Tirdad Zolghadr, berlini kurátor, író és filmes vezette a Tranzit.hu által szervezett szabadiskola legutóbbi szemináriumát 2008 április 18-20 között, melyen igen érdekes témák bukkantak fel. A kurátor több ez alkalommal bemutatott projektjének középpontjában a művészeti élet hierarchizáltsága áll.
Már a Zolgahdr által nekünk, a szeminárium résztvevőinek, elolvasásra ajánlott 1976-os Foucault előadás leiratában is olyan alcímekkel találkozhattunk, mint: „Leigázott tudás. – Küzdelmek történelmi megközelítésben, genealógiák és tudományos diskurzus. – A hatalom jogi és gazdasági koncepciói. – A hatalom mint elnyomás és a hatalom mint háború.” etc. pp. Zolgahdr témafelvetésének pikantériája abból fakad, hogy a művészeti életet átszövő hatalmi viszonyokat, azok átrendeződési folyamatait valamilyen oknál fogva, manapság nem szívesen tematizálják sem a művészek, sem mentoraik, sem megrendelőik, sem az általuk közösen termelt művészet szélesebb nézőközönsége. Pedig ezek az erőviszonyok olykor kisugároznak a művészeten túlra is, vagy máskor, fordítva, a szélesebb társadalmi térből hatnak oda. Minden esetre, Zolghadr maga is a művészet határain innen és túl talál rájuk, a „A Crime Against Art” című, általa (és Anton Vidokle által) szervezett, bírósági per formájában lefolytatott művészi-kurátori performanszban, vagy a „Lapdogs of the Bourgoisie. Class Hegemony in Contemporary Art” című kiállítás-sorozatában, melyek a szemináriumon is bemutatásra és megbeszélésre kerültek.
A továbbiakban néhány, e beszélgetések által inspirált gondolatomat szeretném olvasóimmal megosztani. Mindenek előtt beláthatjuk, hogy nem kell Foucault szemináriumot végeznie senkinek ahhoz, hogy észrevegye, a művészeti élet erőterében érvényesülő hierarchikus viszonyok nagyobb részben „külső hatásra” alakulnak, sőt azt mondhatjuk, hogy „külső okuk van”. A köz vagy magánpénzzel támogatott, „hivatalos” művészeti termelés, maga is, egyrészt a külső társadalmi és gazdasági termelőfolyamatok mintái szerint működik, másfelől e szélesebb társadalom domináns szegmenseinek igényeit igyekszik kielégíteni. Minden esetre, a művészeti termelésben érvényesülő munkamegosztás és munkaerkölcs átalakulása ugyanolyan fejlődési vonalat mutat, mint amit a szélesebb társadalmi térben, a különböző termelési szektorokban tapasztalhatunk: Egyre egyenlőtlenebb hatalmi viszonyokat munkaadók és munkavállalók között. Ami aztán a művészet társadalmunkban betöltött szerepének alakulását illeti, az világosan hagy maga után némi okot az aggodalomra. Ezért, úgy tűnik, legcélszerűbb, ha innen közelítjük meg a művészet belső munkaügyi kérdéseit is, vagyis arról a pontról indulunk el, melyen világosan kiderül, hogy a művészet (legalábbis a domináns, intézményesült művészet) nem önálló intellektuális képződmény a társadalom peremén, nem amolyan ártatlan lelkiismereti gyár, hanem egyre inkább a domináns társadalmi erők reprezentációs eszköze.
Maria Lind, svéd kurátor és művészetelméleti szakember, a fent említett „A Crime Against Art” című „megrendezett” per beidézett szakértőjének szerepében, hosszasan beszél arról, hogy a művészet 2015-re majdnem teljesen „instrumentalizált” állapotba kerül, vagyis eszközként felhasználható lehet sok mindenre, függetlenül attól, hogy magán vagy közpénzen született művészetről legyen szó. Lind jóslatát a „European Cultural Policies” című (általa és Raimund Minichbauer által 2005-ben szerkesztett és publikált) tanulmánykötet nyolc szerzőjének véleményével támasztotta alá, akik, a maguk során a legkülönbözőbb európai országokban valamint Törökországban készített helyi felmérések, esettanulmányok és az Európai Unió kulturális támogatásról készült hosszú távú tervezeteinek tanulmányozása nyomán jutottak következtetéseikre. A könyv általános kicsengéseként, mintha csak azt mondanák a szerzők: „Ez lesz, ha hagyjuk, hogy ez legyen, és sajnos még az sem biztos, hogy rajtunk fog múlni.”
A jelen bejegyzés terjedelmi korlátai miatt a fentebbi fejezetet így a felvetés állapotában hagynám és a fennmaradt szűkös teret arra használnám, hogy a benne megállapított tényállásnak a művészeti ipar belső területére vonatkozó következményeit és hatásait latolgassam. Mindenek előtt nézzük meg közelebbről ezt a belső hierarchiát. Nincs ma már olyan ember a kortárs művészeti életben, aki ne látná be, hogy a művész szerzői autoritásának nagy része, melyet a 60-as és 70-es években még valamennyire magáénak tudott, mára átvándorolt a művészeti élet többi értelmiségi dolgozójának birtokába. Kristine Stiles, amerikai művészettörténész 1996-ban még arról beszélt, hogy „a kritikai elmélet instrumentális értéke a késő-huszadik században átfogóan átrendezte a művészek, kritikusok és művészettörténészek közti viszonyt, mivel az elmélet a művészethez képest felsőbbrendű pozíciót foglalt el magának.” (Theories and Documents of Contemporary Art, U of California Press, Berkly 1996, 6.o.) Mára a kritikusok és művészettörténészek egyre többen kiállítási biztosokká is válnak, akiknek intézményes (tehát nem csak ismeretelméleti, hanem adminisztratív) hatalma is van a művészek felett. Természetesen ott van a művészek „futtatta” galéria, melyet, fentebb említett könyvében Maria Lind is megjelöl, mint nem könnyen instrumentalizálható intézményt. Mi is megemlíthetjük, mint adott esetben demokratikusabb hangulatban működő termelőszövetkezetet. Ha viszont elvszerűen közelítjük meg a kérdést, akkor rá kell jönnünk, hogy többnyire értelmetlen a művésznek szervezői munkára használni eredetileg művészi alkotásra szánt energiáját, csupán azért, mert a közpénzen működtetett vagy magánintézményekben egyáltalán nem kap kezdeményezői vagy bírálói, röviden: hatalmi szerepet. Alkotói munka helyett már csak azért sem érdemes a művésznek galériát futtatni, mert az ilyen galéria végül is a nagyobb intézmények által is elismert szakmai kvalitásai ellenére sem kap fontosabb hatalmi szerepet a szűkebb szakmai társadalomban, mint a bedolgozói, előkészítői, előrostáló, elő- és utómunkálatokat végző szaklabor.
Tagadhatatlan, viszont, hogy a művészi termelésben dolgozó, rendszeresen bérezettek (intézményi alkalmazottak) között ma több a nem-művész, míg a bizonytalanul díjazott művészeti termelők között több a művész. Az is tagadhatatlan, hogy a díjazás jellege és mértéke hierarchikus viszonyokat szül tartós cipőben járó kurátor és hanyag (second hand) eleganciával öltözködő művészek között. Nem véletlen az sem, hogy a kurátorok mozgékonysági hatásfoka hasonló módon előzi meg a művészek vándorlásának tétovázóbb ritmusát, mint ahogyan a gazdasági élet menedzserei is gyorsabbnak és célracionálisabbnak bizonyulnak az országhatárok – és bármilyen más határ – átlépésében, mint a globális térben egzisztenciájuk után szaladgáló vendégmunkások. Mindkét területen világos, hogy ki játszik kezdeményezőbb szerepet és ki az, aki inkább „igazodik”. Bármilyen egyszerűsítőnek tűnik ez a „leosztásos” megközelítés, a fent ecsetelt viszony mégsem árnyalható odáig, hogy az ellentétét ugyanolyan érvénnyel hangoztathassuk mint, e képletet magát.
Mindazonáltal, én nem a művészeti termelésben szerepet vállaló művészek és nem-művészek osztályharcát szeretném meghirdetni. Szerintem mindenki olyan helyet foglaljon el magának a „rendszerben” (vagy azon kívül), ahol otthonosabban érzi magát. Működhet a munkaadó is lelkiismeretesen, még ha rendszeresen kapja is fizetését és a művész is dolgozhat ingyen, vagy nem negociálható díjazásért, ha neki úgy is „megéri”. Marad azonban a hatalmi kérdéseknek két csoportja, amelyek a művészeti produktumot (és nem a termelők munkaügyi helyzetét) befolyásoló tényezőkre vonatkozik.
Első: Ki döntse el, hogy mi a jó művészet és milyen alapon? Kapjanak-e a művészek valamilyen szerepet e döntésben? (Hisz ebben a pillanatban javaslataikat félénken előterjesztő „termelő szakemberek” pozícióját élvezik). Továbbá, ha a művészeknek nem lehet beleszólása abba, hogy milyen művészetet, kinek és mikor mutassanak be a közpénzeken vagy magánpénzen finanszírozott intézményekben, akkor ők hogyan viszonyuljanak szakmailag azokhoz a szereplőkhöz, akiknek viszont van ilyen hatalom a kezében? Egy ilyen rendszerben mi ösztönözne arra, hogy a hierarchikus hatalom jelenléte ne írja felül a jobbik (szakmai) érv elvét a kurátor és a művész együttműködése során? Tudhatják-e a művészek azt, amit a kiállítás-rendezők tudnak, vagyis azt, hogy „a művészet üzenetét igénylő” közegnek mi is az elvárása tőlük, művészektől? Ki az, aki az igényeket megfogalmazhatja és kinek nevében kérhető számon azok kielégítése?
A második kérdéscsoport fő kérdése az, hogy a művészeti élet belső erkölcse, munkamegosztása és hierarchikus értékrendje milyen hatással van a születő művészet társadalmi fogadtatására? Sürgető kérdés, már csak azért is, mert a kortárs képzőművészet a társadalmi igazságtalanságok és egyenlőtlenségek ellen egyre intenzívebben küzdő területként fémjelzi magát a szélesebb kulturális szcénán. Nem kompromittálja a társadalmi igazságosságot hirdető művészet hitelességét az, ha a saját háztáján uralkodó egyenlőtlenségek iránt ilyen csekély szociális érzékenységet mutat?
Kedves Pali!
Nagyon fontos probléma, amiről írsz, engem is gyakran felháborít, hogy egy intézményben bemutatott művek szintjén megjelenő társadalom-kritika és szociális érzékenység, az intézmény humánpolitikájában, hatalmi viszonyaiban gyakran egyáltalán nem érvényesül. Viszont a kétpólusú művész-kurátor ellentét szerintem összemos néhány dolgot. Előszöris a fizetés nem ad hatalmat, sőt ellenkezőleg kiszolgáltat közvetetten és közvetve azoknak, akiktől a pénz jön (állam, üzleti szféra), az ingyenmunka pedig épphogy le (kéne hogy)kötelezi(ze) azt, aki kapja.
Másrészt jó lenne azt isvégiggondolni, hogy hogyan kaphatnának a művészek hatalmat, nemcsak a hiányát sérelmezni. Azt írod, hogyha cikkeket írnak, kiállításokat rendeznek, önálló galériát nyitnak, az nem jó megoldás, mert akkor a szorosan vett képzőművészeti tevékenységükre még kevesebb idő jut. Én ezzel nem értek egyet és az látom, hogy az önszerveződő, kritikai vonalon is aktív művészek (téged is beleértve) művészként is sikeresebbek, mint a műtermükbe zárkózó kollégáik. De jó, fogadjuk el, hogy ez nem jó megoldás és nézzük meg, hogy milyen más módon érvényesíthetjük a művészek érdekeit. Itt két megoldást látok az egyik az érdekvédelmi szervezetek tevékenysége, a másik olyan tanácsadó testületek létrehozása, amikben a művészek is megfelelő arányban vannak képviselve. Magyarországon különböző állami díjak és pályázatok (pl. NKA) zsűrijében leggyakrabban művészek is komoly arányban szerepelnek, sőt az NKA kuratóriumában (képviseleti) érdekvédelmi szervek delegálhatnak jelölteket. Akik szakmabeliek, tudják milyen rosszul működik ez a rendszer, ezt most nem részletezném. Az tehát igaz, hogy a művészek képviseletére valóban éppúgy oda kéne figyelni, mint például a férfiak és nők arányára, de sajnos az is, hogy rengeteg művész kezében igenis van hatalom, és mégsem él megfelelően. Persze ez lehet, hogy csak történelmi sajátosság, de tényleg nagyon kíváncsi lennék arra, hogy praktikusan hogyan működik a te art-world utópiád.
A pénzre vonatkozóan bár én is gyakran végzek olyan tevékenységet ingyen, amiért mások, máshol, máskor fizetést kapnak, nem hiszek az ingyenmunkában, amennyiben nem rendkívüli felajánlás vagy gesztus értékű, hanem készszer vagy felesleg szüli. Rengetegen ingyen tanítanak az egyetemeken, ingyen írnak cikkeket, szerkesztenek kiadványokat, szerveznek programokat, kiállításokat, készítenek műtárgyakat. Azt gondolom – némi naivitással -, ha mindezek az „önkéntesek” levetkőznék az „eleve vesztes” identitásukat és maguk is elhinnék, és nem szégyellnék nyíltan hangoztatni, hogy fontos *munkát* végeznek, akkor lassan megváltozhatna az általad sérelmezett gyakorlat. Sokszor tapasztaltam, hogy milliókat költenek járulékos dolgokra, miközben a művész egy-két tízezer forintot se kap a munkájáért és mű elállítási költségét se fedezi senki; de azt is, hogy sajnos néhány százezer forintból kell egy éves programot kihozni.
Végezetül javaslom a szakmának kipróbálásra, azt a kissé cinikus, de talán hasznos megoldást, hogy a megnyitókon az egyébként úgyis ingyen falatozó és poharazó közönség legyen felszólítva arra, hogy egy perselybe dobott tetszőleges összeggel járuljon hozzá a közvetve vagy közvetlenül a kiállítók vagy akár a közreműködők hiányzó honoráriumához.
Kedves Zsuzsa,
Nagyon köszönöm hozzászólásodat, először is őszinte, és konstruktív jellege miatt. Van benne néhány félreértés, amit viszont korrigálnunk kell, ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni. Szóval, örülök, hogy te is úgy gondolod, hogy a társadalmi kritika akkor hatásosabb, ha erkölcsi bázisa van neki, sőt azt gondolom, hogy ezzel sok más “nem-művész művészeti szakember” (történész, kritikus, filozófus, kiállítási biztos stb.)tisztában van. Tán épp ez a bibi, mert ehhez képest a művészek honorálásának (megoldatlan!) kérdését közülük vajmi kevesen tematizálják. Amit, viszont, úgy érzem félreértettél, azt (sajnos nem túl röviden) a következőkben válaszolnám meg:
Mint eredeti szövegemben is kitérek rá, én nem “művész-kurátor” ellentétpárban gondolkodom, mint ahogy azt te írod. Én azt mondom, hogy a művészetet termelő személyek egyenlőtlenül, tehát igazságtalanul vannak díjazva a mai intézményesedett művészeti életben és, hogy nem kell hozzá nagy elmélyülés, hogy észregyük, kit súlyt jobban ez az egyenlőtlenség. Természetesen ez szülhetne akár ellentétet is, de egyenlőtlenséget mindenképp szül munkaadó és munkavállaló között (Azokról valóban nem beszéltem, akik ingyen dolgoznak, mert azok egyenlő díjazásban részesülnek).
A művészeti életben, továbba, valóban nem csak a művészeket zsákmányolják ki, sőt művész kizsálmányolók is vannak. Ezért nem értelmes a művész-kurátor ellentétpár univerzális ellentétpárjának felállítása etekintetben. Tagadhatatlan viszont, mint korábban is írtam, hogy a megfizetett kurátorok száma nagyobb mint a meg-nemfizetett kurátoroké és a meg-nemfizetett művészek aránya viszont messze túlszárnyalja a megfizett művészekét. Sőt az egy fejre eső kurátori díjazás is jobban néz ki egy adott kiállítás költségvetésében, mint az egy fejre eső művész-honorálás.
Arra, hogy “a fizetés nem ad hatalmat”, nos, azt tudom neked válaszolni, hogy a fizetés nem azért kell a művésznek, hogy hatalma legyen, hanem azért, hogy megéljen belőle, és szélesebb perspektívából nézve pedig azért, hogy a művészeti termelés ne igazságtalan erkölcsi keretek között follyon, nehogy ez az áldatlan viszony kihasson a művészeti termelés tartalmára (a megtermelt művészetre) is. Az ingyenmunka, egyetértek veled, hol lekötelezi, hol meg nem, azt aki „kapja”.
“jó lenne azt isvégiggondolni, hogy hogyan kaphatnának a művészek hatalmat”, írod. Válaszom: A művésznek, meggyőződésem szerint nem hatalom kell, hanem ennivaló, ruha, termelőeszközök és szakmai mélóság, melyek nélkül nem tud jó művészetet termelni. Ez nem azért hatalmi kérdés, mert a művész hatalomra tör (különben, a művész a hatalomrajutás olyan eszköztárához folyamodna, melyek hatékonyabnak bizonyulnak.) Ugy is mondhatnánk, hogy nem a művész az, aki hatalmi viszonyrendszerben igyekszik elképzelni a művészet termelését. Nem ő kezdeményezi rosszul díjazott munkaviszonyát, de az is ritka, hogy az igazgatói széket követelje magának… A nem-hatalomratörő emancipációs mozgalom elméletének egyik legtömörebb megfogalmazását, mellyel én is maximálisan egyetértek, lásd itt: Michel (Miguel) Benasayag 1libertaire.free.fr/manifest.html
Azt írod, hogy: “Azt írod, hogyha [a művészek] cikkeket írnak, kiállításokat rendeznek, önálló galériát nyitnak…” Nos, ezt nem írtam, csupán a galéria-futtatásra utaltam, amit viszont amúgy remek dolognak találok. Egy korábbi előadásom fő tézise az volt, hogy a nagy intézményekhez képest az egyetlen jó alternatívát a művész- és más közösségek által kezdeményezett galéria, újság stb. jelent. Ezzel kapcs-ban csak azt jegyeztem meg, hogy a művész-futtatta galéria a hatalom megszerzésére nem alkalmas. De, hál’istennek nem is célja, mint tudjuk. Az én meglátásom az volt, hogy elvileg nem érdemes a művésznek nem-művészi tevékenységet folytatni, csak azért, mert nem kap hatalmat a művészeti termelés intézményes keretei között, hisz a “futtatott” galériában sem kap, sőt maga a futtatott galéria sem, a nagyobb művészeti rendszerben.
A zsűrikbe meghívott és delegált művészek kérdésében nincsenek szám-adataim, de ha valaki úgy gondolja, hogy nem evidens a művészek alulreprezentáltsága ezekben a grémiumokban, akkor utánanézhet. Én azt hittem, hogy ez evidens. Aztán, amit az ilyen pozíciókban működő művészek hibájáról mondasz, az már lehet akár nézőpontfüggő is. Ehhez én nem értek. Sohasem voltam ilyen pozícióban és nem is kívánkozom oda. Én nem “dönteni” szeretek, hanem alkotni és reflektálni…
Ami az “art world utópiámat” illeti: Nincs erre vonatkozó utópiám. A művészek díjazása azt gondolom, nem fantázia kérdése, hanem becsületbeli probléma.
Az ingyenmunkások önbecsülésével kapcs-ban azt mondanám, hogy nem nekik kell jobban becsülni munkájukat, hanem az őket ingyen dolgoztatóknak. Ezáltal változna a rendszer (igazságosabbra).
A pénz fejezethez: Nem hiszem, hogy a galériapersely elhelyezése különösebb kihatással volna a benne összegyűjtött pénz egyenlőbb elosztására, még akkor sem, ha ráírjuk: “a művészeknek és közreműködőiknek gyűjtünk” benne. Az emberek adójuk által mindig is befizetnek egy bizonyos összeget a nagy (állami) perselybe, azért, hogy művészetet kapjanak érte. Nem kötik ki, hogy a művészetet termelő üzemben portástól az igazgatóig mindenki rendszeres díjazásban részesüljön kívéve a művészt. Mégis ez történik.
Ha a muveszekrol nem mint munkavallalokrol gondolkodunk, akkor autamatikusan a tarsadalmon kivuliseguket kepviseljuk. Ha a muveszek nem reszei a tarsadalomnak, akkor betegseg eseten nincs joguk az orvosi ellatashoz, vagy nem kaphatnak nyugdijat stb. En is sokaig vak voltam a temaban, ez ket dologgal magyarazhato. Az egyik, hogy atalaban a jogtudatossag Magyarorszagon nagyon-nagyon alacsony, un. “vaksag” van nem csak a gender vagy egyeb kisebbsegi kerdeseket illetoen, de a munkahoz, tanulashoz, egeszsegbiztositashoz, a kulturahoz valo (mellesleg emberi) jogok teruleten is. A muveszek megitelese is ennek a vaksagnak az aldozata, tehat ennek, ahogy Pali is irta, sokkal szelesebb tarsadalmi okai vannak, mint a kurator-muvesz antitezis. Egy sved muvesz ontudatosan a muveszeti tevekenyseget ugyan abba a kategoriaba sorolja, mint egyeb penzkereseti tevekenyseget, nem akar fekete munkakent muveszeti tevekenyseget muvelni, adot akar fizetni utana, reszese akar lenni a tarsadalomnak – mint muvesz. Nyilvan itt sem rozsaszin minden, de a tudatossag szintjen mind a muveszek, mind a kuratorok oldalan joval kialakultabb a helyzet, vita nem arrol szol hogy, lehet e vitatkozni a temaban… Vaksagom masik indoka a nemzetkozi muveszeti vilag, az artworld strukturalis adottsagaval magyarazhato, amibe en mar beleszulettem, narmativnak tekintettem, holott nem volt mindig igy, ezert nagyon fontos az oktatas, pontosabban az, hogy mire oktatjak az egyetemen a diakokat otthon. A muveszeti vilag hierarchiajanak csupan egyik aspektusa a muveszek honorariumhoz valo illetve donteshozatali joga, a masik a szerzoseg kerdese. A hatalommegosztas kapcsan, a Zsuzsi fele perselyes megoldas inkabb meghatott, mint meggyozott, mert ismerve ot, tudom, hogy ha intezmenyt vezetne meg is valositana. Sot o maga is lelkiismeretesen toltogetne, es ez nagyon jo, hogy ilyen van. De azert ennek van egy elfelejtett strukturalis hagyomanya, amirol pont azert, mert egyszer letezett, es ma mar nagyon nem erre halad a vilag, mindenkepp tobbet kene beszelnunk: a muveszek reszt vettek szamos meghatarozo muveszeti inetezmeny donteshazatali munkajaban, magyarul: strukturalisan reszesei voltak az elosztorendszernek. Volt szo mult heten Marcia Tuckerrol, es par hete Somogyi Hajni cikkeben az altala alapitott New Museum multjarol, de csak az emlites szintjen. Marcia Tucker nem pusztan progressziv muveszeti izlessel rendelkezett, hanem igazi 68-as leven, politikai vilagkepet a mindennapi gyakorlatba is atultette. Konkretan: muveszekbol es muvesz szervezetekbol allo tanacsado testuletet alapitott maga melle (alapito igazgatoja volt muzeumanak), melynek feladata a muzeum jovojenek formalasaban valo reszvetel, futo programok monitorozasa es ujak kivalasztasa volt. Tehat ez olyan, ha esetleg valakinek nem vilagos elsore, mintha a Mucsarnokot vagy a Ludwig Muzeumot igazgato kurator mellett muveszek is reszesei lennenek a donteshozatali eljarasoknak, kiallitas es gyujtemenyezesi politikanak stb. Nagyon nehez dio, meglevo jegyzokonyvek alapjan Tuckernek sem volt konnyu dolga, hihetetlen vitak, hosszura elnyulo kuratorium ulesek stb, de az elv az ott volt, es ez a lenyeg. Es teljesen egyetertek Zsuzsi megjegyzesevel, ti. a magyar muveszek irto passzivak, nem kepesek szovetkezni, masikat tisztelve vitatkozni es fokepp kitartoan, megbizhatoan jelen lenni ilyen ugyekben (leszamitva a megelhetesi muveszek kis, de annal hatekonyabb csoportjait, akik azonban nem reszesei annak szcenanak, amelyben mi mozgunk, orajuk lehet mondani csunya zsargonnal, hogy off scene), de ez azert van igy mert az egesz orszag ilyen gyenge kozossegi labakon all. A muveszek donteshozatali hatalomban valo reszvetelenek vannak meg ennel is korabbi torteneti elozmenyei vo. kunsthallek mukodese, de akar az USAban pl. azoknak a muzeumoknak a tortenete, amelyek europai muveszeti akademiak modellje szerint es muveszek altal alapultak. A felugyelo bizottsagokban muveszek es nem muveszek egyutt dolgoztak. Ami a szerzoseg kerdeset illeti: szerintem ennek hosszu tavon sokkal dramaibb hatasa van a muveszek egzisztenciajara mint a munkaberhez valo jog. A szerzoi jog kerdese, teljesen elmismasolt tema, nem beszelunk rola, mit is jelent kuratornak lenni ebben a tekintetben. Producersegrol, nagy viziokrol, modernizaciorol, penzhianyrol, kepzeshianyrol stb esik szo inkabb kuratorsag kapcsan, ami persze jo, de azert a kep igy nem teljes. Nemzetkozi diskurzusban azert neha megemlitik, de rittkan. Pontosabban ugye kuratori iskolakban tanitjak, hogy megszuletett a kurator mint kiallitas auteur, a mara mar klasszikussa valt szerep, a 60-as evek vegen stb. De ennek a szerepnek a strukturat atalakito hatasarol es ennek kritikai ertelmezeserol nagyon ritkan hallani, es itt most nem egy pl. H.U. Obrist fele kuratori gyakorlat kritikara gondolok, hanem rendszerkritikara. Nagyon roviden a problema: felallas olyan mintha a szerzo (muvesz) es a mufordito (kurator) erdekeinek konfliktusarol beszelnenk, ti. a mufordito tartana igenyt a mu szerzoi statuszara. Ez nem volt mindig igy, es ez a valodi konfliktus. Ennek is vannak egyebkent anyagi vonatkozasai, de lenyeget tekintve koncepcionalis a valtozas, ami egyeb tovabbi (strukturalis, anyagi, tarsadalmi presztizs stb) konzekvenciaval jar. Es a bosszanto dolog nem is a jo forditasokkal van, mert elfogadom az uj nezetet, ti. a jo fordito maga is muvesz (vo. Walter Benjamin), nem ez tehat a konfliktus lenyege. Hanem a rossz forditasokkal van a gond. Es nem is barmifele kvalitaserzekenyseg okan, hanem a rendszer etikussaga tekinteteben (muvesz joga munkajanak kezelesere vonatkozoan), valamint arrol, hogy az alkotoi valsagra, tehetsegtelensegre, vagy bukasra nezvest a renszdszer sokkal elnezobb a kuratorok, mint a muveszek eseteben. Vo. szemelyes network mozgatasanak megtarto ereje, intezmenyi/kozalkalmazotti statusz biztonsaga, mukritika megszunese stb. Szoval Pali, sajnos egyet ertek veled nagyjabol mindenben, es momentan jobbat nem tudtam tenni mint, hogy jo hosszan (elnezest) leirtam, megvaltoztatni a rendszert, azt hiszem, nem lehet, csak ideiglenesen taktikai koaliciora lepni kuratornak es muvesznek, valamint elmondani/leirni/tanitani stb a margora szorult torteneti hagyomanyt…..
Nagyon érdekes vita, de talán jobb lenne szétbontani, és tematikusan leírni az egyes problémákat és definíciókat, mert így csak azt látom, hogy (jogos) sérelmek felsorolásává válnak ezek az írások. Művész szerepe, kurátor szerepe, hatalom, közérdek, termelés – csupa olyan fogalom, amelyről nincs egy “szótárunk”, egy olyan keretünk, amelynek támogatásával nem kéne minden egyes mondatot újabb és újabb passzusokkal magyarázni.
Én, a már itt látott három pozícióból is szívesen látnék, azaz olvasnék többet, részletesebb kifejtést, de sokkal strukturáltabb formában. Körkérdésben, interjúban, szótárban, utópia leírásban, bármiben.
Kedves Pali!
Elevenbe vágó, de a magyar művészeti életet (sajnos) jellemző, anyagias és hatalmi kárdésfelvetés. Ebből biztos bokor,sőt dzsungel lesz! Mert a semminek is van ám bokra!
Azt irod: Az is tagadhatatlan, hogy a díjazás jellege és mértéke hierarchikus viszonyokat szül tartós cipőben járó kurátor és hanyag (second hand) eleganciával öltözködő művészek között.
Én a forditottját élem meg legtöbbször. Érdemes lenne azzal a ténnyel is számolni (az én perspektivámból ez látszik) hogy milliós képeket, műveket eladó művészek kiállitásait csóró közalkalmazottak vagy munkanélküliek nyitják meg, reklámozzák (birálják) minimális honorért. A művészet áru is, ez ma egyre inkább tény. Ennek a haszonélvezői rátermetségtől is függően, de hozzáférés szerinti sorrendben a művészek, a műkereskedők és legutolsó sorban a kurátorok. Tudom ez műfaj, minőség és közeg függő is. Legalább is még mindig kelet Európában.
Üdvözlettel: Zoli
Kedves Zoli,
egyetértek veled abban, hogy gondoljunk a milliomos művészekre is, de hozzáteszem, hogy gondolkozzunk el azon is, kik tették/teszik milliomossá őket? És főleg azon töprengjük el, hogy miért? A csóró közalkalmazottak ügyére azt válaszolom, továbbra is, hogy még egy csóró közalkalmazottnál is anyagilag sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben van egy vele együtt „termelő” művész. Legalábbis a kortárs művészeti szcénán… Az a tény, hogy közben vannak gazdag művészek (és művészeti szervezők is!), akik zsebük tömését tartják elsődleges céljuknak, és nem „valami mást”, nos nem segít ennek az egyenlőtlen és igazságtalan díjazásnak az esetén, hanem éppenséggel ront. A helyzet (szerintem) az, hogy, míg a művészet intézménye progresszív társadalmi lelkiismeret-gyárként reklámozza magát (ami fellép a társadalmi igazságtalanságok ellen, stb.), eközben ócska feudális kizsákmányoló struktúrák szerint szervezi meg saját belső termelői (és ezáltal hatalmi) viszonyait. Mindegy, hogy az aszisztensét kizsákmányoló művész, vagy a szereplési vágyát „minden áron” kiélni vágyó művész intézményes kizsákmányolásának esetéről van szó.
Ha a művészeti élet szelleme demokratikusabb volna, akkor egyiket sem lehetne ilyen felhőtlenül megtenni.
Kit tekintsünk ma magyarországon művésznek (on scene)? Kit kurátornak és mit szcénának?
Az NKA kuratoriumaban vagy a Munkácsy- és más díj és szakértői bizottságban ülők részei a fenti csoportoknak? Ha nem, akkor miért űlnek ott?
Ha igen akkor miert nem vátoztatnak a jelenlegi – az előző bejegyzésekből következtetve – senkinek nem tetsző gyakorlaton?
A passzivítás alatt mit értünk?
A rendszer addig marad igy amig annak összetevői, haszonélvezői, működtetői nem valtoztatnak rajta. Ha érdekük a változás egyáltalán. Tényleg érdekük?
Nem csak a rendszer perifériaján maradtak morgolódása hallatszik?
A kuratorok (Magyarorszagon) megrendelőik alkalmazóik szemében kiallitásrendezők elsősorban és nem autorok.
Ezért nem is úgy mérik teljesítményüket mint egy művészét. Bizalmiállásról és szakmunkárol van szó nem egy alkotói folyamat menedzseléséről.Tehat nem meről fel az opció hogy mas kurator jobb kialításokat, hatékonyabb közvetítést tudna megvalósítni az adott intézményben. Mert kiállitást szervezni, építeni szakmunka. Amit szintén lehet jól és rosszúl csinalni, de a megvalósításon van a hangsúly és nem a tartalmon.
A kiállítással hatni,figyelmet felkelteni, a társadalmi bigtalk-hoz, nemzetközi folyamatokhoz érvényesen hozzászólni intelektuális alkotó tevékenység. De ez nem munkaköri előírás. Tehát nem is elvárás igazán. Csak a saját igényeségük és karrier céljaik döntenek aktivitásukról.Munkahelyi vagy – kivűlről – szakmai, kritikai nyomás nem jellemző jelenleg az országban.
A legális, fix jövedelem tervezhető egzisztencia inkább velejárója a kurátori foglalkozasnak(hivatasnak) mint a művészének.A független kurátor intézménye nem létezik vagy nem jelentős itthon.
Erről az állapotról a kurátorok tehetnek? Valószinűleg közvetlenűl nem, de praktikusan nem érdekük, hogy változzon a helyzet.Viszont alkotói attitüdre egyre erőteljesebben tartanak igényt.Jogosan ha ténylegesen olyan tevekenységet folytatnak.
Következményekkel járó versenyre csak az intézményi állások pályázatánál,a Kállai Ernő ösztöndíjnál és a nemzetközi szcénába való kilépésnél számithat a kurátor.
Hogy ezek verseny szituációk elegek a szinvonal fentartásához és nem vezet hosszútávon elkényelmesedéshez, rosszabb esetben arisztokratikus felsőbbrendüségbe burkolt passzivitásba? Erre legyen válaszul az elmult 20 év gyakorlata.
Naivitás azt gondolni, hogy egy mellérendelői viszonyról van szó művész és kurátor esetében.Az a feltevés, hogy mindkettőjüknek az az érdeke, hogy a kiállítás, projekt, az “ügy” nyilvánoságot kapjon csak részben fedi az igazságot.
Vannak pontok amikor érdekeik megegyeznek és vannak ahol ellentétesek.Ahogy két művész esetében is ez a helyzet.
A figyelemért versengenek ugyanabban a közegben gyakran ugyanazért a figyelemért.
A fentebb felsoroltak okai vagy következményei a jelenlegi kis hatékonysággal működő rendszernek? Érdemes változtani? Van alternatívája a regnáló establishmentnek?
Kedves Pali!
Az általad felvetett kérdésekhez néhány gondolat! Két évvel ezelőtt próbáltunk Szabics Ágival tájékozódni a kortárs intézmények szerzői jogdíjbefizetésének gyakorlatáról. Mivel érvényes jogszabályok védik a nyilvánosságra hozott műveket , bemutatásuk után minden esetben (kivéve, ha oktatásról van szó) szerzői jogdíjat kell fizetni. Jelen esteben ezek a befizetések szórványosak, illetve kortárs magyar művészek művei bemutatása után nem (illetve ritkán, szinte soha) történnek meg. Ugyanez igaz a publikált művekre is. Mivel itt már szabályozott területről van szó, egyszerű jogkövetéssel és annak ellenőrzésével részben javulna a művészek díjazása. Nem mellesleg nem terhelné jelentős összegekkel az intézményeket sem, ezek esetenkénti nem túl magas összegek (hosszabb távon azonban a forgalomban levő művészek jelentősebb összegeket kapnak, ez így van a szövegírók, zenészek, írók esetében is, de nincs így a képzőművészet terén).
Törvény van, szerzői jogvédő iroda van, jogdíj nincs.
A honoráriumok kérdéseihez: sok művészeti programot szerveztem jómagam is, amelynek finanszírozását részben pályázati pénzekből oldottuk meg. Igen, gondolom már sóhajtotok is, mert a pályázatokon nyert összegeket nem lehet honoráriumok kifizetésére fordítani. Miért is? Mert így elvileg nem kell járulékokat fizetni pályázati pénzekből, amit a már a kiírások (tisztelet a kivételnek) tiltanak… Tehát mindent lehet, de munkáért pénzt kérni nem?
Szürreális.
Elnézést, ha túl konkrét példákat hoztam fel, de talán ez is érzékelteti, hogy mindannyiunkat érintenek és konkrétan “égetnek” a kérdéseid!