A pétervári (oroszosan pityeri) kortárs művészeti magánmúzeumok műtárgyainak alkotói közül a galériákban nem mindenkivel találkozunk. Például (legalábbis 2011 júliusában) a testek (a figura) dekonstruálásával, torzításával feltűnő képekkel.
Ugyanaz lehet ez a jelenség, mint az 1968 (és a II. világháború) utáni évek primitivizmusa Magyarországon (és a Nyugaton), melyet és melynek az értékelőit máig oly kevéssé veszi komolyan az intézményes szakmai közélet. Kivétel a Műcsarnok most nyílt, A Bizottság a Műcsarnokba megy című tárlata és a Nyolcvanas évek – képzőművészet című 1994-es kiállítás és katalógus (Ernst Múzeum). De számba vesszük-e, hogy milyen traumák váltják ki az ember civilizációba vetett bizalmának megrendülését, az önmaga ellen fordulást, az ön- és a művészetrontást, s milyen forrásokból táplálkozik a primitív tartományból induló, a figuráció új „kánonját” létrehozó újraépítés? Mely Oroszországban a kizárólagosan a szoc.artban létező, de csak a hatalomnak kijáró kanonizált emberformával látszik szembenállni.
The Yalta Conference: The Judgement of Paris | © artinvestment.ru
Az oroszországi történések részben magyarázhatók Viktor Jerofejev Az orosz lélek enciklopédiája című könyvének szócikkeivel (1999). Hammerstein Juditnak az oroszországi illetve a Szovjetunió-beli útleírásokat számba vevő, remek kötete (A márki és az orosz bárka, Kortárs Kiadó, 2011) ezekre is kitér, kiolvasva a mögöttes kérdést: „Mit kezdjen Oroszország saját magával és múltjával?” Az egyik tanulság a minden orosz tulajdonságot megtestesítő hős felszámolása. Ehhez köthetjük a figura eltűnését is: a galériákban felbukkanó, szürkésbarna realista csendéleteket (Igor Pestov szemeteszsák-kupacai), a hámló és repedezett vakolatokat idéző, monokróm képeket (Andrej Szafronov, Modernariat galéria) is. Vajon ezek annak a lerongyolódott országnak a valóságát mutatják-e, melyet korábban Ilja Kabakov installációiból ismert meg a világ, s amelyet Jerofejev szócikke szerint Élő középkornak nevezhetünk? S ha igen, összefügg-e e csend-életek üressége a 19. század eleji francia utazó, Custine márki gondolataival, aki szerint az Oroszországot jellemző utánzás (a nyugati mintát követő Nagy Péter és utódai birodalom- és városépítő tevékenysége) mögött a semmi áll?
Ezt a képet s a végtelen klasszicista homlokzatokat rekonstruáló mai erőfeszítéseket rombolják le/kérdőjelezik meg Pusnyickij kidőlt klasszicista oszlopokat mutató festményei is?
Kirovszkij zavod metroállomás, Szentpétervár, 1955 | © wikipedia.org
S vajon erősíti-e e feltételezést vagy inkább tagadja a messianisztikus vallásossággal jellemzett orosz nép (és nép-kép) feléledésének tűnő, az egyéni identitás megszületését segítő hit, vagy a közös identitás múltját a középkorban sejtető, már a 19. század végén is felújított ó-orosz kultúra (lásd az abramcevói vagy talaskinói művésztelepek történetét)?
A mai új-orosz törekvésekben az egyik kulcsfigura az európai művészettörténet vonzó gyermek- vagy kerubfiguráival kapcsolatos. Pusnyickij elutasítja őket, Irina Drozd társadalmi problémaként látja és láttatja a gyerekek bekényszerítését a kétségtelenül sikerekkel kecsegtető modell-bizniszbe, az „orosz balett”-üzletbe. A Nyepokorennije proszpekt egyik kiüresedett irodaházának 4 éve létesített műtermeiben, melyeket bérleti díj nélkül használhat egyszerre 12 fiatal képzőművész, a moszkvai kiállítások és lapok által is kedvelt, kurátorként is tevékenykedő Drozd szép, pirosra festett szájú, gyakran tüllszoknyás kislányokról, kis balerinákról festett képsorozata egy vissza-visszatérő témával is összefügg: mit tesz az aktuális rendszer a mérhetetlen számú szegény gyerekkel a mindig örökölt nyomor és szellemi szegénység felszámolása közben? A Hammerstein-könyvben bemutatott szerzők majd mindegyike járt szovjet iskolákban, gyermekotthonokban, -táborokban, Arthur Holitschertől kezdve (1920) a „koncepciós utazások” résztvevőin (Illyés Gyula, Nagy Lajos, 1934) át André Gide-ig (1936) és Sinkó Ervinig (1935). A gyermeknevelés az akkori rendszer egyik kulcsproblémája volt, tekintettel a gyerekbűnözésre és a gyerekekkel szembeni brutális bánásmódra. A peresztrojka után a gyermektéma felvetése nem lehet véletlen. Ma ambiciózus szülők saját érvényesülési vágyaik megvalósítása érdekében fosztják meg gyerekeiket a gyerekkortól – írja Irina Filitova egy Drozdról szóló szövegében. A piros-fekete-fehér (néhol rózsaszín), süteményes-szörpös csendéletekkel dúsított festményeket a festő vegyszertartályok alá helyezi, s a csepegő folyadék szétmarja a szépségpiac e képeit. (Emlékszünk még Bukta Imre Szemcseppek-installációjára, melyben a trágyalé gyógyító funkcióval csöpögött a fotó-önarckép szemébe /1981/?) Vagy: történt-e változás a sokat emlegetett munkásosztály életében? A Nyepokorennije-műtermek egyikében egy szibériai festő, Ilja Galonov dolgozik, aki a konzervatívnak mondott szankt-petyerburgi akadémia mellett „új technológiákat” is tanult egy alapítványi intézetben (Pro Arte). Ehhez képest monumentális festményeket készít, témái a kamerovói bányászok, anyaga autentikus: szénnel kevert ipari olaj. A szovjet korszak hatalmas munkás-hős-portréival szemben, persze, ezeken – visszamenőleges hatállyal is – átüt a mindennapos alászállás vállalásának és a feljövetel bizonytalanságának változatlan valósága.
Marina Gisich 10 éve működő galériájában, a Fontanka kanális menti utcában a képzőművészethez más területek felől érkező alkotók a figura-, életkép- és csendéletközpontú, e műfajokat el is utasító festészet helyett új eljárásokkal kísérleteznek. Vlagyimir Kusztov matematikus kvarcüveg Mágikus kockájában lézersugár segítségével rajzolódnak ki a mértani test különféle belső metszetei, csomópontjukban egy kicsi, ülő emberfigurával. Kirill Cseluskin építész fehér műanyaghabból képzett és változatos plaszticitású felületre vetíti a város életének mozgalmas és színes képeit, hóesést is imitálva, és női operaáriával kísérve. Ez az installáció és a kocka-tárgy a művészet és tudomány, művészet és új médiumok kapcsolatának felelevenítései – újrakezdések – az orosz művészetben?
Hová tűnt vajon Iparterves tegnapi kommentje? és a mai kérdése, amelyben megkérdezte, hogy hová tűnt a tegnapi kommentje?
Magam se tudom, hol a szövegem második fele.
@Keserü Katalin:
Akkor jó, hogy eltűnt a szövegem, mert erre a “fél”-re reagált, s ennyiben nyilván igaztalan lett volna.
@iparterves: Én sajnálom, hogy eltűnt a Keserü Kati posztjának második fele és azt is, hogy eltűnt a maga első kommentje. Valahogy oda illett volna valami, amit Dobroljlubovról akartam volna írni… 🙂
@timár.kati:
Amit sajnálok: azóta sem sikerült “megtalálni” a másik részét.
Az én hozzászólásom fő része pedig Blok Szkítákjából néhány sor, de az egész vers elolvasását ajánlom mindenki szíves figyelmébe most, éppen a jelenlegi helyzetben.