Kedves művészeti egyetemisták, hallgató társaink, ébresztő!

A decemberi keretszámok ismét világossá tették, hogy a magyar kormány ellehetetleníti a művészeti felsőoktatás működését. Egyértelmű, hogy a minisztérium nem kíván a művészeti egyetemekkel érdemben foglalkozni, azokkal párbeszédet folytatni. A művészeti képzésnek,  mint olyannak, nincs létjogosultsága a hatalom szerint, a politika nem tartja legitim tevékenységnek; kommunikációjában és lépéseiben tagadja a „művészet csinálás” társadalmi hasznát, pusztán gazdag gyerekek játékszerének tekinti. A keretszámok ugyan már „nincsenek” – ennyit sikerült elérni a diáktüntetésekkel –  az egyetemek azonban súlyos pénzelvonásokat szenvednek el. Biztos költségvetési számoknak ugyan nem vagyunk birtokában, ám a tudomásunkra jutott adatok szerint a Képzőművészeti Egyetemnek 38%-kal csökkentették a támogatását. Egyértelművé vált, hogy egy ilyen nagyságú hiányzó pénzösszeget már nem lehet a WC papír vásárlásával és fűtetlen tantermekkel kompenzálni. A forráskivonások az óraadó tanárok elbocsátásával és a szakok megszüntetésével járhatnak. A színvonalas, kortárs tendenciákat is figyelemmel kísérő,  magyar művészeti felsőoktatásnak búcsút mondhatunk!

Megmagyarázhatatlan passzivitásunknak és a politikai aktivitásunk teljes hiányának köszönhetően kimaradt a művészeti felsőoktatás kérdése a közéleti diskurzusból. A legutóbbi felsőoktatási rendelkezések nem érintettek minket közvetlenül: 1., az államilag finanszírozott helyek nem hogy csökkentek a tavalyi évben, hanem nőttek, 2., a  hallgatói szerződés a mi életünkre már nincs hatással, ezért nem kezeltük súlyának megfelelően. A szolidaritás hiánya, valamint  az intézményi felső vezetés „csitítása” miatt nem kezdődött meg a művészeti egyetemek hallgatói önszerveződése. Hahás sejtek csak elvétve alakultak,késve kezdtünk reagálni a minket érintő intézkedésekre.

Helyzetünk egyre romlik, már nem csak az oktatás politika ámokfutása miatt vagyunk szorult helyzetben. A művészeti közegben való elhelyezkedés is nehézkessé vált a kormány kultúrpolitikai intézkedései miatt. Nekünk, művészeti egyetemistáknak kötelességünk harcba szállni! Helyzetünk nehéz, hiszen két fronton kell helyt állnunk, mind az oktatáspolitika, mind a kultúrpolitika színterén fel kell lépnünk a kormányzattal szemben!

Az MMA alaptörvénybe iktatása felett úgy hunytunk szemet mintha nem értenénk miről van szó. Egy ilyen intézkedés a művészeti autonómiát és  alkotói szabadságot veszélyezteti,  a jövőnket is befolyásolhatja az, ha nem vesszük észre, hogy egy kirekesztő politikát folytató, a nemzeti kultúrát önkényesen kisajátító szervezet válik az ország első számú, állami védettséget élvező, művészeti nagyhatalmává. Az MMA alapszabálya egyértelműen kimondja, hogy „szívesen segítene” a művészeti képzések, kiemelten a felsőoktatási intézmények működésében: „Az MMA tevékenységével segíti a művészetoktatást és a művészképzést, valamint a művészeti tárgyú tudományos tevékenységet és erre a célra tagjaiból oktatási, képzési, tudományos bizottságot hoz létre.” Nincs szükségünk az MMA segítségére, köszönjük szépen! Elég problémánk van a kéretlen segítő kezek nélkül is.

Ugyanakkor felvetődhet a kérdés, hogy most mikor financiálisan a csőd szélére kerültünk vajon mennyivel erősebb nyomást tud gyakorolni az MMA az egyetemek vezetésére? Míg a rektorok és gazdasági vezetők minden bizonnyal igyekeznek a lehető legjobb túlélési stratégiákat alkalmazni és diplomáciai eszközökkel tárgyalni a minisztériummal, addig nekünk diákoknak ennél radikálisabb, bátrabb véleménynyilvánításra és állásfoglalásra kell törekednünk! A kétféle ellenállásnak pedig támogatnia és kiegészítenie kell egymást!

Az eddigi hallgatásunkat nehezen lehet kimagyarázni. Nem álltunk ki a Nemzeti Galéria mellett, nem háborodtunk föl a pekingi kiállítás színvonalán, a Kerényi Imre-féle alaptörvény illusztrációk megrendelésén, még a Műcsarnok védelmében kevesen álltak ki, és akkor még nem beszéltünk egyéb művészeti ágak ellen intézett támadásokról.

Nyilvánvaló, hogy nem az elmúlt húsz év kultúrpolitikai törekvéseit kell szembeállítanunk a jelenlegi anomáliákkal. Az elmúlt húsz év politikájának köszönhetően távolodott el a művészetünk annak társadalmi valóságától. A továbbiakban számot kell vetnünk önmagunk és a rendszerváltás utáni művészet szereplőinek felelősségével. Művészetünk csak egy szakmai diskurzuson belül eredményes és kizárja a szélesebb közönséget a megértésből. A rendszerváltás után  nem alakult ki számottevő politikus, a társadalmi folyamatokra reflektáló, átütő erejű művészeti tevékenység. Nem léphetünk tovább anélkül, hogy ne látnánk mekkora jelentősége van korábbi tevékenységünknek a jelenleg kialakult helyzetben. Elszigetelődtünk a magyar társadalomtól és most azzal kell szembesülnünk, hogy nem véd meg minket a támadásokkal szemben.

Új felelős művészetet kell csinálnunk! Rendezőink ne csak Cannes-nak, képzőművészeink ne csak különböző biennáléknak készítsenek műveket, hanem a magyar társadalomnak! A politika közéletet jelent, a művész közéleti személyiség, s mi leszünk a jövő művészei és művészetközvetítői, bátran politizáljunk!

 

  • iparterves

    Ki vagy te, szép szőke hercegem, aki ezt írtad?

    Eddig merre voltál?

    És most kitől mit vársz?

  • iparterves

    Közben zajlik az élet, s mit olvasok az artportalon?

    “Erőss Nikolett, noha időszerűnek nevezte, keményen bírálta az SZM javaslatait: felhívta a figyelmet, egyelőre az sem tisztázott, kinek a nevében beszél az SZM. Ki a szakma?”

    Nos, ki a szakma?

    Mindenekelőtt tehát ez kellene tisztázni.

    Várom a tisztázó sorokat ( persze, hiába, tudom, de olyan optimista vagyok ).

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány