Rendületlenül zakatol tovább

Három évvel ezelőtt még minden olyan egyértelműnek tűnt a Magyar Művészeti Akadémia körül, mostanra viszont egy csomó dolog összemaszatolódott. Hiába volt a „Szabad Művészek” látványos fellépése több alkalommal is az MMA újabb és újabb fejezetet nyitó területfoglalásai ellen, hiába a művészeti ellenállás mediális környezetben is könnyen értelmezhető fotói a Facebook posztokon meg az online portálokon, az adófizetők pénzéből milliárdokkal teletömött MMA gépezete rendületlenül zakatolt tovább. A Fekete György szavai által életre keltett Nemzeti Szalon szelleme mostanra befészkelte magát a kortárs képzőművészeti mező minden szegletébe. Hiába áltatja magát azzal a szcéna szereplőinek nagy része, hogy lehet úgy folytatni mindenkinek, ahogy korábban, csak nem kell tudomást venni az MMA létezéséről, és legfeljebb találékonyabbnak kell lenni az NKA-n túli támogatások megszerzésében és minden megy tovább, ahogy régen. Ez sajnos nem így van.

keseru.jpg

Keserü Ilona: Sűrűsödő hangtestek, 2012 I Forrás: nol.hu

Túl hosszú idő telt el az első sokkoló kijelentések és elfogadhatatlan intézményi átalakítások óta ahhoz, hogy ne induljon el feltartóztathatatlanul a kisebb-nagyobb kiegyezések, egzisztenciális szempontból esetleg érthető kompromisszumok és anyagi számításon alapuló megalkuvások folyamata. A Nemzeti Együttműködés Rendszere a társadalom minden szegmensét polarizálja, így nyilvánvaló, hogy a kortárs kultúra és művészet alrendszere sem maradhat ki belőle, és ennek leghatékonyabb eszköze az MMA, amely nemcsak létrejöttével és azóta intézményi létezésének folyamatos tényével osztja meg a művésztársadalmat és a kultúrmunkásokat, hanem minden egyes programja, pályázati kiírása vagy felkérése újabb és újabb provokatív kikényszerítése az állásfoglalásnak: velünk vagy ellenünk? És ez elől a harci logika elől illúzió azt gondolni, hogy ki lehetne térni. Nem maradt hely a semleges álláspontra, mindenki, aki aktív alakítója vagy résztvevője volt eddig ennek a kortárs világnak, előbb-utóbb szembesül a döntés kényszerével, és azzal a tanácstalansággal, ami akkor fogja el a művészt vagy kurátort, amikor egy ilyen helyzetben racionális, szakmai vagy akár morális és érzelmi kapaszkodókat keres. Mert nem nagyon vannak ilyenek. Nincsenek minták az egyértelmű helyzetekben adható különböző válaszok érvényességének megítéléséhez, nincsenek személyesen megélt tapasztalatok a meggyőződés melletti kiállás értelméről és hasznosságáról, nem formálódott meg az elmúlt évtizedek során sem egy olyan szakmai és morális zsinórmérték, amelyhez viszonyítva megnyugtatóan lehetne meghozni az egyéni döntéseket.

A szereplők igyekeznek kialakítani a saját, külön bejáratú magyarázatrendszerüket, szofisztikált küszöbértékeket állítanak be, ez még belefér, az már nem, egy-egy meghívás vagy felkérés elfogadásának mérlegelésekor, de hogy a bevonódásnak és a távolmaradásnak a szintjeit ki milyen indikátorok szerint határozza meg, az már követhetetlen. Ez az a frusztrált maszatolás, ami belengi a Műcsarnok kiállítótereit a Nemzeti Szalon rendezvényei alatt.

lukacs.jpg

Aczél György és Lukács György I Forrás: mek.oszk.hu

A Nemzeti Szalon a kortárs képzőművészeti világ polarizálásának leghatékonyabb eszköze és egyben nyilvánvaló kudarca is. Hatékony, mert aki igent mond, az látványosan azonosul azzal a művészetfelfogással, amit az MMA képvisel, és így a „jobb nevek” megnyerése által hatványozottan legitimálódik a köztestület pozíciója: „Na ugye, ő is itt állít ki velünk!” Viszont kudarc is, mert egyértelműen kiderült, hogy tartalmilag és esztétikailag nincs muníciója az MMA-nak. Mindaz, ami a hangzatos és anakronisztikus retorika szintjén megjelent a Szalon kommunikációjában — hogy most majd „átfogó módon” bemutatkozik és „áttekintésre vállalkozik”, hogy a „releváns jelenségek” láthatóak legyenek –, annak nyoma sincs a kiállítótérben.

Létre lehet hozni a semmiből, a politikusok és a törvényalkotás segítségével egy mindent leuraló és minden korábbi természetes módon kialakult egyensúlyrendszert felborító szervezetet, át lehet rajzolni a tulajdonviszonyokat és ki lehet cserélni az aktuális döntéshozókat megbízható és lojális hívekre, de új kánont így nem lehet teremteni, holott az alapvető célja mégiscsak ez lenne a három éve tartó menetelésnek.

unnamed_3.jpg

Nemzeti Szalon a Műcsarnokban, 2015, kiállítás enteriőr I Forrás: Facebook

Azt, hogy a polarizáció ellenére sincs két kánon, és azt, hogy a párhuzamosan létező, mesterségesen létrehozott két művészetvilágot fenntartó intézményrendszer kiiktatásra ítélt felét sem lehet figyelmen kívül hagyni, jól szemlélteti, ha összevetjük a Szalon résztvevőinek listáját egy másik, nemrég publikált rangsorral: a Kortárs képzőművészet TOP 10 című kiadvánnyal. Ebből az összehasonlításból az derül ki, hogy a hazai szakemberek által legjelentősebbnek tartott művészek közül néhány kivételtől eltekintve szinte senki nem látható a Szalonon, nem beszélve a top 10-ről, akik közül csak egy művész fogadta el a kurátor felkérését.

Mit jelent ez, és mire lehet következtetni mindebből? A számtalan levonható konzekvencia közül én most csak a számomra leglényegesebbeket emelném ki. Az MMA azzal, hogy strukturálisan felszámolta a művészeti mező autonóm és csak a saját logikája szerint működő értékhierarchia-konstrukcióját és a művészeti diskurzuson kívülre helyezte a művészi értékrendnek a legjelentősebb közintézmények működésében manifesztálódó értékállításait, ezzel gyakorlatilag az aktuális politikai, ideológiai és személyi erőviszonyoktól közvetlenül függő helyzetbe hozta a kortárs szcéna valamennyi szereplőjét. Természetesen lehet azt mondani, hogy ez korábban sem volt másképp, viszont ha az arányokat nézzük, akár a rendelkezésre álló költségvetéseket – 2016-ban már 6,6 milliárd fölött rendelkezik az MMA, aminek legnagyobb része személyi kifizetésekre megy el –, akár a közvetlen tartalmi kontroll alatt tartott döntési helyzeteket (egyetemi tanári kinevezések, Velencei Biennále részvétel, intézményvezetői megbízások stb.), akár a díjakban megjelenő szimbolikus kánonképző erőt és egyúttal szimbolikus kapitulációra kényszerítő potenciált (lásd: Nemzet Művésze-díj, ami után nehéz nemet mondani a politikusok felől jövő kérésekre), szóval, ha mindezt számba vesszük, akkor az egész képzőművészeti mező fölötti direkt kontrollra törekvő és azt már nagyrészt meg is valósító szándék rajzolódik ki. Nem csoda, hogy a kétségbeesett és terméketlen apátia és rosszkedv uralkodik el a kortársakon a kreatív energiák felszabadítása helyett. Ez az állapot viszont alapvetően befolyásolja az aktuális alkotás-lélektani diszpozíciókat, nem is beszélve a frissen belépő újabb generációk szakmai szocializációjáról és a kortárs művészet újratermelődésének kilátásairól. Talán nem mellékes itt utalni a Magyar Képzőművészeti Egyetem esetére, ahol éppen ezekben a hetekben szüntették meg a nemrégiben megindult MA szintű kurátorképzést.

A Nemzeti Szalon valóban „átfogó módon” mutatja be a kortárs képzőművészet aktuális állapotát csak nem egészen úgy, ahogy megálmodói és kivitelezői gondolták. Arról a zavarodottságról, meghasonlottságról és tanácstalanságról szól, amit mindenki érez, aki valamilyen módon érintettje ennek a helyzetnek. Még megjósolni sem lehet, hogy meddig fog ez az állapot fennmaradni és hogy közben milyen mértékben amortizálódik le benne mindenki. Az is, aki kedvezményezettje és az is, aki elszenvedője. De az biztos, hogy az idő múlásával egyre csökken a morális felháborodásból fakadó ellenállás elszántsága, az egyre jobban beszűkülő tényleges és szimbolikus terekben egyre nehezebb lesz az alkotás, egyre kevésbé lesz fontos az elvi kiállás értékek mellett, és egyre indokolhatóbbá válik az egzisztenciális kényszer diktálta ilyen-olyan kompromisszumok elfogadása, az igazodás a realitásokhoz. Az ötven fölötti generációk számára kétségbeejtően ismerős ez a helyzet, kár, hogy a mostani harmincasoknak is ezzel kell megismerkedniük. A ’60-as években ezt nálunk úgy hívták, konszolidáció, Csehszlovákiában ’68 után pedig „normalizace”, és tudjuk, mi lett a vége.

szurcsik.jpg

Szurcsik József munkája a Nemzeti Szalonon I Forrás: artlimes.hu

3 thoughts on “Rendületlenül zakatol tovább

  1. Még gondolkodom, hogy az utolsó napon elmenjek-e?

    Annyira nem érdekel a magyar és a magyarnak nevezett művészet, hogy valószínüleg a lustaságom dönt és nem megyek.

    Ugyanakkor izgat az is, hogy milyen tárgyakat és hogyan állítanak ki.
    Talán még szeretném is magamban összevetni a felszabadulásunk 40.évfordulójára rendezett hasonlóan nagy szalonnal – ahol jó munkákat láttam.

    De elmegy a kedvem attól, hogy valamikor kedves művészeimet látom önknt és dalolva lealacsonyodni, ideologikus mocsárban fetrengve. Akik anno büszkén vallották és vállalták másságukat, ma pénzért vagy lelkesédésből, nem tudod, de azonosságot vállalnak valami olyannal, amivel szerintem tisztességes és gondolkodó alkotó nem tudna és akarna.

    Mint már ezerszer leírtam. a fiatalok – különösen azok, akik a legjobb 61-bn benne vannak – nem foglalkoztatnak. Munkáik számomra üres jelek. Amit ők és az őket menedzselni akarók progresszív művészetnek mernek nevezni, az nem az. Progresszív? Mihez és kihez képest? Stílusában, tartamában, ideológiájában, megjelenésében? Egyikben sem.

    A szöveg szintjén, szerintük. Az értelmezés azonban nem azonos magukkal az alkotásokkal, helyettük szól, önálló életre kelve, de amint a “mű2 kikerül az adott kontextusából, nem lesz más mint értéktelen anyag, holt, értelmét vesztett valami.

    A neoconceptet és annak sokadik hatványát már megette a fene.

    Ami Bencsik írását illeti: sok területen feltétlenül egyet kell vele értenem. A pénz meghozta a művészeti élet korrumpálódását is, jó látja a cikket jegyző művészettörténész, hogy az egymásra mutogatás divatja nem múlt el. Ha más is beadta a derekát, akkor talán az enyém is elbírja! – mondják a ner által meggyötörtek.

    Az is igaz, hogy nem látni a dolog végét, a kimenetelét viszont igen.

    Teljes összeomlás, a szakma szégyenérzete, az “akadémikusok” elutasítása ( Bak Imre akadámikussága üvöltő szégyen! ), totális átértékelések, ennek az időszaknak a teljes törlése, elutasítása.

    Bencsiknek nem kell aggódnia: nem fognak az általa és Mélyi által eröltett új kánon helyett MMA-s találni. A magyar méretekben sok pénnzel dolgozó művészeti közvetítőipar megtalálja a számítását a pezsgésben – és ez elég is.

    Mindenkinek lehet adni valamit: Nemzet Művészet Díjat, Top 61-et, a Legfontosabb Magyar Műgyűjtők névsorát. Jól elvagyunk velük.

    Értelmük? Semmi. A Nemzet Művésze protokolláris hazugság, ezt mindenki tudja. A TOP 61 abszolút értelmetlen, legfeljebb azoknak jó, akik úgy vélik: ebből lehet tájékozódni. A műgyűjtő lista meg nevetséges és aránytévesztő.

    A belharc dúl, dúljon tovább. Mindneki egészségére!

    ( Nem fogok elmenni holnap, így írás közben megerősödött bennem az elkhatározás. )

  2. Kiegészítés a nézőpont megválasztásához:

    Ahogyan a magyar politika önhazugságaival saját nagyágát igyekszik emelni ( Európa legerősebb gazdasága vagyunk, reformjaink kitünőek stb. ), úgy a magyar képzőművészet is önáltató a külföldi minták alapján készített listáival, amelyek a fontosságot, az alkotók jelentőségét – és a választók, szavazók autoritását akarják kifejezni.

    A magyar művészet, amióta van, követő jellegű. Önállósága abban nyilvánult meg, hogy a helyi viszonyok alapján készítette a kópiáit.

    Amikor az ország zárt volt – ahogy bizonyos szempontból mai is az és egyre inkáb azzá válik -, akkor összehasonlítási alap nélkül készülhettek a helyi másolatok és mindenki örült neki. A “majdnem olyan, mint” volt a művészet jellemzője és az is maradt.

    Sohasem volt hiány a személyiségekben, a tehetségekben, még az elgondolásokban sem. Csak minden jelentősnek látszó alkotónk előtt ott van egy nemzetkozi név, alkotó, irányzat.

    Ha valaki veszi a fáradságot magának és a XIX. századi Münchentől a XX. századi Új szenzibilitásig megvizsgálja a mintákat és magyar másolataikat, elkedvetlenedve fordul el a magyar művészettől.

    Nem helyeslem ezt az elfordulást, a helyi ízek megtalálása nagyon fonto. Csak ne fontoskodnának vele. Csak ne mondanák el – bencsik sem ! -, hogy szinkronban vagyunk. Csak ne jöjjenek elő, mennyit is ér egy-egy magyar műalkotás. ( Nem ér annyit. )

    A helyén kellene kezelni a dolgokat, nem fölnagyítani őket. A művészet marketing-eszköz lett. Marketingesek – Ledvényi és társai – végtik az adminisztrációs munkát, hogy egyre följebb lehessen polcolni egyes művészeket.

    Megéri? Nyilván. Kinek? Találd ki!

Comments are closed.

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány