Kortárs művészet, múzeum, Szentpétervár

Két új, kortárs művészeti múzeuma van Szentpétervárnak. Mindkettő magánalapítású, 2010 nyarán nyíltak meg, egymás után. Az Erarta (era + arta = kb. a művészet kora) a nagyobb, mely a Vasziljevszkij-sziget belsejében, egy 20. századi neo-neoklasszicista épületegyüttes egyikében létesült. Szemben vele egy 20-as évekből származó konstruktivista kultúrház (ez a fiatal Szovjetunió építészetének kiemelt műfaja volt), már kis engedménnyel is a stílusidézetek felé, másik oldalon egy szocreálként ismert stílusban épült bérház. A múzeum hatalmas, 5 emeletes, oszlopsoros homlokzata mögött mai technikával, szolgáltatásokkal és designnal ellátott belső terek. Egyik oldalon az állandó gyűjtemény, a másikon az ideiglenes kiállítások – köztük eladásosak – számára. Oroszország legnagyobb kortárs művészeti magánmúzeuma ez. Csak orosz művészeket gyűjt, de különféle irányzatokat, illetve – és ez figyelemre méltó: a külső meghatározásokat nem tekinti mérvadónak, a bemutatásban sem. Egyéni teljesítményeket hangsúlyoz, egy-egy alkotótól több művel. A tulajdonos egy ún. üzletember özvegye, Marina Varvarina. Zürichben, Londonban, New Yorkban, Sanghaiban is vannak/készülnek galériái, melyekben ugyanígy csak orosz művészetet mutat be, kurátorok segítségével. Leginkább festményeket és U-space-nek nevezett helyiségekben 1-1 installációt.

Elgondolkozhatunk a zárkózott (csak-orosz) programon a nemzetközi színtereken, de hát nyilván ma is divat a világban az orosz. Ez a birodalomnak és a politikai hatalomnak köszönhető, valamint az ezzel foglalkozó sikamlós vagy az ezt elvető műalkotásoknak. Az Erarta gyűjteményére látszólag nem jellemző egyik magatartás sem. A föderáció legkülönbözőbb vidékeinek és országainak a nagyvilágban ismeretlen művészei iránt érdeklődik. Ha a koncepcióját összevetjük az 1 hónappal korábban, ugyancsak a szigeten, egy hajdani bérházban nyílt Novij Muzeuméval, melyben jelentős szerepet kapnak a nemzetközi művészeti élet még mindig Moszkva-központú oroszországi tájékozódása szerint nevezetessé vált művészek, mint Komar és Melamid szoc.art festményei, a konceptualista Oleg Kulik akcióinak dokumentumai vagy a magát Marilyn után Monroe-nak nevező Vlagyiszlav Mamüsev más személyiségeket is kisajátító fotói, az Erartáét különösnek tarthatjuk.

Az Erarta tehát tanulságos. A festők művein érződik a függetlenség a kortárs művészeti „szcénától”, melyben például a különböző hatalmi struktúrák értelmezése és lebontása zajlik. Petr Tatarnyikov, Jaroszlav Gerzsedovics meditatív munkáin viszont legfeljebb egy-egy ikonikus motívum bontakozik ki – a fényfestés múltbéli módjait idézve – az árnyalt festőiségű, borongós felületekből. De ha van is dekonstrukció, vajon ennek csak konceptuális útjai lehetségesek? S ha nem, akkor mennyire egyértelmű egy-egy mű? És vajon mi marad az orosz identitásból a nagyság leépítése után?

Az Erarta gyűjteményének darabjait nem jellemzi az analitikus gondolkodás. De a festői igen, s a 20. század második negyede erőteljes szovjet művészetéhez való vonzódás ehhez termékeny talajt kínál. Az intenzív színekben gazdag, kései Malevics ironikus figuráinak még ironikusabb idézése (Jurij Tatyjanin: Sportemberek, 2010) például részben megőriz (festői, szemléletbeli), részben eltöröl (politikai) értékeket. Néhány kép dátumát tekintve azonban – Jevgenyij Szavraszov: Család, 1965-88 – a szovjet korszak szimbólumainak átértelmezését folyamatosnak, nem csak mai jelenségnek tekinthetjük, habár ez markánsan inkább csak a 80-as évektől jellemzi a festészetet, s valójában a Novij Muzeum mutat be több anyagot a peresztrojka előtti évtizedekből.

 


Jurij Tatyjanin, Sportemberek, 2010 | fotó: Keserü Katalin

E kor nemhivatalos művészeit nonkonformistáknak nevezik, s az Új Múzeum mellettük emigráns művészeket is bemutat (például a Párizsban élt Mihail Roginszkijt). A nonkonformisták zöme azonban egyáltalán nem foglalkozott a politika-hatalom kérdésével. Az orosz konstruktivista hagyományt folytatták, vagy a kortárs nemzetközi művészethez kapcsolódtak, mint a minimalizmust és tárgyhasználatot ötvöző Jevgenyij Rukin, a leningrádi művészcsoport szervezője.

 


Jevgenyij Rukin, Cím nélkül, 1974, | Fotó: Keserü Katalin
 

A nonkonformistákat egyébként a Szovjetunióban élő külföldiek gyűjtötték, mint nálunk is. Például igen gazdag orosz gyűjtemény származott ilyen módon Amerikába, a Zimmerli Art Museumba vagy – az oroszországi születésű görög Georgiosz Kosztakisz, az orosz avantgárd legnagyobb gyűjtőjének kollekciója – a thesszaloniki Modern Művészeti Múzeumba (a Tretyakov és az Orosz Múzeum mellett). A Novij Múzeum anyagában egy standard motívum is szembetűnik: a Leningrádban-Szentpéterváron folyamatosan megújított klasszicizmus mindenütt jelenlévő oszlopai, melyek – ellentmondásosságukkal együtt – identitásképző és –kifejező elemeknek tűnnek a képeken. Így a minimális (halovány) színekkel és félbevágott oszlopsorral a városra is utaló Vlagyimir Weisbergnél (Hét oszlop, 1981) vagy Jevgenyij Uhnaljov (másutt Uhnaljev) Oltárom című, kis firkákból összeálló, hatalmas diadalívén (1977), Önarckép című oszlopán (2005).


Jevgenyij Uhnaljov, Önarckép, 2005 | Fotó: Keserü Katalin

Ez a múlthoz fűződő összetett viszony jellemzi a mai műveket is. Az Erarta új anyagában is előfordul idézet a „hőskorból” (Vlagyimir Fatyejev: Csapajev, 2005), mégpedig a primitív nyelveken fogalmazott, színeikben is vad „életképek” között. Tatyjanin képein például mindenki eszik, Éva éppúgy – az almát -, mint a vadállatok, az illedelmes emberek vagy ő maga (Önarckép Maleviccsel és Van Gogh-gal, 2006), emlékeztetve a Mindenki megesz valamit wahorni állítására. Ez a festészettörténetre is kiterjesztett deheroizálás látványban különbözik a női művészek női témáinak megjelenítésétől, mely színben finom, formálásban naiv, még ha a Biblia és a mitológia amúgy gyakori, „rázós” történetei (Káin és Ábel, Jónás és a cet, Jákob és az angyal) is a képek témái, melyek így – másként – ugyancsak a heroizmus leépítésének, de nem a felszámolásának az eszközei.


Jelena Figurina: Ikarosz, 2001 |  Fotó: Keserü Katalin

Ismerősnek tűnnek ezek a gondolatok és megoldások, az 1970-es évektől kezdve, a hazai nonkonformista (nem „neoavantgárd”, de nem is szocmodern), figuratív festészetből. Az orosz kortárs festészet megkésettségéről érdemes beszélnünk ezért? Vagy a hagyományok jelentőségéről? Vitalij Pusnyitszkij különleges fotótechnikával könnyű polisztirénre vitt és részekből álló kisgyerekfiguráinak sora (Megsértett géniuszok. Menekülés a művészettől) mindenesetre a képalkotás festői hagyományának teljes elutasításáról szól, s nem csak technikájával, hiszen a poussini kerubok hátukat mutató, ezüst, „cool” változatai a lelki-szellemi tartalmakat hordozó figurát is a múltba száműzik. A keskeny és hosszú (pillérszerű!), zöldben-ezüstben megjelenő képek az „űr színét” hordozzák, ahol nincs helye a játéknak – mondja az alkotó. De ez a coolness sehol máshol nem olyan átható, mint a neoklasszicista Szentpéterváron!

Nehéz tehát a szabadulás, noha a technika, a fotóban mint médiumban rejlő lehetőségek kutatása markánsan különbözik a festészet önleépítésétől (Figurina például mára parkettadarabokra festett fejkörvonalakra redukálta a képet). Erről a nehézségről az egyik szoba-installáció vall. Nyikolaj Kopejkin Gyerekkor című szobájának magasra emelt, monumentális bútorai és a fogason lógó hatalmas kabátok a gyerek alulnézetét kényszerítik ránk. Felkapaszkodva a székbe rajzolhatunk gyerek módján, mintegy újrakezdve mindent: nagy elefántokat (akár Nagy Péter cárra utalva) és apró, hajlongó emberkéket – hiszen nem változunk, s nem tud változni a nézőpontunk se. Eredetek című, gerendákból rótt, falusi szobájában egy női művész kínál – nagyon is hagyományos – megoldást. Galina Piszareva is a kezdetekhez való visszatérésre invitál, s a múlt távoli otthonában a hajdan mély vallásosságáról nevezetes orosz nép lélekgyógyító eszközei (képek és oltárok) a személyes és egyéni önmagára találást szolgálják.
 

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány