Kortárs problémaleltár

Az utóbbi években egyre gyakrabban fordult elő, hogy a művészettörténészek, intézményvezetők, kultúrpolitikusok által összehívott gyűlések, megbeszélések témája a Velencei Biennále volt. Korántsem meglepő ez a tendencia, hiszen a magyar kortárs képzőművészet folyamatosan olvadó állami támogatásán belül viszonylagosan egyre nagyobbnak tűnik a biennále biztos apanázsa. Ezeken a rendezvényeken a fő téma általában a kiválasztás, a finanszírozás és a kommunikáció kérdése, a hozzászólók gyakran ostorozzák a szisztémát, nem ritkák a veszekedések sem. Az AICA által most összehívott tanácskozáson viszont úgy tűnt, mintha az Arany Oroszlán elnyerése óta a felelősök a biennále valamennyi kérdésére meglelték volna a megoldást, így az előkészítés és a lebonyolítás zökkenőmentessége már csak a külső körülmények szerencsés alakulásán múlna. Kiderült, hogy a pályáztatás a legjobb kiválasztási módszer, a minisztérium ezentúl mindent megtesz, hogy a támogatásra szánt összeget korábban utalja át, és ha együttes erővel még az itthoni és külföldi kommunikáción is tudunk javítani, akkor semmi sem gátolhatja meg a kiváló szereplést. Hurrá. Azonban az ilyen jellegű vitákon az optimizmuson, és a felvillantott megoldásokon túl egy dologban még biztosak lehetünk: a felszólalók szavain minden alkalommal átsüt a kortárs szcéna szinte valamennyi problémája. A Velencei Biennále ebből a szempontból olyan, mint egy lakmuszpapír; a pályáztatás, támogatás, közvetítés problémacsöppjei kimondásuk pillanatában elszíneződnek. Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül következzék egy rövid leltár a múlt heti tanácskozáson is felvillanó, színes problémacsokorról.

A magyar képzőművészet mindenekelőtt belső értékproblémákkal küzd. A nyugati (de akár japán, kínai, koreai) kultúrákkal ellentétben a közvéleményben nincs éles választóvonal a jelenkori művészet – amelybe beletartozik a vízfestőktől kezdve a minitextileseken át a millenniumi emlékműfaragókig mindenki – és a valóban kortárs kérdéseket, kortárs szemlélettel feldolgozó művészet között. Ennek hátterében ott húzódik a műkereskedelem gyengesége, a művészeti tömegszervezetek lobbiereje, a művészeti oktatás egyre átláthatatlanabb szerkezete, a műkritika, ezen belül elsősorban a napilapkritika hiánya.

Mindezzel (ahogy minden mindennel) összefügg a kortárs művészet hazai megjelenésének kérdése. Ez a probléma a XX. századi, elsősorban a második világháború utáni magyar képzőművészet bemutatásának fájó hiányosságaiban gyökerezik, és egy valódi Kortárs Művészeti Intézet hiányában csúcsosodik ki. A megoldási lehetőségek néhány évvel ezelőtt a Modern Magyar Művészeti Múzeum megalakítása mentén tematizálódtak, de az intézményrendszer struktúrájának felmérése, szerkezetének radikális átgondolása nélkül gyorsan elhomályosultak.

A harmadik kérdés művészetünk külföldi megjelenését érinti. A Velencei Biennálén túl a magyar művészek megfelelő menedzselés és támogatás mellett számtalan más fontos eseményen (biennálén, triennálén, mezei kiállításon) vehetnének részt. A minisztérium által alapított nemzetközi iroda szerepének és támogatásának tisztázása elengedhetetlen lenne ennek megoldásához.

Valamennyi felvetés mögött ott húzódik az intézményrendszer jogi és finanszírozási problémája. Az egyes műalkotások létrejöttétől kezdve a vidéki múzeumok napi túlélésén át a most kialakulóban lévő új ezrelékes törvényig valamennyi kérdéskörben nemcsak minisztériumi koncepcióra, de összehangolt szakmai fellépésre is szükség lenne. Az államnak a megfelelő elképzelések kialakításához a magántőke megjelenésének viszonylatában kell tisztáznia saját szerepvállalását, a közszolgálat mibenlétét.

A Velencei Biennále körül kavargó valamennyi apró kérdés mélyén ott rejlenek a fenti súlyos problémák, amelyeket a Reneszánsz Év parttalanul elkölthetőnek tűnő pénzözöne, a Szépművészeti Múzeum import kiállításainak csillogása és az Arany Oroszlán fénye sem homályosíthat el.