A magyar képzőművészet mindenekelőtt belső értékproblémákkal küzd. A nyugati (de akár japán, kínai, koreai) kultúrákkal ellentétben a közvéleményben nincs éles választóvonal a jelenkori művészet – amelybe beletartozik a vízfestőktől kezdve a minitextileseken át a millenniumi emlékműfaragókig mindenki – és a valóban kortárs kérdéseket, kortárs szemlélettel feldolgozó művészet között. Ennek hátterében ott húzódik a műkereskedelem gyengesége, a művészeti tömegszervezetek lobbiereje, a művészeti oktatás egyre átláthatatlanabb szerkezete, a műkritika, ezen belül elsősorban a napilapkritika hiánya.
Mindezzel (ahogy minden mindennel) összefügg a kortárs művészet hazai megjelenésének kérdése. Ez a probléma a XX. századi, elsősorban a második világháború utáni magyar képzőművészet bemutatásának fájó hiányosságaiban gyökerezik, és egy valódi Kortárs Művészeti Intézet hiányában csúcsosodik ki. A megoldási lehetőségek néhány évvel ezelőtt a Modern Magyar Művészeti Múzeum megalakítása mentén tematizálódtak, de az intézményrendszer struktúrájának felmérése, szerkezetének radikális átgondolása nélkül gyorsan elhomályosultak.
A harmadik kérdés művészetünk külföldi megjelenését érinti. A Velencei Biennálén túl a magyar művészek megfelelő menedzselés és támogatás mellett számtalan más fontos eseményen (biennálén, triennálén, mezei kiállításon) vehetnének részt. A minisztérium által alapított nemzetközi iroda szerepének és támogatásának tisztázása elengedhetetlen lenne ennek megoldásához.
Valamennyi felvetés mögött ott húzódik az intézményrendszer jogi és finanszírozási problémája. Az egyes műalkotások létrejöttétől kezdve a vidéki múzeumok napi túlélésén át a most kialakulóban lévő új ezrelékes törvényig valamennyi kérdéskörben nemcsak minisztériumi koncepcióra, de összehangolt szakmai fellépésre is szükség lenne. Az államnak a megfelelő elképzelések kialakításához a magántőke megjelenésének viszonylatában kell tisztáznia saját szerepvállalását, a közszolgálat mibenlétét.
A Velencei Biennále körül kavargó valamennyi apró kérdés mélyén ott rejlenek a fenti súlyos problémák, amelyeket a Reneszánsz Év parttalanul elkölthetőnek tűnő pénzözöne, a Szépművészeti Múzeum import kiállításainak csillogása és az Arany Oroszlán fénye sem homályosíthat el.
Kedves Szerzo,
Idoszeru kerdest feszegetsz, es egyetertek abban, hogy a Biennale evrol-evre rengeteg problemat hoz a felszinre. Hogy a Mucsarnok megtalalta volna a sikeres Biennale-menedzsment szisztemajat, ezt erosen ketlem. Annal is inkabb, mert a tavalyi evet sem sikerult meg lezarnia.
A Biennale, mint minden nagy kiallitas, csapatmunka, ahol kulonbozo mertekben, de minden resztvevonek szerepe van – felelossege es jogai. A tavalyi Kepzomuveszeti Biennale installalo csapata mar nagyban dolgozott, amikor eloszor kezbe kapta szerzodeset. Ezt a szerzodest ezutan a Mucsarnok gazdasagi osztalya a Biennale kuratoranak aktualis hagulata szerint valtoztatta meg, illetve bontotta fel, onkenyesen es egyoldaluan. Az installalo stab egyes tagjai maig nem kaptak meg a tobbhetes – 2007 majusaban vegzett, es esetenkent komoly serulessel jaro – munkaert jaro beruket, es a Mucsarnok igazgatoja egy gyors formalis megbeszelesen tul tovabbi lepeseket nem tett az ugy tisztazasara: a neki cimzett szemlyes es hivatalos, elektronikus es postai leveleket mind megvalaszolatlanul hagyta. A Biennale nemzeti biztosa tehat nem erezte magat felelosnek azert, hogy dolgozoi – akiket sakkhelyzetbe allitott az a teny, hogy Velenceben vannak, es kiszolgaltatottak a Mucsarnok kedely- es vezetovaltozasainak – korrekt banasmodban reszesuljenek, ugy, ahogy ezt egy modern demokraciaban egy szerzodes megkotese utan elvarhatnank.
A Magyar Pavilon 2007-ben Velenceben kozelmultjanak legnagyobb muveszeti-kozeleti sikeret erte el az Arany Oroszlan-dijjal. De ez a siker sem volt eleg ahhoz, hogy a Mucsarnok vezetese “nagyvonaluan” szoba alljon installalo csapatanak tagjaival, akik nem csak felepitettek a kiallitast, de meg is mentettek a beazastol, igy tobbszorosen nelkulozhetetlen szerepet vallalva a pavilion sikereben. Hogyan kepes egy muveszeti intezmeny mukodesi gyakorlataban ilyen hidegverrel meghazudtolni azokat az ertekeket, amelyek ma a muveszetvilagban etalonnak szamitanak – a tarsadalmi kerdesek iranti erzekenyseget, a csapatmunkat, a konfliktusok felvallalasat, a jogok tiszteletet?
Azt gondolom, hogy igazad van, amikor szerepvalsagrol beszelsz. Ha lehetseges az, hogy husz evvel a rendszervaltas utan Magyarorszag elsoszamu muveszeti intezmenye legnagyobb projektjeben kizsakmanyolja stabjanak tagjait, mikozben elore nem lathato, eletveszelyes korulmenyek kozott dolgoztatja oket, es mindez nem vet fel moralis, jogi, stb. aggalyokat, akkor tenyleg komoly gond van. Es ezen nem valtoztat a siker, ha a felszin alatt nincs egyuttmukodes, nincs csapatmunka, nincs kolcsonos tisztelet.
Kedves Levente,
a Műcsarnokban működő Biennále Iroda vezetőjeként szeretnék válaszolni a biennále szervezést érintő észrevételeidre.
Mindenekelőtt cáfolnom kell azt a kijelentésed, hogy a Műcsarnok nem fizette ki a 2007-es biennále magyar kiállítása megvalósításán dolgozókat, a Műcsarnok Gazdasági Osztálya valamennyi biennálés költséget átutalt még 2007 folyamán.
Kizsákmányolásról beszélni a Velencei Biennále kapcsán, úgy gondolom, túlzás. Valóban mindig adódnak problémák az aktuális biennále szervezése körül, de aki az elmúlt években figyelemmel kísérte munkánkat, tudhatja, hogy mindig a legnagyobb mértékben igyekszünk figyelembe venni a közreműködők érdekeit. Arra törekszünk, hogy minél átláthatóbbá és gördülékenyebbé tegyük a kiállítások létrehozását és lebonyolítását, a pályázati folyamat megújításától a zárást követő teljes körű elszámolásig.
üdvözöl
Gáspár Juli
Biennále Iroda / Office
Műcsarnok / Kunsthalle Budapest
Kedves Juli,
orulok, hogy nyilvanosan valaszoltal – en is ezt teszem. Nem gondolom, hogy a Mucsarnok azzal, hogy megvalaszolatlanul hagyta az osszes levelemet, azon dolgozott, hogy gordulekenyebbe tegye a lebonyolitast. Hacsak azt nem gondoljuk, hogy a problemak szonyeg ala soprese garantalja a gordulekenyseget. Petranyi Zsolt a 2007. szeptemberi – egyebkent Fabik Gabor altal teto ala hozott – megbeszelesrol ugy all fel, hogy “a te ugyed nyilvanvaloan nincs lezarva”. Ehhez kepest nem vette a faradtsagot, hogy valaszra meltassa a kulonbozo helyekrol kuldott, kulonbozo formatumban megkomponalt leveleimet.
Azt sem gondolom, hogy az eredeti szerzodes egyoldalu – szakmailag indokolatlan, pillanatnyi erzelmi felindulasbol torteno – felbontasa a lebonyolitas atlathatosagat – vagy eppen eredmenyesseget – segitette elo.
Az egyoldaluan modositott honorariumrol uj szerzodes nem keszult, a levonasok anelkul tortentek meg, hogy a Mucsarnok barmilyen modon tajekozodott volna az ado-koordinataimrol. Mindez tokeletesen szabalytalan.
Ami a koltsegek kifizeteset illeti: a 2007. szeptemberi megbeszelesen a teto restauralasa mint uj koltseg jelent meg, amelyben – a tobbi resztvevo felvetesere es a Mucsarnok igazgatojanak egyetertesevel – nekem is reszesulnom kellett volna. Errol semmifele ertesitest nem kaptam, es ha, mint ahogy allitod, 2007-ben minden biennales koltseg kifizetesre kerult, ez egy ujabb megallapodas felrugasat jelenti.
Lehetne, hogy meg egy kicsit nagyobb mertekben vegyetek figyelembe a kozremukodok erdekeit?
Koszonom,
udv,
Levente