Brian Eno, Kim Wilde, Ronnie Wood, Charlie Watts, John Lennon, Pete Townshend, Freddie Mercury, satöbbi – a felsorolás korántsem teljes. Nem az bennük a közös, hogy valamennyien brit zenészek, hanem az, hogy mindannyian képzőművészként diplomáztak. Valójában John Lennon nem is végzett sehol, mert a Liverpool College of Art-ból (is) kirúgták.
No persze a művész sulik között óriási különbségek vannak és voltak; míg például Charlie Wattsnak hagyományosabb jellegű művészképzésben volt része, addig Ronnie Wood és Freddie Mercury koruk egyik legprogreszívabb intézményébe jártak, az Ealing Art College-ba. Csóró srácokként is megengedhették maguknak, Wood roma származású, Mercury pedig elsőgenerációs bevándorló volt – hát igen, az akkori brit felsőoktatás még a neoliberális fordulat előtti virágkorát élte.
A fenti dokumentumfilmből alig többet, mint Mercury virtuóz rajztudását lehet megismerni. Nyilván a készítők sem voltak egészen tisztában azzal, hogy mitől is lehet fontos háttérinformáció az, hogy Mercury eredetileg képzőművészetet tanult. A dokumentumfilm újratermeli művészoktatás kapcsán a jó öreg sztereotípiákat a biztos kezű rajztudásról, a bohém életformáról és persze a különc öltözködésről. Elhangzik azért, hogy underground fashion, de a kontextust csak az érti igazán, aki amúgy is tisztában van vele. Például azzal, hogy a ’68-as londoni diáksztrájk során a művészhallgatók is aktívak voltak, és szépen el is foglalták az ICA-t a kortárs művészet már akkor is kimagasló jelentőséggel bíró intézményét. Mercury azonban nem politizált soha; diákként erre nem is igazán volt szüksége, mivel az Ealing Art College egykori művészetpadagógiai programja azóta is forradalminak számít.
A progresszió egyetlen személyhez, Roy Ascott nevéhez köthető, aki fiatal művésztanárként érkezett Ealingbe és hamarosan sikerült saját víziójának megfelelően átalakítani az iskolát. Első körben új tanárokat hívott oda (Noel Foerster, R.B. Kitaj, Bernard Cohen és Harold Cohen), hogy velük együtt kezdje el az ún. alapkurzus “Groundcourse” nevű programot. Az elnevezés alapján nem téved nagyot az, akinek a Bauhaus oktatási modellje ugrik be elsőre, mivel Ascott maga is részt vett saját diákévei alatt Victor Pasmore és Richard Hamilton “általános kurzusán”, melyet Bauhaus ún. alapozó kurzusa inspirált. Ascott Mercuryt már épp nem tanította, koncepciója azonban sikeresen forradalmasította nem pusztán Ealingben, de országos szinten is a művészképzésről alkotott korábbi nézeteket. Ennek egyik eredménye lett, hogy az elavult Nemzeti Design Diploma elnevezés helyett, az Művészeti és Design Új Diploma lett bevezetve; magyarul, Mercury divat szakos képzése nem korszerű esztétikai érzékkel rendelkező szakembereket termelt, hanem autonóm gondolkodású művészeket. Jóllehet a filmből a kommerszebb felfogású művészképzés jön le.
A feminista/lezbikus popkultúra kedvence, a Chicks on Speed a müncheni képzőművészeti akadémián alakult. Elnézést a képminőségért, de ennek a számnak nem találtam jobb verzióját.
Ascott az alapkurzust a művészetoktatás totális folyamatának mikrokozmoszaként írta le. A curriculum a tudat állandó stimulációjára épült és különféle helyzetgyakorlatokból állt. Szerepjátékok segítségével Ascott módszere rögzült társadalmi szerepekre és előítéletekre mutatott és kérdezett rá. A diákok elbizonytalanítása olyan környezetben zajlott, melyet azok első nekifutásra gyakran abszurdnak, reménytelennek vagy riasztónak találtak. Az első évben percepciós problematikát boncolgató gyakorlatokkal kísérleteztek, ezek során például egy táblatörlő spongya szemszögéből kellett ábrázolni a világot, vagy békaperspektívából kellett lerajzolni a tantermet. A második évben a tanítványok már maguk alakították a képzést, csoportban kellett dolgozni, és saját maguknak is kellett problémákat felvetni. Feladat volt például már az is, hogy a csoportmunka során az önkontroll rendszerét a csoportok saját maguk határozzák meg és dolgozzák ki. Feltehetően ezt egy további gyakorlat (is) indokolttá tette, mivel volt egy olyan feladat, hogy kreáljon önmaga számára a résztvevő egy teljesen új személyiséget, és ennek megfelelően viselkedjen kerek 10 héten keresztül(!). A szerepeket és az ezekre adott egyéni reakciókat, mentális térképek és sajátos értékelőrendszerek kidolgozásának segítségével közösen kielemezték.
A gyakorló képzőművész és médiateoretikus által kidolgozott interdiszciplináris program lényege, hogy a művészeti iskola nem egy statikus valami, hanem a képzőművész-tanárok és diákok folyamatos interakciója hatására születik meg. Az iskola így a kritikai gondolkodás terepévé válik, ahol új módszerek és modellek folyamatos tesztelése folyik. E módszerek lényege a játék – mint művészeti stratégia –, valamint a részvétel, melyek Ascott szerint a művészet és oktatás társadalmi relevanciáját erősítik; művészet és az oktatás ily módon válhat a társadalmi változások motorjává.
Az illegalitással épp felhagyó Abbie Hoffmann John Lennon munkásosztálybeli hátteréről és politikai elkötelezettségéről beszél
A brit művészoktatás a társadalmi progresszió melegágya volt. Az intézményekben megalakuló együttesek mind a mai napig a képzés egy fontos melléktermékének tekinthetőek. Más kérdés, hogy a zenészek többsége a kommersz piac irányába lépett tovább. Igaz, mára már a Goldsmith College is csak távolból tűnik avantgárdnak, az intézmény prózai valóságát nem képes megszépíteni a forradalmi múlt.
David Bowie; A Musician Paralell Passion (The New York Times)
Érdekes, jó cikk. köszi