Nézetek, filmen – A BBS-kiállításról

Elsőre fából vaskarikának tűnik egy filmes kiállítás gondolata. Még másodszorra is lehetetlennek. Talán harmadszorra gondolhatjuk azt, hogy az ötlet nem is olyan elvetemült. Persze az utóbbi néhány évben akadtak sikeres, illetve vitára okot adó kiállítások, amelyek filmekről szóltak, bár ezek inkább olyanok, amelyek egy-egy híres rendező életművéből indultak ki, a képzőművészet, a design vagy a vizuális kultúra más területeit is érintve, az ismeretterjesztésen messze túlmutatva. Ilyen volt például a Stanley Kubrick művészetéről szóló egyenes vonalvezetésű vándortárlat vagy a Jean-Luc Godard által összeállított, kacskaringós kiállítás a Centre Pompidouban.


Novák Márk: Kedd (1963)

A Balázs Béla Stúdióról szóló tárlat esetében azonban nincs egyetlen kiválasztott életmű, és nincs rendezői kéz sem, amely filmet formálna a (mozgó)képekből kirakott girbegurba útvonalból. Ráadásul Kubrick, Godard vagy a filmtörténet más nagyjainak műveiből kiragadott képi toposzok szélesebb körben ismertek, a Balázs Béla Stúdió filmjeit tekintve még Budapesten is csak egy szűkebb réteg sajátjai; az utóbbi két évtizedben ezek a magyar filmek legfeljebb a közszolgálati televíziók éjszakai műsorsávjába jutottak el. Most pedig itt a kiállítótérben ömlenek ránk, strukturálva ugyan, de mondjuk csak húsz látogatás során végignézhetően, illetve valószínűleg ilyen formában összességében befogadhatatlanul. Ami megmaradhat az egészből, az nagyrészt benyomásokon alapul, egy korszak lenyomatának felismerésén, a filmek körül nyíló asszociációs mező élményén. Pontosabban maguk a filmek nyílnak meg: kiállításra lehet menni mozizni.


Novák Márk: Kedd (1963)

Novák Márk: Kedd (1963)

A mozi tele van a személyes felfedezés lehetőségeivel. Novák Márk Kedd című filmje – az oberhauseni filmfesztivál egykori díjnyertese – például igazi tragikomikus burleszk a hatvanas évek elejéről, groteszk képekkel, meglepő vágásokkal. Az egyik főszereplő, Hável László pedig olyan a vásznon, mintha Truffaut valamelyik klasszikusából nézne ki ránk, s így annál tragikusabb felismerni benne a Szomszédok későbbi Mentős figuráját. A korán elhunyt, összesen csupán három filmet maga után hagyó Novák Márk Keddjében olyan képi toposzok jelentek meg, amelyek még ma is széles körben érthetőek, és később ritkán, többek között a Régi idők focijában köszöntek vissza.


Maurer Dóra-Beke László: Nézetek (1985)

A személyes felfedezéseken túl van a kiállításon egy film, amelynek művészettörténeti-kortörténeti jelentőségét is hosszan lehetne elemezni. A Nézetek, amely a kisebb monitorok egyikén fut, egy itt-ott képekkel és narrációval kiegészített beszélgetés, amelyből Beke László és Maurer Dóra rendezett csaknem egyórás filmet. Az anyagot 1984. március 21-én vették fel – ahogy a filmben említik – Jovánovics György lakásában, és 1986-ban mutatták be. A beszélgetés résztvevői: Németh Lajos, Körner Éva, Frank János, Sinkovits Péter, Kovalovszky Márta, Perneczky Géza valamint Beke László.


Maurer Dóra-Beke László: Nézetek (1985)

Maurer Dóra-Beke László: Nézetek (1985)

A középpontban egy ma is aktuális téma áll: a korszerű művészet és a nemzeti művészet problémája – ezen belül elsősorban a hatvanas évek. A téma elméleti és gyakorlati aktualitásán túl, a film sajátos műfaja révén olyan gondolatok kapnak hangsúlyt, amelyeket az elmúlt évtizedek folyamán sokan és sokféleképpen leírtak, cikkekbe foglaltak és elmondtak, mégis úgy tűnik, mintha újra meg újra fel kellene fedezni őket. Az egyik ilyen gondolat a mai múltkonstrukciók egyik legfontosabb eleme lehetne: Kondor Béla szerepe a hatvanas évek magyar művészetében, az avantgárd és a neoavantgárd határán. Kondor – aki majdnem bekerült az első Iparterv kiállításba – ma a magyar kortárs képzőművészet múltjának egyik legellentmondásosabb személyisége, tehetségét, műveinek erejét csaknem mindenki elismeri, helyét szinte senki sem találja. Neve a beszélgetésben mindenekelőtt a gyökereit kereső magyar neoavantgárd kapcsán merül fel, amelyben Németh Lajos szerint különböző szemléletű alkotók működtek, akik a hagyományos művészet fogalmán, a klasszikus rendszeren belül gondolkodtak; ilyen volt Kondor mellett Lakner vagy Csernus is. Perneczky úgy vélte, hogy közülük Kondor ment a klasszikus gyökerek keresésében a legmesszebbre; ezzel összefüggésben Körner Éva Kondort „egészen elképesztő embernek” nevezi.

Kondor helyének meghatározásától nehezen elválasztható kérdés a neoavantgárd tudatos „ősválasztásának” problémája, Bernáth Aurél, Kassák Lajos vagy Korniss Dezső szerepének újraértékelése, a kiesett idő kérdésének illetve a lemaradás mértékének tisztázása. Érdekes a filmben, ahogy Perneczky és Körner véleménye ütközik a nemzetközi viszonyítási pontjait kereső Iparterv-generáció információs forrásai tekintetében. Perneczky a hatvanas évek elejének zárt rendszerét említi, miközben a műcsarnoki francia könyvkiállítás szétkapkodott könyveinek szerepét fontosabbnak ítéli, mint Kassák közvetlen hatását. Körner viszont felhívja a figyelmet arra, hogy a hatvanas évek elejétől kezdve a közvetlen vagy a személyes beszámolókon alapuló nyugat-európai élmények ennél már összehasonlíthatatlanul többet jelentettek. Érdekes ebből a szempontból az 1969-es műcsarnoki Vasarely tárlat szerepe: ezzel vajon valóban elérkezett-e a világ művészeti élvonala Budapestre?

Ugyanebben az időben az egyetemes avantgárd problémákkal szembenéző Iparterves kiállítók – akiket Sinkovits a korszak legkvalitásosabb művészei közül választott ki – Németh Lajos szerint még mindannyian (klasszikus) értékstruktúrákban gondolkodtak, mégpedig a korszak más – a neoavantgárdtól távolságot tartó, vagy mai perspektívából távolabbinak tűnő – alkotóihoz, Schaár Erzsébethez, Ország Lilihez vagy éppen Kondor Bélához hasonlóan. A huszonöt évvel ezelőtti beszélgetésben felvetődött hasonlóság vagy az esetleges különbség mibenlétének kimutatása ma is érvényes feladat.

Szó esik még arról is, hogyan érik 1970-től kezdve az addig viszonylag szabadabban kezelt képzőművészeti élet képviselőit retorziók, és hogyan helyezik át jó néhányan tevékenységük súlypontját a zene (Új Zenei Stúdió), a színház (Keserü és Pauer díszletei) vagy éppen a film (Balázs Béla Stúdió) területére. És akkor valahol itt kezdődik a kiállítás.

BBS 50
Más hangok, más szobák
Rekonstrukciós kisérlet(ek)
Kurátor: Páldi Lívia
Műcsarnok
2009. december 18 – 2010. február 21.
 

  • LobMayer (törölt)

    Bár nem néztem teljesen végig az idézett Nézetek c. beszélgetést, nagyon meglepett, hogy az Iparterv-centrikus neo-avantgárd kánon építése már a nyolcvanas évek közepén gőzerővel beindult. (Épp az új festészeti boom idején – talán annak valamiféle ellensúlyozására.) Ráadásul – ha jól emlékszem – még Soros is támogatta a filmet! Innen nézve már nem meglepő, hogy az ipartervesek miként váltak hirtelen szent tehenekké a rendszerváltás után.

    Kondor emlegetése inkább csak Körner és Németh személyes utóvédharca lehetett. (Ha valaki, hát Kondor biztos megérdemelne egy “Amerigo Tot-típusú” kiállítást.)

© 2018 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány