A magyar képzőművészet mindenekelőtt belső értékproblémákkal küzd. A nyugati (de akár japán, kínai, koreai) kultúrákkal ellentétben a közvéleményben nincs éles választóvonal a jelenkori művészet – amelybe beletartozik a vízfestőktől kezdve a minitextileseken át a millenniumi emlékműfaragókig mindenki – és a valóban kortárs kérdéseket, kortárs szemlélettel feldolgozó művészet között. Ennek hátterében ott húzódik a műkereskedelem gyengesége, a művészeti tömegszervezetek lobbiereje, a művészeti oktatás egyre átláthatatlanabb szerkezete, a műkritika, ezen belül elsősorban a napilapkritika hiánya.
Mindezzel (ahogy minden mindennel) összefügg a kortárs művészet hazai megjelenésének kérdése. Ez a probléma a XX. századi, elsősorban a második világháború utáni magyar képzőművészet bemutatásának fájó hiányosságaiban gyökerezik, és egy valódi Kortárs Művészeti Intézet hiányában csúcsosodik ki. A megoldási lehetőségek néhány évvel ezelőtt a Modern Magyar Művészeti Múzeum megalakítása mentén tematizálódtak, de az intézményrendszer struktúrájának felmérése, szerkezetének radikális átgondolása nélkül gyorsan elhomályosultak.
A harmadik kérdés művészetünk külföldi megjelenését érinti. A Velencei Biennálén túl a magyar művészek megfelelő menedzselés és támogatás mellett számtalan más fontos eseményen (biennálén, triennálén, mezei kiállításon) vehetnének részt. A minisztérium által alapított nemzetközi iroda szerepének és támogatásának tisztázása elengedhetetlen lenne ennek megoldásához.
Valamennyi felvetés mögött ott húzódik az intézményrendszer jogi és finanszírozási problémája. Az egyes műalkotások létrejöttétől kezdve a vidéki múzeumok napi túlélésén át a most kialakulóban lévő új ezrelékes törvényig valamennyi kérdéskörben nemcsak minisztériumi koncepcióra, de összehangolt szakmai fellépésre is szükség lenne. Az államnak a megfelelő elképzelések kialakításához a magántőke megjelenésének viszonylatában kell tisztáznia saját szerepvállalását, a közszolgálat mibenlétét.
A Velencei Biennále körül kavargó valamennyi apró kérdés mélyén ott rejlenek a fenti súlyos problémák, amelyeket a Reneszánsz Év parttalanul elkölthetőnek tűnő pénzözöne, a Szépművészeti Múzeum import kiállításainak csillogása és az Arany Oroszlán fénye sem homályosíthat el.