„Az élet nem ilyen szép” A BBS a Műcsarnokban

A Balázs Béla Stúdiót bemutató kiállításon hangzik el a fenti remek mondat. Egészen konkrétan a Tündérszép lány című filmben (Szomjas György, 1969) ejti ki a száján a fiatal Földes László (Hobo). Amikor a mondat elhangzik, akkor a szomszédos televízióban éppen Ernyei Béla színművész és hivatalos sármőr osztja az észt ’86-ban arról, hogy milyen naivak is voltak a mi „lányaink” (Dér András – Hartai László: Szépleányok). Ideális esetben ekkor még rá kellene pillantanunk a térdünkön heverő meghívóra a Diorissimo című film Méhes Mariettájával (Xantus János, 1980), és akkor elkezdhetnénk gondolkodni azon, hogy kik és mik és voltak a Kádár-korszak médiumai.


Részlet a Diorissimo címı filmből | Fotó: Műcsarnok

 

Molnár Csilla 1986-ban, tizenhét évesen öngyilkos lett, Méhes Marietta ’86-ban elhagyta az országot, és a wikipedia szerint New Yorkban webdesigner, a Tündérszép lány főszereplőjéről meg nem tudok semmit. A kurátor, Páldi Lívia remek érzékkel rakta egymás mellé a ’85-ös magyar szépségkirálynő, és a majd húsz évvel korábbi paksi szépségkirálynő történetét. A tündérszép „cigánylány” ugyanis a filmben elhangzó beszélgetés szerint szintén szépségkirálynő volt, akit az apja a kocsmában egy felesért és egy fröccsért eladott az éppen arrafelé „turnézó”, vélhetően egyetemista fiúknak, akik egy helyi arc elől halászták el a lányt. Vagyis a fiúk egy dzsipes lazulás közben, miközben éppen a frissen szerzett kiváló brigád kupájukat ünnepelték – kvázi buliból – megmentették a lányt a rá leselkedő valós prostitúció elöl. Ezzel együtt, szintén buliból, a megmentők azért autósamponnal meg is fürdették útitársukat (pontosabban távolról végignézték, ahogy fürdik), mert hogy az „nem árthat” ugye, és aztán magukkal vitték a kollégiumba, nem teljesen tisztázott céloktól vezérelve. Vajon mi lehet most ezzel a cigánylánnyal, aki eljátszott egy tőle bevallottan is idegen szerepet Szomjas György dokumentarista eszközökkel operáló játékfilmjében, melyet egy korabeli újsághír ihletett? És vajon miért mondta azt Hobo a film történetét és forgatását akkor és ott kommentáló, a filmbe is bevágott beszélgetésben, hogy „az élet nem ilyen szép”?


Az 1985-ös magyar szépségkirálynő-választás sajtója. Részlet a kiállításról. | A szerző fotója

A Más hangok, más szobák című kiállítás a vezető tanúsága szerint rekonstrukciós kísérlet, amely mikrotörténetek felvillantásán keresztül, mintegy „kulturális emlékezet-montázsként” kíván képet adni a BBS működéséről, és azon keresztül e működés eszmei és gyakorlati teréről, a Kádár-korszak Magyarországáról. Ilyen emlékezet-montázsként került egymás mellé Molnár Csilla és a Tündérszép lány története is. És az oknyomozó riportfilm mellett, a fehér falon ott sorakoznak a cikkek is a „sajnálatos” esetről, az első „keleti” szépségkirálynő diadaláról, bukásáról és haláláról. Sőt még Neményi Mária ötrészes dokumentumfilm-sorozata is látható a társadalmi előítéletekről. A szomszédos teremben pedig szépen installálva függenek Sára Sándor fotói, melyek a Cigányok (1962) című film előtanulmányaiként készültek. Ezek segítségével elég jó kép alkotható arról, hogy mit jelentett a Kádár-korszakban cigánynak, nőnek és szépnek lenni. És mindez természetesen a kiállítás dokumentarista oldalán kapott helyet, mert a másik oldal az undergroundé, pontosabban az experimentalizmusé lett. A kiállítás koncepciója (legalábbis a központi teremben) ugyanis követi a magyar filmtörténet régi elbeszélését, mely szerint a BBS filmjei – a hetvenes évek felől nézve – durván két csoportra oszthatók: voltak a dokumentaristák, meg az experimentalisták. Előbbieket a központi teremben egy szoborállításról szóló film (Szalai Györgyi – Vitézy László: Leleplezés, 1979), az utóbbiakat meg Erdély Miklós Verziója (1981) reprezentálja, egy-egy önálló vetítőboxban. Ezt a merevnek tűnő felosztást azonban nem csak az újabb filmtörténet, de maga a kiállítás is látványosan felülírja.


Részletek a Szépleányok és a Tündérszép lány című filmekből. | A szerző fotója


Kiállítási enteriőr Sára Sándor fotóival. | Fotó: Csoszó Gabriella © Műcsarnok

Az „experimentalista” Verzió, a tiszaeszlári Solymosi Eszter története, egy újabb kényes kérdéssel és egy újabb szép, szőke lánnyal gyarapítja a kiállítás politikai és kultúratudományi horizontját. Egy lánnyal, akinek szintén férfiak okozták a vesztét, mégpedig a 19. század végi történet szerint zsidó férfiak. Erdély Miklós Krúdy Gyula dokumentum-regénye alapján készítette el a filmet, amely a vádlott, Scharf Móric szemszögéből mutatja be a történetet. Egyfajta negatív nevelődés-regény ez a hamis vádak betanulásával, amelyet férfiak írtak férfiaknak, és amelynek egy távoli, plátói szerelem adta az érzelmi alapjait. A játékfilm „werkfilmes” keretében is valahogy háttérbe szorul a női áldozat nézőpontja, mert a film nem elsősorban egy gyilkosságról szól, hanem magáról a vérvádról. A Tündérszép lány egy fokkal szerencsésebb, ő elmondhatja a maga szép és hiteles történetét, miközben a film mégsem róla szól, hanem úgymond a Kádár-korszakról, amelyben a fikció és a valóság határai körül is kemény harcok folytak. (Kinek, mit, mikor, hogyan szabad leforgatni és bemutatni?) Talán a BBS filmjei azért is szerettek ennyire éppen ezen a határon egyensúlyozni, pedig voltak más határok is, másféle kultúrák között. Hobo ugyanis arról beszélt a Tündérszép lányban, hogy a valóságban ilyen történet nem eshetne meg, nem történhetne meg, hogy az underground fiúk a KEX együttes zenei aláfestésével összehaverkodnak egy szép, vidéki cigánylánnyal. Nem történhetne meg, hogy lemennek dzsippel kocsmázni, majd együtt buliznak egy felesen vett lánnyal, aki eltérő szociokulturális helyzete ellenére még meg is tetszik nekik. De vajon mi nem történhetne meg, és miért? Az nem reális, hogy egy kis magyar roadmovie alatt megveszik a lányt, vagy az, hogy tényleg érzelmek szövődnek közöttük. A dokumentarizmus és a fikció keverésében, a műfaji határok áthágásában az is jó, hogy az ilyen kérdésekre nem kell feltétlenül válaszolni. Pontosabban lehet rájuk dokumentarista és experimentalista választ is adni, akár még egy filmen belül is. De vajon az élet is ilyen szép, mint a BBS szabadsága? Néha még ilyesmi is megtörténhet, legalábbis a mikro(karrier)történetek szintjén! Méhes Marietta például a Diorissimóban, ha nem is akkori „önmagát” (azaz a Trabant énekesnőjét) játszotta, de mindenképpen önmagát adta úgy, hogy az egész filmes szituációt, és az egész korszakot lejátszotta a vászonról. Aztán elment New Yorkba, és a BBS se húzta sokkal tovább, mint az a Kádár-korszak, amelyben virágzott. Négy nő, négy sors, négy mikrotörténet a félmúltból, de vajon minek is a médiumai ők, és milyen üzeneteket hordoznak?

BBS 50
Más hangok, más szobák
Rekonstrukciós kisérlet(ek)
Kurátor: Páldi Lívia
Műcsarnok
2009. december 18 – 2010. február 21.
 

© 2020 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány