nem festményeket alkotnak, hanem videót vagy installációkat, ez a hatalmi viszonyokon, amelyekről a beszélgetés szól,és amelyek a képzőművészet esetében kísértetiesen hasonlóak egy multinacionális vállalatban megtalálhatóakhoz, nem változtat lényegesen. Én nem művészet-előállítási módokról, hanem az egész rendszer működéséről írtam, és ebből a szempontból egy bank által fenntartott alapítvány által finanszírozott blogon való publikálás nem nagyon megy szembe a “rendszerrel”. Persze vannak nem intézményesült kezdeményezések, netközösségek, amelyek valóban kínálnak szerkezeti alternatívát, de az intézményesült képzőművészeti világ nem csak ugyanannyira, hanem ugyanúgy is hierarchizált, mint a gazdasági élet egyéb struktúrái. Ettől még persze nagyon sok kritikus munka, írás, program stb. születik és válik ismertté ezen a rendszeren belül is, az én kérdésem /kétségem inkább az volt, hogy ilyen fokú komplicitás mellett vajon remélhetjük-e, hogy kritikus szellemi termékünk (szemlélet)váltásra készteti a befogadót? Más szóval, lehetünk ultra rendszer kritikusak, de ha ezt a kritikát nem vagyunk képesek a “saját” működési rendszerünkre alkalmazni, akkor vajon nem kerülünk (kerültünk) olyan mély önellentmondásba, amely veszélyezteti az egész projekt komolyságát? Ez szerintem egy elég bonyolult probléma, amin nem egykönnyen fogunk túljutni, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy mindez sosem volt nagyon másként (elszórt és rövid életű ellenpéldákkal). Holnap (27) van a Trafóban egy Impex beszélgetés a network kultúrákról, talán ott lehet valami érdekeset hallani erről is…

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány